Lassan száz éve, hogy Kálmán Imre leírta azokat a kottafejeket, amiket most – nagy gonddal figyelve az eredeti jelekre – Kerényi Gábor, a karmester megszólaltat. Hallgatván a fehérvári melódiákat, azt hihetnénk, a rendező, Mohácsi János merészelte hozzáigazítani a ritmust az előadás ívéhez. De a karmester állítja, Kálmán Imre eredeti javaslata ez a szituációkhoz illő, feszültséggel teli muzsika, ami később, az ötvenes évek elején megcukrosodva a nemzeti elandalodást, no meg a primadonnát szolgálta, de úgy, hogy aki látta vagy hallotta, sosem feledheti Honthy Hannát és Rátonyi Róbertet. 

Miért is feledné? Mohácsiék is emlékeznek, s élnek is minden színháztörténeti fordulópontot jelentő bemutató minden nekik fontos leleményével. Megtartották a muzsika drámaibb részét az alapműből, átvették a szövegkönyvbe a kifejezetten Honthy Hanna számára kitalált Cecília alakját, s az 1993-as kaposvári bemutatóból szinte változatlanul megmaradt Khell Zsolt remek díszlete, vörös bársony orfeumostól az első, szürke oszlopokkal súlyos, gigaakváriumos osztrák palotabelsővel a második, s a fiumei kikötőben süllyedni kezdő Novara nevű zászlóshajóval a harmadik felvonásban. S csak mikor a mulató lámpasora ismerősnek tűnik, akkor vesszük észre, hogy ez a díszletelem már az itteni, a fejünk fölötti nézőtéri csillár art deco motívumait ismétli. A kaposvári előadás rendezője, a húsz évvel fiatalabb Mohácsi János kivillantott, összeszorított fogakkal csapta a színpadra a nagyoperett dús virágzatát, de mivel gyökerestül tépte ki az időből, vagyis komolyan vette a mű születési idejének Monarchiáját, jött vele a kor, vér és sár itatta át a melódiákat. Meglehet, a korhadó gyökérzet halálszaga a mostani előadást is jellemzi, Mohácsi szája most szorosan csukva van, s két oldalt lefelé görbül. A kaposvári előadás keserű volt és erőteljes, a fehérvári fenyegető és reménytelen. De igazi színház mindkettő. 

Jelen pillanatban még nem tudni, miféle színház kap engedélyt Székesfehérváron a közeljövő igazgatóválasztása után. De nagy kár lenne, ha ez a szakmai továbbképzésnek is beillő vonal nem folytatódna. Mohácsi János nem csupán munkatársnak tekinti mindenkori színészeit, de jelentős játszmakészséggel rendelkezvén, komolyan veszi azt a kommunikációs kihívást, melyet a színészi testek és lelkek adott helyen rendelkezésre álló csapata jelent. Most is rájuk szabta, belőlük építette meg az előadást. A fehérváriak pedig emberül állják a próbát, pedig néhány ponton észrevehetően ágaskodniuk muszáj. 

Például nincs gégemikrofon senkin. Ettől egységesebb akusztikai felülettel bír a játék, mint a mikroportokat használó musicalek esetében, de az elektronikus zizegéshez szokott nézői fülek először csalódottan keresgélik a telítettebb hangzatokat. Személyenként rendkívül eltérő a csapat zenei iskolázottsága, játékgyakorlata, s az is megállapítható, ki mennyire hiszi el a rendezőnek önnön feladatát. Imre Zoltán 1993-as koreográfiája nyomán Tóth Richárd nem túlságosan megerőltető, de nagyon tanulságos mozgássorokat tervezett, melyek stílusukat tekintve tökéletesen egybevágnak a zeneszámok fölvezetését megoldó rendezői praktikákkal, vagyis csak a szituációnak – no meg persze a műfajnak – megfelelő hang és mozdulat születik meg az átvezetésekben, gyakorta igen szellemesen. A díszletben is jelentkező art deco színházbelső adta meg a mályvaárnyalatokban, szürke-feketében tartott jelmezek vonalvezetési stílusát is. Remete Krisztina ruhái a darabot meghatározó szmokingok, frakkok, kokottslafrokok és katonaruhák esetében helyénvalónak, a női főszereplők öltöztetése során viszont olykor kissé ideiglenesnek tűnnek. Bár lehet, hogy ez elsősorban anyagi okokra vezethető vissza, no meg arra, hogy a választott stílus ékszerei és díszítő kelméi inkább egyedileg és közelről érvényesülnek igazán. Érződik az odafigyelés, s érthető a problémázgatás a jelen kor tépett tincsei és a vízhullámos berakott fejek között, de nem tekinthető egészen megoldottnak a játékot kiszolgáló hajszobrászati tevékenység. 

A nyitó orfeumi jelenet aprólékosan megszőtt mozdulatsorai átmozgatják az egész színpadot, s az egyik részeg kurjantásra („Ki a magyar?”) válaszul hamarosan beáll a Mohácsi rendezte előadásokra oly jellemző, kitervelten kínos, hatni tudó csöndek egyike. A bemutatkozások nevek labdajátékát hozzák, gyilkosan ugratják, ugratva öldösik egymást a vendégek. Előtéblábol egy vörhenyes szőke fiú, Edvin, a herceg (Lábodi Ádám e. h.), akit épp most hagy itt Amerikába készülő szerelme, Vereczkey Szilvia (Radnay Csilla m. v.), a román származású dizőz. Folyik a pezsgő, a francia, hogy vagy ötször meg lehessen ismételni a karcsú poharakat emelve: „Le a franciákkal!”. Megjelenik, tán az asztal alól, Ady Bandi, s épp jókor szövi be a szót, még érthető az idézet eleje, a többit meg esetleg tovább mondja magában, aki tudja, csak hogy kijöjjön a rím: „Az Isten van valamiként / Minden Gondolatnak alján…/ Mindig neki harangozunk/ S óh, jaj, én ott ülök a balján”. Játszik a csapat. Figyelik és értik egymást. A közönség kissé meredten ül. Nem igazán érzi az áttételt, s zavartan megpróbálja kitalálni, mivel is kínálják itten. „Ugrani már soha!” – szól a tökrészeg vendég. S a néző? Nevessen? Ne nevessen? Hisz valami operettről volt szó, nem? Ez meg itt egyre súlyosabb és sötétebb. 

Hajdanán, Kaposvárott Kulka János volt Edvin, bár én a minden hangot kiéneklő Nyáry Zoltánnal is láttam. Jelentőségteljesek voltak, de nem róluk szólt a történet, hanem a világról. Ez a mostani herceg itt egy szerelemtől sújtott kölyökoroszlán az említett férfiakhoz képest. Se viselkedni, se élni nem tud igazán, de köré épül az előadás. Van egy ember, aki csőlátásra tett szert, csak a nő tölti be az életét. Ahhoz persze gyáva, hogy mellé álljon. De megpróbál nem hazudni. Merev részegre issza hát magát. Megjelenik hercegi anyukája, Cecília (Tóth Auguszta), akiben alig ismeri föl a volt csárdáskirálynőt két volt szeretője, Miska, a pincér (Kozáry Ferenc) és Kerekes Ferkó (Bata János), az egykori barát. S megy minden a maga útján. Edvint hazaparancsolják, elvenni rég kiszemelt (s próbaképpen egyszer már teherbe is ejtett) Stázi unokahúgát (Váradi Eszter Sára), a behívóját is megkapja, a legkevésbé sem romantikus beállítottságú Szilvia pedig Bónival (Keller János) elindul Amerikába.

A második rész hercegi bálján, óriás akvárium alatt, villogó poharakból áttetsző kék nedűt isznak az előkelőek a szörnyen szürke oszlopok tövében. Szabadságos hadfiak jönnek a háborúból, s rémtörténetekkel szórakoztatják a sikongó dámákat. Edvin és Stázi eléneklik a Túl az Óperencián didergető kettősét. Soha szomorúbb dalt magyar színpadon. Látjuk, mint kavarja Cecília a kavarandókat, megfigyelhetjük, hogy züllik le és hogy lesz kellemetlenül közönségessé az ide hozott Miska pincér. Mindenki megkeményszik és eltahósodik. Megjelenik a kíváncsiságával és sértettségével nem bíró Szilvia, már mint sikeres primadonna, asszonyként, Bóni karján. A szerelmesek szépen egymásba marnak. Szilvia, mikor megtudja, hogy amerikai turnéja tulajdonképpen az Edvintől való eltávolítás érdekében szerveződött, s az ügyletet a szárazon számító Cecília finanszírozta, összeomlik kissé, de a megjelenő Károly főherceg (Kelemen István) fölajánlja néki szolgálatait. Elfogadja. Bóni és Stázi a háttérben egymásra találnak, de a nagy szubrett–tánckoskomikus vihánc ebben a felfogásban nem kell, hogy szétvesse a színpadot. Mindenkinek vaj van a fején. 

Fiume kikötőjében vagyunk az utolsó felvonásban. Előttünk a Novara „illetlenül nagy” teste. Kevés néző fújja emlékezetből, de akik házi feladatra vágynak, otthon megtudhatják, hogy a Novara Horthy zászlóshajója volt, s nevét arról az olasz városról kapta, ahol 1849. március 23-án az osztrák csapatok legyőzték az olasz szabadságharcosokat. S olvashatják azt is, hogy a hajó igazából nem süllyedt el. Minden egyéb süllyedt csak el. Bár elég gyorsan. A tapasztaltabbak fölnevethetnek, mert az ünnepségen verset mondó tízéves kisfiút Csermanek Jánosnak hívják. De kevesen nevetnek, eszükbe sem jut Kádár. Figyelik a fölsorakozó főrendeket. Károly főherceg Szilvia és Cecília társaságában jött beszédet mondani. Ám távirat jő, Ferenc József halálhírével. Mivel Károlyból e novemberi pillanat uralkodót csinált, levedli Szilviát, s egy új asszonyt emel maga mellé. Így az éppen halni készülő, a hajóval háborúba induló Edvin még épp elkaphatja kissé használt kedvese kezét. Meg is állnak egymás mellett. Nem biztos, hogy így képzelték. Aztán mindenki beszáll a hajóba, ami ring egy kicsit a jelen időn, majd lassan bugyborogva alászáll a történelembe. Függöny. 

 

11 cs13

 

Az előadás elég hosszú, a második felvonásból biztosan lehetett volna húzni húsz-harminc percet. De igazi üresjárat mégsincs itt. Tóth Auguszta tisztességgel megküzd Cecília figurájával és dallamaival, s olyan bisszig, szúrós, magányossá lett nőt formál, amihez jelentős bátorság szükséges. Aki húsz éve látta Molnár Piroskát, az persze másra emlékszik. Az őserő és a mély humor a kaposvári Cecíliához kötődik. Tóth Auguszta a részvét nélküli, konspirátor kisnőstényt formálja meg emlékezetesen. Nincs remény. Ez jut a kishercegnek. Ez a lecke igazából, hogy lehet, az a valami meglesz, de mire eléred, szertefoszlik, amikor markolnád, összeroskadsz. Kétezer-tizenkettőt írunk. 

Nemcsak az idősebb nemzedék van igazán jelen a neki szánt jelenetekben, mint például Guttin András az idős herceg, Matus György az öreg ügyvéd szerepében, a legfiatalabbak is híven szolgálják az ügyet. Hallatlan öröm látni Resetár Dániel és Szilvási Dániel mindenre figyelő pincér-surranásait, kis tekintetjátékait, nem beszélve Resetár parádés hanyattvágódásáról. Szépen „esik” Lábodi Ádám is, akinek életében elképesztő fejlődést hoztak a kaposvári egyetemi évek. Tökéletes bentlét és koncentráció jellemzi. Rég láttam így világítani valakit a színpadon. Nagyszerű pedagógiai munka, jelentős társulatformáló tevékenység eredménye látható Fehérváron. Most még kissé meg van lepve a közönség, később talán büszkék lesznek erre a produkcióra. 

GABNAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1