Az operettek operettje. Aki lelkesül e műfajért, a Csárdáskirálynőt ki nem hagyná. A rajongóknak talán fel sem tűnhetett elsőre, hogy a székesfehérvári színlapon a szokásos cím elé, mintegy megkülönböztetésül egy határozott névelő került, utána pedig az 1916-os évszám. S nem gyanakodtak a rendező nevének láttán sem, hogy a Kálmán Imre-operettnek nem éppen hagyományos előadását láthatják. A premier óta bizonyára híre kelt a városban, de nem rettentek vissza a bérletesek, a ház nem lett foghíjas. Ha nem is ünnepli vastapssal a közönség Mohácsi János színrevitelét, de nem is kiáltanak botrányt, akik csalódnak. Mint történt annak idején, amikor e változat eredeti bemutatója színre, majd képernyőre került. Kis híján két évtized múltán, alighanem helyet foglalnak a zsöllyékben azok is, akiknek a szemében azóta legendává növekedett a színjáték, amely szellemiségében is, nemcsak helyileg kötődött Kaposvárhoz. Ha már nem is csapatostul, de most felkerekedhetnek onnan vagy máshonnan, a fővárosból is a régi nézők, hogy felidézzék az emlékét, lássák, méltó-e hozzá jelen replika. Ami persze, nem hajszálra ugyanaz. 

Fölösleges már firtatni, milyen is az eredeti mű. Ennek taglalását jó néhányan elvégezték régebben is, újabban is. Annyian munkálkodtak az opuson – Leo Stein, Bela Jenbach, Békeffy István, Kellér Dezső, Gábor Andor szerepel a mostani színlapon is –, hogy csak filológusoknak lehet világos, ki mit írt benne, illetve hozzá, mit húztak ki, mit változtattak meg az idők során. Mindenesetre szakállas tévhit, hogy az ötvenes évekbeli, „Honthy Hanná-s” változat lenne a leghívebb az őseredetihez. Vagyis alaptalan minden szemrehányás, amely a Mohácsi János és Mohácsi István formálta szövegkönyvön azt az operettszínházi verziót kérte vagy még mindig kérné számon. Az igaz, természetesen, hogy bármely korábbi variációtól e testvérpár rugaszkodott a legmesszebbre. Ilyesmi gyakran történik klasszikus drámákkal is. De furcsamód könnyebben „nyelnek le” egy Shakespeare-átigazítást, mint hogy valaki hozzányúljon felmagasztosult operettünkhöz. Most pedig hiba volna feszegetni, maradéktalanul ültették-e át az 1993-as kaposvári előadás minden egyes minutumát Székesfehérvárra. Miközben az összevetés óhatatlanul kínálkozik. 

 

9 cs12Váradi Eszter Sára és Lábodi Ádám (fotók: Vörösmarty Színház)

 

Félhomályos orfeum. Szürke márványtól hűvös bécsi kastély. A fiumei hadikikötő, szónoki emelvénnyel, lobogókkal, Ferenc József-portréval, a háttérben a felavatandó gyorscirkálóval, amely végül a monarchikus társasággal együtt süllyed el. (Finom, baljóslatú jelzés a színjáték elején a Carpathia emlegetése, azé az óceánjáróé, amely a Titanic hajótörötteinek mentésére sietett, majd a világégésben német torpedó küldte hullámsírba.) A három színképből a legutóbbi nyomatékosítja a leghatározottabban, hogy az előadás nemcsak a szereplők magántörténetét gondolja másképpen, mint bárki más tette eladdig, de előtérbe emeli történelmünk első világháborús időszakát is, annak későbbiekre is utaló, kényes áthallásaival tetézve. A színhelyeket könnyű felismerni, Khell Zsolt keveset módosított eredeti díszletén. Amennyi mégis történt, azt jelzi leginkább, hogy a színre vivő ízlés mind kopárabb miliőt kívánt. Keményebben, sötétebben erezett a bálterem márványburkolata. Az orfeum architektúrája megmaradt, de eltűntek a falairól, a színpadának legömbölyített ívű keretéről a díszítések. Egyszerű vonalú falikarok cserélték le a selyemernyős lámpácskákat. Mintha még a fények is kevésbé volnának hangulatosak. Rosszkedvű mulató, ahol az urak sem olyan jól vasaltak, a tisztek sem olyan snájdigak. Ha nem csal meg az emlékezet, annak idején több volt a csipke, az ékszer, a csillogás. S aligha csupán azért, mert szűkösebb jelen időnkben tervezte Remete Kriszta az új kosztümöket. 

Ha spicces ember perdül táncra, sohasem ropja a lépéseket tipp-topp tökéletességgel. Kivéve színpadon, persze. De nem Mohácsi színpadán. Szerelmespárok sem lejtenek makulátlanul, mindig átitatja mozdulataikat az az érzelem, amelynél éppen kapcsolatuk tart. Élvezetes és tartalmas lelemény volt és maradt a lélektani állapotokkal megtelítődött koreográfia, amelyet most (Imre Zoltán nyomán) Tóth Richárd komponált újra. Ittasan dülöngélnek, akár a földre hevernek, akik tánccal is kirúgnak a hámból. Egymást magukhoz rántják, eltaszítják a szerelmesek a valcerban, s velük az estély hölgyei, urai. Vagy megbotlanak, vagy nekilódulnak. S ezek a „táncos” mozgásformák egy tőről metszettek a „prózai” mozdulatokkal (bár ezt már a színlap nem jelzi, bizonyára Lugosi György mozgásterve alapján). Egy dialógus vezethet olyan összeakaszkodásba, amikor az egyik fél indulata szinte átrepíti balról jobbra, egy díszmedencébe a másikat. Az ilyenek jóvoltából nem szakadnak ki a színjátékból, nem válnak betétekké a táncok. Ahogy a dalok sem. 

    Nem forognak közkézen azok a partitúrák, amelyeket a különböző Csárdáskirálynő-előadásokhoz használtak. „Becsületszóra” elhiszem, hogy Kerényi Gábor karmester, aki a kaposvári előadást is vezényelte, apróra áttanulmányozta a zeneszerző eredeti bejegyzéseit, a kotta alján, csillag alatt fellelhető intencióit is. Jóllehet szenvedélyesen dirigál, nem lohol át zenekarával olyan pillanatokon, amelyeknek meg kell adni az idejét. Ennek legjobb példája az „Emlékszel még” lassítása, amelynek pszichológiai hitelessége „felülír” minden egyéb szempontot. A zene is engedi, hogy a színészek ne csak leénekeljék a szólamukat, de árnyaltan játsszanak is. Ami nyilvánvalóan Mohácsi János rendezésének fő követelménye.          

Cseppet sem különös, hogy a soknemzetiségű osztrák–magyar államszövetségből eleve olyan szereplőket merített e nagyoperett, akik társadalmi, egzisztenciális pozíciójukban vagy akár nemzetiségi, származási mivoltukban, de politikai hovatartozásukban is különböznek. Nagyrészt innen ered a konfliktus. Főúri körökben elfogadhatatlan a „mésalliance”, a rangon aluli – Uram, bocsá’ – polgári személlyel kötött házasság. Lippert-Weilersheim herceg fiának, Edvinnek a rokonlányt, Anasztáziát szánják. Kérlelhetetlenül elutasítják a szívszerelmét, a sanzonett Szilviát, s újvilági szerepléssel, katonai behívóval tartanák egymástól távol a párt. A hercegnének, Cecíliának is titkolnia kell, hogy egykor maga is pódiumi csillag volt. Felhevült pillanatokban a magyarkodók szemét az is szúrja, hogy Edvin „sváb”, s éppen csak elnézik, hogy Szilvia „román”, nem is Vereczkey, hanem Varescu. Ahogy Edvin sem szíveli, ha cigányok lábatlankodnak körülötte. Persze a hajnali lokált takarító romák Mohácsi kiteljesedett világához tartoznak, aki komolyan veszi és véteti a főrangú elittől az alsóbb rétegekig húzódó, feszültségeket rejtő társadalmi keresztmetszetet.

Cseppet sem nosztalgiázó, megkeményedett asszony Cecília, aki „csárdáskirálynő” múltjának emlékét is megtagadja, körömszakadtig védve megszerzett státuszát. Tóth Auguszta hiteles alakításában valaha volt értékrendjét haszonelvűségre cserélte. Arra a meggyőződésre, hogy csakis erős kézzel, taktikus éberséggel, önfegyelmező iróniával boldogulhat, maradhat az előkelő körökben. Nem lágyul meg a szíve szerelmes fiától sem, aki elveszetten téblábol vágyainak nyomán. 

Hol az anyja, hol a kedvese előtt hajlik meg Edvin, magányossá lesz barátok között is. Reményevesztett idealista a színinövendék – Mohácsi-tanítvány – Lábodi Ádám személyében, akinek nemcsak szőkesége, kék szeműsége, de színészi érzékenysége is nagyszerűen illik a herceghez. A szerelmi hányattatásokat, a kései beteljesülést álmainak megcsúfolásaként szenvedi meg. Teli lobogó érzelmekkel, kamaszos világfájdalommal. Valójában egy kedves, gyöngéd, kényeztető nő volna eszményi párja, nem pedig Szilvia, aki többször csatározik, mint szeret. 

A dacos lokálkedvencben szinte a fiatal Cecíliát is felismerhetni. Határozott, eltökélt, így vagy úgy, de Szilvia is mindenképp előbbre akar jutni. Már-már kérdés Radnay Csilla játékában (Balla Eszter is adja e szerepet), szerelmes-e egyáltalán Edvinbe, vagy csupán kedveli, s a felkapaszkodás esélyét látja benne, amelynek elvesztése legjobban az önérzetét, a hiúságát bántja. Ilyen értelmezés is lehetséges. De annak a női vonzerőnek mutathatná a jeleit, amellyel nemcsak a hercegfit csavarja az ujja köré, hanem a lumpokat éppúgy, mint a csakhamar trónra lépő Károlyt.

Barátot is rosszul választott Edvin, akinek inkább csak cimborája az éjszakákban Bóni, a Kautschiano gróf. Hiszen féltékenységből, szintén a rangkülönbségre hivatkozva „keresztbe tesz” a szerelmespárnak. Könnyedén cseréli le baronesz-szeretőjét. Nagy szerelmét is hamar feledi, amikor a hercegkisasszony Anasztáziát meghódítja. Prédára leső, ugrásra kész, önző cinikus Keller János megformálásában. Hírből sem ismeri a lelkifurdalás nyűgeit. Csalódásokkal a háta mögött, szeretetéhségében könnyen csábítható, érzelmileg kiszolgáltatott Stázi. Olyan fiatal lánynak mutatja Váradi Eszter Sára, aki már elvesztette naivitását, de nem pótolta még élesszemű tisztánlátással. Az arisztokrata kompániában Guttin András kölcsönöz „fazont” Leopold Maria Lippert-Weilersheim hercegnek, aki csekély szellemi képességekkel, annál több kedéllyel viseli zavaros környezetét. Míg Kelemen István kényszeredett nyugalommal, kimértséggel jellemzi Károly főherceget. A ceremóniák, a reprezentálás unalma színültig tölti el. Alighanem szeretőnek is sótlan, sokadik metresze, Szilvia is csak ideig-óráig villanyozza fel. 

 Az orfeumi társaság alakjai nem kapnak mindig kellő nyomatékot. Mint a Bata János alakította Kerekes Ferenc, aki daliásabb napjait kívánná vissza egyre szürkébb jelenében. De mintha karakterének határozott kontúrja is megkopott volna a múló idővel. Simlis és nyegle Miska, mégis „felmászik az uborkafára”. De alig hihető e szeparépincér karrierje, mert Kozáry Ferenc inkább egy kocsmai italmérő közönyös mentalitásával szórja gyenge poénjait (ezt még felróhatnánk annak, aki a szöveget írta-gondozta). De a színész olyan „lazán” humorizál, olyan civilen bizalmaskodik a vendégekkel, mintha még éppen csak jelezné egy emlékpróbán, mit is játszik. És sehol sincsenek azok a tulajdonságai, amelyek Miskát valóban előre vihetnék a főhercegi titkárságig. Ám sorsa van az öreg Kisnek, akinek epizódja Matus György alakításában jelentékeny súlyt kap. Egy kártyapartiból előrángatott, Edvin házassági ígérvényét ripsz-ropsz írásba foglaló jogászról megsejteti, hogy valaha jeles ügyvéd lehetett, három feleséget elfogyasztván-eltemetvén, megkeseredetten csúszott le kétes egzisztenciává.  

S ami a legkényesebb… Lehetne személyre szólóan boncolni, ki mennyire tett eleget az énekes követelményeknek. De kíméletesebb beérni a summázattal. A székesfehérvári társulat nem specializálódott zenés produkciókra. (Hamar feltűnik, ki állt helyt már operettek-musicalek jobb és képzettebb hangokat igénylő szerepeiben.) S aligha tehette volna meg a színház, hogy a szereposztást zömmel vendégekből állítsa ki (így is három művészt hívtak meg). De tény, hogy eleinte meghökken az ember, mennyire nem töltik be az énekhangok a teret, ha idővel hozzá szokunk is, hogy a fülünket hegyezzük. És nem lehet tagadni azt sem, hogy az érzékenyebb hallásúakat minden egyes félresikerült hang kizökkenti. Éppen abból, ami e színjáték veleje. A következetes és lényeglátó gondolatgazdagságból. Nagy kár…

Mégis nagy öröm, hogy e színjáték megszületett. Mohácsi János elévülhetetlen érdeme, hogy megmutatta, egy operettlibrettóból is kibontható a valóság magva. Voltaképp a legszerényebb történeteknek is, nemcsak a tartalmasabb Csárdáskirálynőnek, megvan a maguk igazsága. Ott lappanganak bennük az emberi mozzanatok, amelyeknek csupán egymásra utaló logikát, előre vivő irányt kell adni. Furcsa, hogy a kaposvári példa alig-alig inspirálta azokat a pályatársakat, akik ebben a műfajban rendszeresen tevékenykednek. S hogy a közönségük ízlése sem igen változott tizenkilenc esztendő múltán sem. (Annál inkább érthetetlen, miért vonzódik a „nagyérdemű” az operettek láttán a magatartásokat, helyzeteket puszta jelzésekre lefokozó, általánosságokkal megelégedő játékhoz, amikor prózai előadásokban nagyon is ragaszkodnak a realista ábrázoláshoz.) Most újra itt a minta, amelynek nyomán tovább lehetne lépni. Vajon mikor teszik meg?

BOGÁCSI ERZSÉBET

 

NKA csak logo egyszines

1