Nem mondom, hogy nem furcsa például azt látni a nyíregyházi előadás színlapján, hogy „Sarastro: Horváth László Attila (Ének: Kurt Moll)”. Ilyesmit eddig alighanem csak tévében láthattunk; ha jól emlékszem, a hetvenes–nyolcvanas években zsinórban készült televíziós operafilmekben fordult elő nemegyszer, hogy a népszerű színészek neves operisták hangjára tátogtak. A színpadi opera az utóbbi évekig ebben az értelemben is konzervatív műfajnak számított, mostanában viszont e téren is új ötletek és rémálmok reppennek fel; egyik-másik előadáson mikroport kerül a színész-énekesekre, nemrégiben pedig valakinek sikerült feltalálnia a 3D-s operát (egy kicsit alighanem elfelejtve azt, hogy a színház nehezen tud nem 3D lenni). A varázsfuvola rendezőjét aligha vádolhatja bárki is azzal, hogy csupán a feltűnési viszketegség vezérelte, amikor az opera tradicionális előadása helyett feltette Solti György bécsi filharmonikusokkal készített előadásának CD-jét, majd – a szöveges párbeszédeket a színészekkel elmondatva – megrendezte az előadást. Nyíregyházán ugyanis csak prózai tagozat van, operaénekes, hadra fogható zenekar nincs, az ehhez szükséges pénzről már nem is beszélve – a nyíregyházi polgárnak így legalább Debrecenig kell utaznia, ha operát szeretne színpadon látni. Tasnádi Csaba rendezése színházvezetői gesztus is egyben: a helyi publikumhoz közel hoz egy olyan műfajt, amelyet helyben még sosem láthatott. Rossz esetben ez lehetne az egyetlen mentsége az előadásnak – szerencsére szó sincs erről; ha vet is fel dilemmákat és szakmai problémákat a bemutató, az átgondolt, igényes rendezés valóban színházként értelmezi A varázsfuvolát. (Azt pedig talán még a rendező sem sejtette, hogy ezáltal a botfülű kritikust is sikerül rászabadítania az előadásra – elvégre a zenei minőség aligha képezheti kritika tárgyát.)
Pásztor Pál és Budai Zsófi (fotó: Karádi Zsolt)
Az opera színházként történő értelmezése nem jelenti azt, hogy különleges, eredeti ötleteket, formai bravúrstikliket vagy éppen provokatív rendezői megoldásokat láthatnánk; ezek alighanem inkább elijesztenék a műfajjal most ismerkedő nézőt. Konzervatív, az ismert értelmezési tartományokon belül mozgó rendezés Tasnádi Csabáé, legfeljebb egyik-másik hangsúly esik máshová, mint szokott. Az egyes szerepek alkatilag jóval közelebb kerülnek az optimumhoz, mint az operabemutatók többségében: Pamina valóban tüneményesen bájos leányka, Tamino tényleg jó kiállású ifjú, Monostatos figyelemre méltó fizikai erővel bír, az Éj királynőjének hölgyei hitelesen képviselik a csábítás erejét. Valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy az emberi érzelmek és az érzékek ereje kerül a játék középpontjába. Nem annyira a Jó és a Rossz csatáját láthatjuk, mint inkább egy szerelmespár egymásért folytatott küzdelmét. Nem a szimbólumok a fontosak, hanem a megrebbenő tekintetek, a gesztusok, a lendületes és a félbehagyott mozdulatok, az egymás felé nyújtott kezek. Ezekből építkezik Ladányi Andrea előadást meghatározó koreográfiája. Tasnádi Csaba szerencsére nem készteti színészeit az áriák alatt tátogásra, vagyis nem illusztrálják az operát; az áriák tartalmát a mozgással, a gesztusokkal fejezik ki. Ladányi igyekszik minél invenciózusabb mozgássorokat színre vinni, ám érződnek a lehetőségek korlátai. Mivel a színészek közül igazán képzett mozgásművésznek csak Budai Zsófi tűnik, a koreográfus kénytelen a lépéseket az egyéni képességekhez igazítani. Talán ezért is válik a kéz csaknem olyan fontossá, mint a láb, ezért is jut a mozgásban oly hangsúlyos szerep a gesztusoknak, az apróbb rezdüléseknek. Ezeket viszont a színészek általában valóban hangsúlyossá, erőteljessé tudják tenni (legfeljebb a változatosság terén támad egy idő után némi hiányérzetünk).
A színészekre elsősorban nem a hagyományos szövegmondás, hanem a színpadi jelenlét szempontjából ró komolyabb feladatot az előadás. A kidolgozott mozgássorokat erővel és személyiséggel megtöltve kell minél markánsabb kontúrt adniuk a játszott szerepeknek. Horváth László Attila nemcsak Sarastro súlyát, fontosságát mutatja meg, de szerencsésen keveri az erélyes uralkodó, az aggódó apa és a kissé fásult hivatalnok színeit is. Budai Zsófi Paminát egyszerre mutatja bájosnak és tűzrőlpattantnak, szendének és kihívónak, esetlennek és határozottnak; távolról sem tűnik túlzásnak, hogy végül is minden érte, miatta történik. Rák Zoltán rokonszenvesen tölti meg élettel a Papageno szerepéhez kötődő sablonokat, Horváth Margit pedig az Éj királynője díva vonásaira helyezi a hangsúlyt. Nagyidai Gergőnek köszönhetően Monostatosból végre nemcsak a sunyiság, a gátlástalanság látszik, hanem az erő és a szenvedély is. Pásztor Pált ugyan némiképp sújtja az a kevéssé szerencsésnek tűnő játékötlet, mely Tamino alakját a keleti harcművészetekhez kapcsolja, de a herceg Paminához kötődő szenvedélyét meggyőzően hiteti el. A színészi munkát nyilvánvalóan nem könnyíti, hogy a magyar nyelvű dialógusokra német nyelvű áriák felelnek – ez talán a befogadó szempontjából sem gondoltatott egészen végig (bár magam sem tudom, mi lehetne az ideális megoldás). Ugyanakkor bizonyosan segítik a színészeket a színlapon stylistként feltüntetett Lakatos Márk jelmezei, melyek a legtöbb esetben az egyes figurákhoz kötődő vizuális sablonokat fordítják mai szabásmintára, helyenként pedig önmagukban is humorforrásként működnek (például a madársereglet megjelenítésekor).
Akinek ennyi jó kevés, arra is gondol a rendezés. Díszlet helyett voltaképpen az egész előadás alatt animációt láthatunk (tervező: Szöllősi Géza, kivitelező: Bánki Ákos), mely nem pusztán a vizuális atmoszférateremtés hangsúlyos eleme, s nem is csak a zene hatását hivatott kiegészíteni, de tálcán kínálja azokat a szimbólumokat, asszociációs lehetőségeket is, amelyekkel a színpadi játék kevésbé törődik. A látvány és az általa megteremtett gondolat időnként el-elvonja a figyelmet a színészekről, de szerencsére tényleg csak időnként. Az előadás nagy részében színész és technika kiegészíti egymást. Még abban az esetben is, ha a nézők egy része erre, a másik pedig arra koncentrál. Tasnádi Csaba rendezése ebben az értelemben is többrétegű színház. S talán éppen ebben rejlik titka: az előadás egyetlen rétegét sem erőlteti a nézőre, hagyja, hogy a zene, a kép, a mozgás, a színészi játék együttese hasson, de nem akadályozza a befogadót abban sem, hogy figyelme az előadás egyetlen szegmensére terelődjék. Ha belegondolok, valami ilyesmit neveznék a szó jó értelmében vett népszínháznak.
URBÁN BALÁZS
