Évek óta bevett gyakorlat, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar – a nagy érdeklődésre való tekintettel – általában három alkalommal játssza el egy-egy zenekari est műsorát. Az idei évad különlegessége a Bartók-zongoraversenyeket tartalmazó program, amelyben csak a zongoraverseny változik estéről estére, a többi mű azonos. November 3-án a Doráti-bérlet tulajdonosai hallhatták a III. zongoraversenyt, 4-én a Solti-bérleteseknek jutott a II., az I.-vel pedig 6-án kezdődött a Szupertrió kisbérlet. Azok a jegyvásárlók, akik Bartók három zongoraversenyét szerették volna meghallgatni (három zongoraművész szólójával), azzal a helyzettel szembesültek, hogy a versenyművek azonos környezetét háromszor kell meghallgatniuk. Érdekes szituáció a közönség számára, de nem tanulságok nélkül való. Ily módon kicsit közelebb kerülhetett a publikum a zenekar számára immár szokásos „triplázáshoz”, háromszor hallgatva meg a Bartók-félidőt nyitó Magyar parasztdalokat, valamint a műsor második részében Schubert V. szimfóniáját és Csajkovszkij nyitányfantáziáját, a Rómeó és Júliát.
Jó alkalom kínálkozott most ahhoz is, hogy elgondolkodjunk a műsorösszeállítás szempontjain, logikáján. Ahány együttes, annyi szempont- és feltételrendszer, amelynek teljesülnie kell. Kedvére kell tenni a (potenciális) hallgatóságnak, ugyanakkor nem szabad kizárólag a feltételezett kedvencekre hagyatkozni. Az egyes zenekarok iránt elkötelezett (évről évre visszatérő) közönség gazdagodik koncertélményei által, s a valamiféle titkos vezérfonal mentén formálódó műsorpolitikának köszönhetően fogékonyan reagál kasszasikerekre, ritkaságokra, különlegességekre egyaránt. Merthogy fenntartások nélkül bizalommal van választott együttese iránt, hálás a nívós újrajátszásokért csakúgy, mint az újdonságokért. A Budapesti Fesztiválzenekar változatos kínálata igazán minden igényt kielégít – s most ez az ötlet, a „keresztállású” zongoraverseny-sorozattal…
Sem zeneileg, sem logikailag nem lenne egyszerű megindokolni, miért épp így alakult a versenyművek foglalata. De ez nem is kérdés – a Magyar parasztdalok afféle ráhangolás a bartóki muzsikára, a szünet után pedig afféle „mindenki kedvencei” sorjáznak, legalábbis a karmester kedves darabjai, hiszen további népszerűsítésre mind Csajkovszkij-, mind pedig Schubert-maratont rendeztek már a Művészetek Palotájában, minden várakozást felülmúló érdeklődést váltva ki.
Érdemes volt mindhárom estet végigülni, s nem csak a Bartók-zongoraversenyek kedvéért. Az első részben az ülésrendet a versenyművekhez igazították, tehát a Magyar parasztdalok a II. zongoraversenyt megelőzően úgy csendültek fel, hogy a vonósok előtt a félkörív első sorában fúvósok ültek. Így is, úgy is hatásos volt az interpretáció, anélkül, hogy különösebben törekedtek volna a népzenei atmoszféra visszaadására. A nagy létszámú együttes magvas-tömör hangzásának ereje aligha fedezhető fel – karakterében sem – a népi gyakorlatban. De nem is ez a cél – hanem a nagyzenekarra hangszerelt népdalok otthonosságának biztosítása a koncertpódiumon.
A három zongoraverseny más és más szempontok mentén adott egyedi élményt. Várjon Dénes elsődlegesen kamaraművészi alkata azok számára is nyilvánvalóvá vált, akik még sohasem hallották kisegyüttesekben való remekléseit. A III. zongoraverseny nyitótétele – szándék nélkül is – szinte csupán előjáték volt, felvezetés a már helyzetéből adódóan is centrális, s egyúttal leglényegesebbnek érzett tételhez. A bensőségességnek egészen kivételes pillanatait teremtette meg, amikor létrejön az a bizonyos „áramkör” a nézőtéren is, és a csend az odaadó figyelem hatásmérője lehet. S amikor már-már fájni kezdett e szépség, véget ért a tétel, s az életigenlés szentenciája nyűgözte le a hallgatót.
Jean-Efflam Bavouzet személyében külföldi szólista működött közre a II. zongoraversenyben. Játéka szépen példázta, hogy a „magyarság” nem igényel vérségi köteléket. Bavouzet, aki a BBC Filharmonikusokkal, Gianandrea Noseda vezényletével lemezre játszotta mindhárom Bartók-zongoraversenyt, azóta is repertoáron tartja e kompozíciókat, amelyek hallhatóan olyan jártasságot biztosítottak számára Bartók költői világában, hogy méltán tekintheti magát autentikus előadónak (s ennek hatására a közönség is őt). Érezhetően gondosan „berendezte” szólamát, s harmonikusan tudta beilleszteni a zenekari szövetbe. Bartók-értelmezésének magától értetődése ahhoz a csodához hasonlítható, amit Vásáry Tamás Chopin-játéka jelentett a ’80-as évek elején a zongoramuzsika hazai rajongóinak.
A harmadik est szólistája a következő generáció képviselője. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájának növendéke, Fejérvári Zoltán kvalitásaira már korábban is felfigyelhetett a fővárosi közönség, s mint életrajzából kiderül, több nemzetközi zenei fesztiválon való részvétel is hozzásegítette ahhoz a pódiumbiztonsághoz, amely elengedhetetlenül szükséges egy olyan komoly erőpróbához, mint amit Bartók I. zongoraversenye jelent – bármilyen korú előadója számára. Ő már nyilvánvalóan történeti zeneként éli meg Bartók műveit, s ebben szerepet játszhat az is, hogy számára a zongorairodalomnak nem legkésőbbi, végső állomását jelenti a bartóki muzsika. A későbbi művek, irányzatok ismerete olyasfajta nézőpontból láttatja a 85 éves alkotást, ahonnan egyszerre tekinthető át az egész organizmus szervezettsége és a gazdag rétegzettség megannyi alkotóeleme. Elegánsan győzi a technikai kihívásokat, számára a magas mérce a megmérettetés lehetőségét jelenti, s a biztonság játékörömmel tölti el. Aki előreolvasta a műsorfüzet ismertetőjét, legfeljebb az „inferno-hangulatot” kevesellhette a nyitótételben, s az eksztatikus magasságokat. A már említett pódiumbiztonság és a zenei igényesség abban is megmutatkozott, hogy a szólistának volt igénye s jutott ereje-figyelme arra, hogy állandó kontaktust tartson a dirigens Fischer Ivánnal. Megérdemelten aratott nagy sikert. (Furcsa?, érdekes?, sajátos?, hogy egyik szólista sem Bartók-művel köszönte meg a lelkes tetszésnyilvánítást.)
A Bartók-félidő után is voltak tanulságok a gyönyörködtető muzsika mellé, afféle bónuszként. Például, megint felfigyelhettünk arra, hogy Fischer Iván mennyire próbálja kitapintani a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akusztikai sajátosságait. A Schubert-szimfóniában egyedi ülésrendet talált ki a vonósok számára; a hegedűk, brácsák, csellók és bőgők nem szólamonként különültek el, hanem minden irányból „vegyesen” érkezett a vonóshangzás. Vélhetően ennek varázsát a középen ülők észlelhették leginkább. Ez az ülésrend állandósult a három előadás során – a nyitányfantáziát pedig a Fesztiválzenekar a tőle megszokott ülésrenddel szólaltatta meg. E kompozícióban is tartogatott meglepetéseket hallgatói számára együttesével a karmester: varázslatos vonós színekben gyönyörködhettünk – vagy inkább talán már a megszólaltatott hangszerektől elrugaszkodó hangmágiákban.
Bejártuk az akusztikus és intellektuális szépségek gazdag birodalmát – érthető, hogy ilyen műsorokhoz nem jár ráadás.
FITTLER KATALIN
