Erdélyi színházak pesti előadásainak – hacsak nem a kolozsváriak jönnek – általában különleges a közönsége. Vannak, persze „civilek” is, normális nézők, akik egyszerűen egy előadásra kíváncsiak, és oda pénzért jegyet vesznek. De hát ilyenből van a legkevesebb. Az általában megjelenőket – jó szociológusbetegséggel – négy csoportba osztanám. 

Az elsőbe tartoznak az áttelepültek. Jobbára nem a frissen érkezettek, az új diplomákkal beilleszkedni próbálók jönnek el este. Inkább középkorúakról vagy még idősebbekről van szó, s családostul jönnek, láthatóan középiskolás gyerekeiket még rá tudják beszélni arra, hogy egy ilyen estén velük tartsanak. Az azoknál idősebbeket már nem, vagy alig. Nem nevezném őket nosztalgikusoknak, inkább hűségeseknek egy város, egy kultúra, egy táj illata iránt. Mivel nem profi színházi emberek, a nagyon új színházi nyelvre nem vevők, de azért nem retrográdok. Egy nagyobb pesti nézőteret önmagukban megtölteni képtelenek. De rájuk biztos lehet számítani, ők ott vannak. 

Egy második csoportot nem a színház, hanem a vendégszerepléshez köthető ideológia visz oda. Ők „nemzetpolitikusok”, nekik a „határon túli” kell, és meggyőződésből vannak jelen, nem azért, mert ez is hozzátartozik a kenyérkeresetükhöz. Persze, ugyanúgy a nemzetpolitika része lenne, vagy lehet egy szegedi vagy egy kaposvári színház bemutatkozása, mint a vásárhelyié, vagy a nagyváradié. De az előbbiek őket nem érdeklik. A motívumok ismertek, de ami itt igazán érdekes, hogy a közhiedelemmel ellentétben ez a csoport, pontosabban annak színházba járó s ott jegyet vásárolni is hajlandó része igen kis létszámú. Belőlük legfeljebb egy kamaraszínházi nézőtér fele kerül ki. 

 

6-7 marosvas - banyavirag 16Bányai Kelemen Barna és Viola Gábor (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

A harmadik csoportba az „ingyen jegyeseket” sorolnám. S most kivételesen nem a színházi szakmára vagy az újságírókra gondolok, hanem azokra az állami tisztviselőkre, akik úgy érzik, hogy ilyen alkalmaknál meg kell jelenniük. Értelemszerűen ilyenekből több van a nemzeti konzervatív kormányok regnálása alatt, s kevesebb a bal-liberális időkben, de akár az első, akár a második korszak hivatalosságairól van szó, a kortárs színház világában járatlanok. Egyáltalán, első vonalbeli magyar politikus vagy főtisztviselő színházba általában rendszeresen nem jár – pesti produkciókra sem. Ha az erdélyiekre mégis eljött, akkor valami érthetőt, megnyugtatót, politikailag nem vitathatót szeretne, de úgy, hogy közben a néző azért meghatódhasson. Ezt aztán hol megkapja, hol nem, a dolognak az előadás minőségéhez általában sok köze nincsen. 

Végül ott vannak a „színházi kíváncsiak”. Ők profik: színházat csinálnak, arról írnak, kultúrát terjesztenek. A kolozsvári vendégjátékokon általában annyi van belőlük, mint a legjobb nagy európai színházak itteni előadásain. Néhány kisebb műhelynek, így a Yoricknak és pár székelyföldi produkciónak is vannak elkötelezett hívei. Ezek már kisebb csoportok. Legfeljebb néhány tucat emberről lehet szó. A vendégjátéktól olyan impulzusokat várnak, amelyek kiegészítik, gazdagítják a pesti repertoárt. A többi vendégjátékról egyszerűen hiányoznak. 

A Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán a marosvásárhelyi Bányavirág című produkció előadásán az első csoport markánsan jelen volt (őshonos pestiek nem röhögtek volna fel a „táposok” emlegetésénél a darab elején). A második-harmadik mintha hiányzott volna – egy-két kivételtől eltekintve. Végül is, magára adó magyar kormánytisztviselő ma nem megy el egy Alföldi Róbert irányította színházba akkor se, ha oda most éppen erdélyiek érkeztek. És nagyjából így működnek a „nemzetpolitikus” reflexei is. Így aztán magukra maradtak azok, akik egyszerűen élvezték Székely Csaba színházi játékát. Székely persze nem egyszerűen valamiféle gyergyói Ványa bácsit írt, de az azért látszik, hogy rendesen studírozta Csehovot. Nem is egyszerűen a magát pálinkába fojtó orvos-humanista a jobbra, tisztábbra vágyó nőalakok vagy a kapcsolatok beteljesületlensége az igazán csehovi, hanem a melodráma és a farce keveréke. Az már csak szociográfia, hogy ezek az emberek nem a XIX. századi Oroszország középosztályából, hanem egy becsukott bánya környékén tengődő székely munkanélküliek közül bukkannak elő; élettér-érzékelésük, lelki érzékenységük semmivel sem pontatlanabb, mint az egyébként nyilvánvalóan jó iskolákból kikerülő csehovi hősöké. 

A darab és az előadás kapcsán három elem tűnik elő: a röhögés felszabadító, gyógyító ereje; az alkoholista mint igazmondó az újabb kultúrákban és a székely mítosz budapesti megrendelőinek megfontolásai. 

A röhögés. A pesti közönség tombolt. Ilyen felszabadítóan megírt, pontos és mégis gyilkos szöveget én az új erdélyi színházban még nem hallottam, de manapság amúgy kevés a drámaíró Erdélyben. A dologban az lett volna az érdekes, hogy egy ilyen produkciónál milyen a felszabadultan nyerítők (s közben persze elgondolkozók) és a megbotránkozók aránya. Ha a kettes-hármas csoportból többen jönnek el, biztos lett volna megbotránkozás szépen. De mert belőlük alig volt, a nemzeti ideológiáktól független színházi közönség uralta a terepet. Lehet, hogy az „áttelepülők” közül többen megdöbbentek. Nem hinném, hogy előzetes kritikákat olvastak volna, és nyilvános térben aligha hallottak eddig ilyen szövegeket székelyföldi társadalmi betegségekről. Hallom, hogy a vásárhelyi előadások közönsége igen különböző. A bemutatón állítólag senki sem mert röhögni, de aztán később, ha a nézőtéren többségben voltak a fiatalok, azért működtek azok a pontosan kiszámított és profi módon megcsinált színházi gegek, amelyeknek ott a szerző és a rendező szándékai szerint működnie is kellett. Elfojtott társadalmi bajokat így a legkönnyebb kibeszélni, elmondani. Ugyanez a sztori megírható lett volna sorstragédiaként is, de a Székelyföld mint szimbólum akkora súlyú az erdélyi magyar kultúrában, hogy ehhez sokkal nagyobb nekifutás vagy rákészülés kellett volna. A farce persze csak látszólag felelőtlen műfaj, komolyan veszi a közönség is, de hát közben röhög, és ezzel felmenti magát a „nemzetmentők” támadásaival szemben. 

Igazi újdonság a legújabb magyar kultúrában itt a pálinkakultusz felfedezése. A modern európai irodalom tele van alkoholistákkal. Nemcsak kicsit ivókkal, titkos zugivókkal, a szívükön így könnyítőkkel, hanem igazi merev részegekkel. Delírium-közeliekkel. A legismertebb és sok nagy színpadon előadott az orosz Venedikt Jerofejev Moszkva–Petuskija. De más oroszok, lengyelek, írek, svédek, finnek is merev részegekre bízzák az igazság kimondását. Mert ők bent is és kint is vannak egyidejűleg. Bent vannak, hiszen a megjelenített közösség tagjai, mindent tudnak és éreznek, ami ott megtapasztalható, s amiről a fegyelmezett polgárok hallgatnak. És mert részegek, sőt részegségük életforma, ezért kint is vannak. Számukra a közösségi tiltások már nem léteznek. El tudják, el merik mondani azt, amit egyébként mindenki tud ott a környéken. Óvatosan azt is mondanám, hogy az alkoholistát mint életmódmintát addig tolerálták a helyi közösségek, ameddig másként a helyi nyavalyákról a nyilvánosságban beszélni nem lehetett. Amikor a közösség bomlik és tabui is felszakadoznak, leértékelődik az alkoholista szerepe is. Hiszen már mindent el lehet nélküle is mondani. Már lehet az elvonóba küldeni. A magyar irodalomban ez a modell kevéssé vagy ritkán működött. Végül is a Magyarországon felmutatott uralkodó ivókultúra a boré, és az másképp, más ütemben száll csak a fejbe. A szilvórium görbéje ettől teljesen eltérő. De erről mint a kollektív megvilágosodás eszközéről az újabb magyar irodalomban mintha kevés szó esne. Számomra Székely Csaba itt valódi úttörő. 

Végül a székely mítosz, aminek ápolásáról a budapesti előadáson oly kedves megjegyzéseket hallhattunk a darab székely hőseinek szájából. Azt hittem, hogy aki Pesten megsértődik, majd ezért teszi. De nemzeti, mítoszvédő kritika még nem jelent meg a darabról a pesti nemzeti sajtóban. Most nem voltak ott, de nem baj, március másodikán a ferencvárosi Török Pál utcában a Pinceszínház is bemutatja saját produkciójaként a darabot. Talán majd akkor. 

A nemzeti fanatizmusoknak gyakran vannak külső megrendelői, sőt általában ott van a törzsközönsége is. Példaként az Izraelben élő ortodox zsidók jutnak az eszembe, akik közismerten a modern környezetükétől radikálisan eltérő életet élnek. De ezt nem csak maguk teszik; nem kevéssé agresszíven környezetüket is az ősi törvények kompromisszumok nélküli betartására ösztönzik – botrányok sorát generálva. És teszik mindezt adókedvezményekkel, állami támogatással, könnyített katonai szolgálattal, sőt felmentésekkel. S mindehhez közvetlen támogatást is kapnak amerikai zsidó adományokból, és bizonyos mértékig ugyanez az amerikai közeg Izrael legszélesebb politikai támogatását is részben attól teszi függővé, mennyire engedékeny az saját ultravallásosaival. Természetesen, ezeknek az amerikai támogatóknak eszük ágában sincs a jeruzsálemi ortodox gettó életét élni, sőt Izraelbe sem szeretnének áttelepülni. Nagyon jól megvannak az amerikai nagyvárosokban, élik az ottani amerikai életet, de közben elvárják, hogy helyettük mások ott, a mediterrán világ túlsó végében legyenek „jó zsidók”, tartsák a frontot az arabokkal szemben és kövessék az Úr parancsait. És ezért hajlandóak nekik egy kicsit fizetni is, hiszen végül is helyettük is teszik, amit tesznek. 

Azt hiszem, hogy a székelyek a budapesti nemzeti középosztály „ortodoxai”. Ezért esik annyi szó a hagyományőrzésről, a múltról. Most ehhez hozzájön még a természet is. Végül létezik nemzeti ökológiai felfogás is. A „Havas” kultusza itt elsőrangúan működik. Nem mondom, hogy a purista vagy radikálisan konzervatív életmodellekért ne fizessenek azok, akiknek az fontos. Nem állítom, hogy egy szegény, ipar nélküli vidéken ez nem válik használható kulturális tőkévé. De ha nem akarjuk, hogy lebénítson, akkor közben röhögnünk kell. A gyógyröhögésre nem Vásárhelyen vagy Budapesten, hanem a székely falvakban lenne szociális kísérletként szükség. Érdekes lenne a vásárhelyi produkciót végigvinni székely falvakon, és az előadások után a helyi közösséggel megkísérelni a látottak alapos értelmezését. Egy ilyen körúton, egy ilyen kísérletben magam is boldogan részt vennék. 

TAMÁS PÁL

Az Erdélyi Riportban megjelent írás rövidített, szerkesztett változata.

 

NKA csak logo egyszines

1