Ha van szerep, amely Fehér Ferenc után kiált, akkor Dracula gróf szerepe biztosan az. Szinte evidens, hogy előbb-utóbb meg kellett érkeznie a hírhedt grófnak Fehér repertoárjába, erre predesztinálja őt delejes, démonikus lénye a színpadon, az állatvilágból kölcsönzött mozdulatsorai, valamint sajátos, szinte már védjeggyé vált, görbített hátú testtartása.

Dracula mítosza mindig is izgatta az emberek fantáziáját, s ereje az évszázadok során mit sem csappant, aminek titka talán abban a paradoxonban rejlik, hogy végzetesen érzéki s lidérces története egyszerre vonz és taszít, borzongat és ringat. Az ember egyszerre érez késztetést arra, hogy áldozatává essen, és hogy szíven szúrva végleg elpusztítsa. Ezt az ambivalenciát jeleníti meg Fehér Ferenc is.

Draculája nem tűnik rémisztőnek, csak determináltnak. Egy lénynek, aki hiába szenved önmagától, önmaga pusztító hajlamától, nem képes túllépni a saját árnyékán, nem képes legyőzni egóját. Éppúgy áldozata saját szörnyetegségének, mint zsákmányai.

Fehér Ferenc és Egyed Bea (fotó: Dusa Gábor)

A stílus a klasszikus némafilmes Dracula-adaptációkat (elsősorban Murnau Nosferatuját) idézve expresszionista. A lassítások, a burleszkes gyorsítások és eltúlzott gesztusok, a fényhasználat egyébként is mind-mind filmes hatásokról árulkodnak, azokat citálja a díszlet nélkül is igen markáns vizualitás.

A mozdulatsorokat is a paradoxonok uralják: statikusság és dinamizmus, monotonitás és nyughatatlanság egyszerre van jelen a színen.

Az O. Carusóval (Juhász Anikó) alkotta Finita la Commediából indult, többnyire szólóelőadásairól ismert Fehér Ferenc most újabb lépést tett, amennyiben előző koreográfiája (Tao te) duóját trióvá bővítette. Dózsa Tamás után most is egyenrangú partnerekre talált Egyed Bea és Szitás Balázs személyében. Egyébiránt a Tao te gondolatát viszi tovább, de előadása most sem nélkülözi a humort. 

A lány (a szuggesztív Egyed Bea) jelenik meg először a színen, az áldozat. Rikító sárga ruhája szinte célkeresztként szolgál. Monotonon ismételgetett mozdulatsorai, a rogyasztások és pörgések lendületesek és szaggatottak egyszerre, s valamiféle denevérséget, egyúttal akaratnélküliséget és önátadást is mutatnak. 

Majd egy emlékezetes antréval megjelenik maga a címszereplő is: szolgálója, a hű alattvaló, Szitás Balázs cipeli be a hátán – ura fejjel lefele lógva csimpaszkodik belé, ő pedig hordozza, mint anya a gyermekét. És valóban ő lehel nem kis munkával életet a grófba (akár Victor Frankenstein teremtményébe). Alattvalóként nélkülözhetetlen. Ők ketten együtt életképesek csak – különös, titokzatos szimbiózisban élnek. 

Ahogy Dracula életre kel, megkezdődik rendületlen menetelésük, takarásból be, takarásba ki. Ez lesz a fő motívuma is az előadásnak, ösztöneik s vágyaik indukálta folyamatos űzöttséget sugallva. Szépséges, ahogy egyre csak mennek, örök rabigába hajtva a másikat. Nem tudnak külön utakon járni, elszakadni egymástól. Kettősük ettől időnként oly groteszk és infantilis, mintha egy burleszk filmet és annak bohóctréfával dúsított paródiáját keresztezték volna. 

Ebbe az örök menetelésbe keveredik bele a lány – nem egészen tisztázott, hogy önszántából vagy erőszakkal. Egyik pillanatban lábánál fogva húzzák maguk után, a másikban Dracula mintha még menekülne is előle.

Az eleinte össze nem illő pár (a lány magasabb is, ezért koreográfusként Fehér Ferenc olykor némi iróniával inkább ülve duóztatja a gróffal) összecsiszolódása, összehangolódása megkapóan szép, intim pillanatokat szül – Egyed Bea időnként hozzágörbed Draculájához. 

A lány azonban hiába fogadja el a grófot szőröstül-bőröstül, egyre kevésbé bírja a tempót, a férfi pedig az idomulást. A lány tiszteletére rendezett bálon Dracula szinte ízekre szedi áldozatát, úgy tekint rá, mint a hentes az előtte fekvő gyönyörű húsdarabra. 

Amikor a gróf vérszívó hajlama előtör megállíthatatlanul, a lány őszinte döbbenettel kap ágyékához. Hirtelen kinyílik a szeme, ekkor azonban már késő, végleg a férfi hatása alá került, így apránként még ezt is elfogadja, s mindinkább aláveti magát a férfi akaratának – igaz, egyre üvegesebb tekintettel. Győz hát a papírforma: Dracula átadja magát ösztöneinek, nem tud ellenállni sem pusztító hajlamának, sem a lány vonzásának.

Fehér humorral oldja a ráébredés pillanatait: Dracula cinkos pajkossággal integet oda a mellette ülő lánynak.

A gróf hű szolgálójával – aki illedelmesen félrevonulva játszogatott eddig egymagában – még elvégezteti a piszkos utómunkát, szó szerint is tisztára seperteti a terepet, aztán tőle is megszabadul. 

Már csak kínzó magánya marad a tetthelyen. Áldozat és zsarnok kapcsolata egymást feltételező, kölcsönösségen alapuló egység és függőség, amely így vagy úgy, de elpusztítja tagjait.

A tavaly Lábán-díjjal jutalmazott és előző koreográfiájával, a Tao te cíművel fődíjat nyert Fehér Ferenc minduntalan sajátos univerzumokat teremt. Legújabb koreográfiájának formavilága, hangvétele most is egyedi és izgalmas, gondolatisága viszont talán kevésbé átütő erejű és unikális. A Tao te játékosabb volt s merészebb, a Dracula szépségesebb és grandiózusabb.

MARIK NOÉMI