Napjaink kulturális életének közhelye, hogy a szórakoztatás és az ún. magas művészet különválnak egymástól, s nem adhat önfeledt kikapcsolódást az, ami erőfeszítést vagy erőteljesebb koncentrációt igényel. Kókai János Molière-rendezése azonban alaposan rácáfol erre a Holdvilág Kamaraszínházban: a nézőt az előadás ideje alatt annyiféle inger, effektus, érdekfeszítő zaklatás éri, hogy sem ideje, sem ereje azon elmélkedni, akkor ez most szórakozás vagy komoly szellemi munka. A közönség hagyományos előadást vár, de itt Molière színháza csak virtuális alapként van jelen, s minden, ami történik, magában hordozza mindazt a változást, ami a színház történetében valaha is megesett. Így lehetséges az, hogy az antik színház egyszerűsége, Brecht songjai és effektusai, a barokk színház balettbetétjei, a középkor haláltáncmotívumai, az alternatív színház megdöbbentő gesztusai és a posztmodern kor filmes behatásai is egyként jelen vannak az előadásban, megfogják és sodorják magukkal a nézőt az ismert végkifejlet felé, amelyben itt és most mégsem lehet senki sem teljesen biztos.

Molière színháza a képzelet színháza, ahogyan Shakespeare-é is az, mert kelléket és díszletet szinte nem is alkalmaz egyikőjük sem, viszont minden képzeletet felülmúló az a részletező szóáradat, amely a szereplők révén elhangzik. Ez a keresetlen eszköztelenség jelenik itt meg: a színpad bal oldalán, ferdén beállítva helyezkedik el Argan (Petyi János) fehér, kőtömbszerű ágya, jobbra, a színpad másik szélén egyetlen hófehér zongoraszék. Kicsit hátrébb egy nagy fehér korong (vagy talán szem?) vonzza magához a tekintetet. Van, aki guruló Kalmopyrint lát, a rutinosabb színházlátogató a vásári komédiák paravánját, a mozihoz szokott nézői szem viszont a vetítővásznat véli felismerni. 

A nézők még a kivilágított terembe érkeznek s foglalják el helyüket – ha tudják, ha nem ül éppen a székükön valamelyik szereplő –, miközben az aktuális reklámok hadjáratot indítanak nem csak a józan ész, de valamennyi érzékszerv normális működésének felfüggesztésére. A játék kezdetét tehát nem a függöny fellebbenése, hanem annak vetítővászonként való felhasználása jelzi, paradox módon éppen ezért a zártság lesz maga a nyitány. A játéktér így válik többszörösen rétegzetté: az egykori Világ mozi helyén álló Holdvilág Kamaraszínházban folyó előadás függönye vetítési felületként közvetlenül utal a tér egykori funkciójára, miközben az álreklámfilmek sugárzásával a színházi előadás kereteként is szolgál. Az álreklámspotok (a reklámfilmből jól ismert Babják Annamária szereplésével igazi poén) a mai reklámkészítési technikák széles körű arzenálját tárják elénk, de az ismert szlogenek, az unalomig ismételt szófordulatok s a kiüresedett szólamok a Molière-darab kontextusában újra jelentéshordozókká válnak.

 

molier6Petyi János

 

Külön szót érdemel az előadás színvilága, a fekete-fehér-zöld szín következetes alkalmazása. Az újdonságot nem is az általuk felidézett jelentéskör (a gyász, a halál, az orvosi köpeny, a műtős ruha színe) adja, hanem az a mód, ahogyan mindez a színpadon kódként megjelenik. Az egész testet beborító zöld műtősruhában jelenik meg a főszereplő Argan, de a többieken is jelzésszerűen mind-mind megtalálható ez a szín valamilyen formában. Mintha a zöld egyfajta bélyegként valamiféle kórságra, velünk hurcolt bajra utalna, valamire, ami rajtunk kívül áll, nem hozzánk tartozó, ami befolyásol, önálló életet él, mi több, uralkodik rajtunk. S mindeközben mégis a legszemélyesebb, a legegyedülállóbb: ahogy rajtunk áll, máson nem állhatna, ahogy mi viseljük, más nem viselhetné. Egyediségünk záloga. Még a fehér orvosi köpeny sem mentes a zöldtől, s mint ilyen, az irónia jegyében könnyen enged arra a következtetésre jutni, hogy zöld az egész világ, s zöld benne minden férfi és nő – Shakespeare után szabadon.

Az abszurd betétek az értelmezések széles skáláját nyithatják meg. A néző egyéni érzékenységétől, kulturális beavatottságának minőségétől és mélységétől függően alkothatja meg saját Hipochonderét. Egyet azonban biztosan nem tehet: nem tudja magát kivonni a történések hatása alól, még a legerőteljesebb elutasítás közepette sem. Piros vagy kék tabletta? A sötét napszemüvegek alól kinéző Mr. Smithhez hasonlító figurák – ahogy a darab végén mindenki felveszi azt a bizonyos szemüveget és egyformává alakul – egy nemzedék számára biztosan az ezredforduló kultuszfilmjének (Mátrix) világát idézik. A modernség utáninak nevezett kor – ha létezik egyáltalán ilyen – alkotója a meglévő kulturális hagyományokat nemcsak önkifejező eszközként alkalmazza saját művészetének létrehozásakor, hanem kapcsolatba hoz egymástól távol eső művészeti ágakat, műfaji tradíciókat. Ezért a színpad Mátrix-világában a haláltánc műfaja éppúgy otthonra talál, mint a fekete humor sablonjai és poénjai vagy a performansz megbotránkoztató gusztustalanságai, amelyek Ladjánszki Márta atmoszférateremtő koreográfiája révén önálló abszurd jelenetek formájában a korabeli balettbetéteket idézik. A mozgássorok ritualitásában megelevenedő figurák is régi ismerősök: a középkor misztériumjátékainak Akárkije éppúgy jelen van, mint a balladák misztikus hősei vagy a gótikus rémdrámák iszonyatos alakjai. Irodalmi, színházi közhelyek, ha úgy tetszik, modern hangszerelésben, ahogy az előadás egyébként magát hirdeti is.

A meghökkentő felütés után az addig a nézőtéren helyet foglaló, fehér-zöld ruhás szerzetek egyszer csak áramlásszerűen megindulnak a színpad felé, hogy végre megkezdődjék (vagy folytatódjék?) a játék. A hirtelen füstös bárrá alakult színházi tér pedig maga is színpaddá alakul, eldönthetetlenné téve, hogy valójában ki kit néz.

A Képzelt beteg valódi nyitóképe teátrális hatásánál fogva nagyon erős kezdés: lebilincselő, a koncentrált figyelmet fenntartó, zavarba ejtően naturális még akkor is, ha a félhomály intim burokban tartja Argan zöld bilin ülő alakját. A színész (Petyi János) fizikuma mint tárgyiasult jelentéshordozó itt különös értelmet kap: a szépen kidolgozott férfitest a maga szikárságában, meztelenségében közvetlenül éppen nem a betegségre, sokkal inkább az erőre, az egészségre, sőt mozdulatlanságában – az éjjeliedény takarásban maradásáig – éppen a férfiasság attribútumait viseli magán. A színész szoborrá merevült teste első megközelítésben inkább tűnik műalkotásnak ­– Rodin A gondolkodójának parafrázisa is lehetne akár –, s a jelenet maga polgárpukkasztó performansznak. Ez az erőteljes férfiasság alakul át Argan szenvedő, testi kínoktól vonagló, szagokkal terhes alakjává. Az előadás folyamán mindvégig meg is marad ez a kettősség: látványban a test energikus rugalmassága feszül ellen Argan-Petyi János elbeszélt szenvedésének. Mindez zavarba ejtő is lehetne. de nem az, mert az irónia, mely keretként fogja körül az előadást, megakadályozza, hogy Argan betegségét bárki komolyan vegye. Ez az egyszerre állított és tagadott minőség, a betegség lehetőségének ilyenfajta lebegtetése saját korunk embertani kórképe. 

Béline és a Közjegyző románca a némafilmek világát idézi a felnagyított gesztusok és a fényképszerű beállítások révén, melyek lassú, kimért végrehajtása nemcsak erőteljessé teszi a jelenetek hatását, de ki is emeli a színház világából. A két nő története szinte önálló filmbetétként, folytatásos minisorozatként pereg az előadás folyamatában. Koltai Judit és Rácz-Koncz Eszter játéka nem nélkülözi a burleszk eszközeit sem, remek párost alkotva használják ki az adottságukból (kicsi–nagy ellentéte) adódó humorlehetőségeket, végtelen iróniájuk pedig lehetetlenné teszi az előadás tekintélyelvű megközelítését.

Rácz-Koncz Eszter az előadás folyamán többször is meglepő átalakuláson megy keresztül, metamorfózisa nemcsak külsejében megdöbbentő, hanem a szerepeivel való belső azonosulása révén is, minek következtében a megváltozott karakter úgy kel életre, mintha azt valaki más játszaná. A leszbikus hajlamokat mutató Közjegyző alakja ugyan megidézi a songok erotikus énekesnőjét, de Szippants és Purgó doktor megjelenése kioltja a néző minden eddigi tapasztalatát róla. 

A kis testi hibával is rendelkező Kolikáczius doktort Jeges Krisztián formálja meg, fiát, a bamba-méla Tamást pedig Kosznovszky Márton. Kettősük jelenet a jelenetben, megszólalásuk mindig derültséget kelt. A Jeges–Kosznovszky-duó a kabarétréfák eszköztárát felvonultatva az áltudományos, felelőtlen orvos kritikáját fogalmazza meg. 

Haik Viktória dinamikus Toinette, nem kell beszélnie, szöveget mondania ahhoz, hogy véleménye kiderüljön. Súlyozott a jelenléte a színpadon, ha nem csinál semmit, akkor is figyelni kell rá; nemcsak arca, mimikája kifejező, de pislogása is jelentést hordoz. Tehetségének különössége ott villan meg leginkább, amikor önmaga alteregójaként eljátssza a híres kínai orvos szerepét. Ebben a jelenetben a paravánná átalakuló nagy fehér kerekség (talán gyógyszer) először csak az arcát mutatja. A fej mozgása, a tekintetével való játék és harsány, mély hangjának együttese idézi fel nemcsak a vásári komédiák vaskos modorát, de egyúttal a bábok mozgásának esetlenségét is. A Toinette alteregójaként a paraván mögül előbújó kínai orvos nem Molière világából ismerős, hanem Brecht A szecsuáni jólélekjéből. 

Beralde, Argan öccse képviseli a szerzői szándékot, játékmesterként pedig az események közvetlen irányítója, szervezője. Kókai János értelmezésében nem válik szét az előadás szereplőjének és rendezőjének alakja. Kívülállóságát nemcsak a jelmez hiánya, de a színpadtól való távolsága is kifejezi. Hol a közönség soraiból vív szócsatát testvérével, hol az emeleti páholyból osztja igazságait. A színház fellazított keretei pedig sokféle alkalmat adnak erre a játékra. 

Nyúlfarknyi ugyan Lujzácska szerepe, de Takács-Kiss Zsuzsanna a maximumot hozza ki belőle. A néző azt látja, amit kell: egy kislányt, minden kislányságával, a frizurájától a ruhájáig. A kislány minden rezdülése megkoreografált, nincs egyetlen felesleges mozdulat, egyetlen oda nem illő gesztus sem.

Soha sincs könnyű helyzetben az a színész, aki alkatánál fogva kénytelen szerelmes lányt/fiút alakítani. Angyalka és Cléante megformálójának, Kókai Andreának és Lajkó Bencének mégis szerencsésebb a helyzete, mert a Képzelt beteg Kókai-féle előadása olyan szituációkban hozza létre a szerelmes viszonyrendszert, amelyekben e felfokozott érzelmi állapot közhelyei mellett az irónia révén megjelenhet annak kétarcúsága is. 

 A Holdvilág Kamaraszínház Képzelt beteg avagy a Hipochonder című előadása olyan színházi esemény, amelyről beszélni kellene. Ameddig módunk van rá, ameddig érintettségünk nyilvánvaló, nehogy késő legyen, és már igényünk se legyen az igényességre.

SZENDLAY ZSUZSANNA

 

NKA csak logo egyszines

1