A gazdasági válság és a megszorítások dacára, az UNITER (Román Színházi Szövetség) természetesen 2011 őszén is megrendezte a „Caragiale Fesztivál” néven elhíresült országos színházi találkozót, amely Románia seregnyi nemzetközileg számon tartott kulturális rendezvénye közül is az egyik legjelentősebb. S bár a financiális nehézségek következtében ezúttal kevesebb kiállítást szerveztek, és talán nem volt annyi saját kiadású új könyv, illetve könyvbemutató sem, mint korábban, ugyanakkor jóval több kitűnő előadást lehetett megnézni, ami egy színházi fesztivál esetében mégiscsak a legfontosabb. Jöttek is az eseményre a külföldi szakemberek, teoretikusok és fesztiváligazgatók szép számmal, úgyhogy bizonyára az éves bukaresti seregszemle kínálatának néhány előadása a világ számos pontján látható lesz majd.

Az FNT új művészeti vezetőjének és egyszemélyes válogatójának ezúttal külön szerencséje volt az évaddal, hisz az átlagosnál jóval több valóban figyelemreméltó színpadi alkotás született. Ráadásul a kitűnő alkotók és előadások sora lehetőséget nyújtott Alice Georgescu számára, hogy a „Központi válogatás”, a „Tánc a színházban”, a „Holnap színháza” és a „Színész közeliben” szekciókra bontható műsorfolyamon belül kialakítson még egy kiemelt tematikus blokkot „Andrei Şerban – Csehovíziók” címen, ahol a román származású, nemzetközileg méltán elismert rendező-guru  utóbbi években színpadra állított Csehov-, illetve Csehov által ihletett produkciói kerülhettek „fókusz”-ba; másfelől a főprogram válogatását is áthatotta az előző esztendőben épp másfél évszázada született orosz klasszikus drámaíró munkássága. Nem csoda hát, hogy a 21. Román Színházi Fesztivál mottója is Anton Pavlovics Csehovtól származik: „Az ember, ez a furcsa, csodás állat…”.

 

17-19 Serban előad  2.-2Andrei Șerban előadást tart (fotó: DNA)

 

A sokszínű programban számos hungarikum-vonatkozást is felfedezhetünk. Sőt, néhányan méltatlankodtak is emiatt: akadt olyan néző, aki nehezményezte, hogy a román nemzeti fesztivál nyitó napján például egyetlen románul beszélő előadásra sem ülhetett be. Tényleg úgy alakult, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház Leonce és Lénája mellett, szintén aznap ment a Temesvári Állami Német Színház Volker Schmidt: Mountainbikers című produkciója (ráadásként itt is egy magyarral, Magyari Etelkával az egyik főszerepben, aki különben német színész szakon diplomázott); s mindenek tetejébe, a hivatalos fesztiválnyitó díszelőadás Csehov Három nővére lett Andrei Şerban rendezésében, a budapesti Nemzeti Színház vendégjátékaként. 

A mieink a jéghideg, fűtetlen Bukaresti Nemzeti Színház hodályszerű nagytermében is kivételes sikert arattak, a magyarországi művészeket a helyi és a külföldi közönség egyaránt dicsérte. Különösen Alföldi Róbert színészi tehetsége okozott kellemes meglepetést és sűrű beszédtémát. A jelenlegi direktort ugyanis a román színházi szakma mindeddig elsősorban rendezőként ismerte, például a hajdani Piatra Neamţ-i Színházi Fesztiválra meghívott munkái miatt, ahol a Sirályt kiváltképp nagyra becsülték, a Haramiák pedig fődíjat nyert. De a „nővérek” szintúgy lenyűgözték a nézőket. (Pedig a színpadon és a nézőtéren egyként nagy erőpróbát jelentett a Bukaresti Nemzeti épületrenoválásának fennakadása: különösen a fűtési rendszer átalakításában jelentkező késlekedést szenvedte meg saját bőrén a fesztivál minden érintett résztvevője.) 

A Kolozsvári Állami Magyar Színház három produkciójával szokás szerint most is a bukaresti FNT egyik kiemelt szereplője volt. Ráadásul, „Csehovízióként” sem csak Şerban addigi rendezéseit, a Suttogások és sikolyokat és a Ványa bácsit játszották el mindkét szereposztásban, de a fókuszba állított rendező többnapos workshopját is az általa legnagyszerűbbnek tartott romániai társulattal mutatta be.

Andrei Şerban volt tudniillik az egyik főszereplője a kísérő rendezvényeknek is, sőt ez idő tájt a televízióban szintén több korábban rögzített interjúját lehetett látni. November 4-ének napos délelőttjén pedig az Icoanei parkban zsúfolásig megtelt a Bulandra Színház „Toma Caragiu” terme, ahol a világhírű művész Mit jelent az, ha szerepet játszol? címen tartott előadást. A program eleve nem csak a színházról vagy a rendezői „szerepről” szóló vallomásnak ígérkezett, de tágabb értelemben – Babits Mihály szavaival – az „életbeli színház” válhatott (volna) a témájává. A „konferencia” megható nyitányát Şerban bensőséges megemlékezése jelentette, hiszen ugyanabban az évben, 2011 elején és végén hunyt el a neves színházi ember fényes szakmai pályafutásának két legmeghatározóbb személyisége. Januárban, 91 esztendős korában meghalt Ellen Stewart, akinek Şerban lényegében a világkarrierjét köszönhette, hiszen a New York-i La MaMa színház egyik alapítója, producere és rendezője révén jutott ki 26 évesen az Egyesült Államokba. Pár nappal a fesztivál megkezdése előtt pedig eltávozott közülünk Liviu Ciulei is, aki Andrei Şerban mentora volt: mint az akkori legjobb társulat igazgatója, ő hívta meg az ifjú rendezőt a Bulandrába debütálni, sőt, maga tervezte a díszletet a Julius Caesar előadásához. Ahogy a hálás tanítvány mesterét búcsúztató nekrológjában írta: „Számomra Liviu Ciulei mint ember még a művésznél is fontosabb marad, mert igaz barát volt.

 

17-19 Bulandra Toma Caragiu terme Fotó DNA(fotó: DNA)

 

A „reteatralizáció atyjának” elvesztése feletti szomorúság – annak ellenére, hogy Liviu Ciulei szép kort ért meg, 88 évesen hunyt el Münchenben, és kivételesen teljes pályát hagyott hátra – áthatotta a fesztivál egészét. A színház homlokzatán, ahol a Şerban-konferencia is zajlott, hatalmas portrék emlékeztek és emlékeztettek az eltávozottra. Amúgy ezt a teátrumot annak idején maga Liviu Ciulei tervezte és építtette. A Bulandra Színház reneszánsz egyéniségű néhai vezetőjének a személyében ugyanis a kultúra és a művészet számos ága összeforrott: építész, színész, színházi és filmrendező, pedagógus, díszlet- és jelmeztervező volt, akinek a nevéhez fűződik az a gyökeres színpadi stílusváltás is, mely a román színházi előadások többségét máig meghatározza. Az Akasztottak erdeje című filmje pedig, amelyben maga is főszerepet játszott, 1965-ben elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál legjobb rendezőjének járó díját. Ő alapozta meg a Bulandra Színház nemzetközi sikersorozatát, mely már 1971-ben, az Edinburgh-i Fesztiválon elkezdődhetett, de akkor Ceauşescu megváltozott kultúrpolitikája miatt közel két évtizedre be is fejeződött. Liviu Ciulei nem kívánatos személlyé vált Romániában, ahová csupán az 1989-es történelmi fordulat után térhetett vissza. Addig négy kontinensen rendezett, két amerikai egyetemen tanított, 1985-től pedig Minneapolisban a Guthrie Theater művészeti vezetője lett. 

Ciulei halálával végleg lezárult a román színházművészet egyik csodálatos fejezete” –  mondta Ion Caramitru, a Bukaresti Nemzeti Színház igazgatója, az UNITER elnöke, aki mint színész, pályájának kezdetétől fogva ugyancsak rengeteget köszönhetett egykori  főrendezőjének, beleértve Caramitru korai nemzetközi ismertségét. Ugyanakkor a neves színművész akkor még nem sejthette, hogy hamarosan újabb fájdalmas vesztességgel kell szembenézzen, hiszen jó barátja és híres Hamletjének rendezője, Alexandru Tocilescu – aki ezen a fesztiválon A windsori víg nők egy érdekes adaptációjának rendezésével vett részt a „Tánc a színházban” szekcióban – 66 éves korában szintén elsiet a nem ismert tartományba.

Ion Caramitru az Alice Georgescu válogatta színházi fesztiválon újra Shakespeare-darab címszerepében, Macbethként lépett színre; s e „tanulmány”-t a régóta Svédországban élő, de úgyszintén a román színjátszás és főként a bukaresti rendező iskola nagy korszakát fémjelző Radu Penciulescu állította színpadra. A 81 éves vendégrendező sajátosan ironikus előadás-értelmezéséről azonban sajnos ugyanúgy nem tudok beszámolni, ahogy Caramitru régen várt színpadi alakításáról sem, mivel közvetlenül az előadás előtt  baleset ért. Ugyanezért nem láthattam Şerban egyetlen jelenleg is játszott román nyelvű Csehov-rendezését, az Ivanovot sem a Bulandrában, noha éppen e produkció kedvéért időzítettem bukaresti utazásomat a színházi találkozó második felére.

 

17-19 Vihar 1. Fotó Adriana GrandA vihar (fotó: Adriana Grand)

 

Bocsárdi Lászlónak a sepsiszentgyörgyi A velencei kalmár mellett meghívott másik rendezésével sem volt szerencsém. Tudniillik a jégveremhez hasonlítható Nemzeti színpadán, ahová a közönség nemhogy kabátban, de  az alatt is rétegesen felöltözve volt kénytelen beülni, a craiovai Caligula pusztán nyomaiban tudta felvillantani az eredeti előadás kontúrjait. A körülmények ellenére élményt nyújtó este egyedül a címszerepet alakító Sorin Leoveanunak köszönhető, aki korosztályának egyik legnagyszerűbb színészképviselője Romániában. Izgalmas egyéniségének mágikus ereje, egyszerre furcsán vonzó és taszító Caligula-interpretációja, alakításának ambivalens érzéseket indukáló részletfinomságai és elképesztő gazdagsága, nem beszélve a színész gyönyörűen kidolgozott testéről, testbeszédéről és koncentrált színpadi jelenlétéről, tehát Leoveanu művészete most is lenyűgözött. Mindamellett maga a Camus-darab megfelelő partnerek hiányában így „kamu” monodrámává változott. Azért is sajnálom nagyon az általam látott előadás kvázi fiaskóját, mert számos szemtanútól hallottam, amit a rendező is megerősített, hogy a budapesti vendégjátékon ellenben a produkció és a szereplőgárda egésze a legjobb formáját mutathatta meg, amit jó lett volna Bukarestben is látni.

Remélem viszont, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál idején, Ion Luca Caragiale születése 160. évfordulója, illetve halála centenáriumának esztendejében, a budapesti Nemzeti Színházban tartandó vendégjátékon ugyanolyan kiválóan sikerül majd Silviu Purcărete hetedik rendezése a szebeni Radu Stanca Színház társulatával, mint amilyen remek formában láthatták a fesztivál azon szerencsés nézői, akik bejutottak a bukaresti Operaházba. Purcărete eddigi artisztikusan „flamboyant” expresszionizmusával, látványosan, már-már manierista módon teátrális szuperprodukcióival szemben,  ezúttal a szebeni Farsang igen egyszerű, elsősorban a színészi játékra épülő, fanyarul harsány, amolyan balkáni frankofón szemléletű igazi Caragiale-előadás lett – mai „manele” stílusban, élő zenével. A kiváló szereplőgárdából is kiemelkedik Miţa Baston szerepében Ofelia Popii, akiről színésznőként jószerivel ugyanaz elmondható, mint amit Sorin Leoveanuról leírtam; illetve Constantin Chiriac mint „medvés” Iancu Pampon, a szebeni színházigazgató kissé talán önironikus alakítása.

A 2011-es román színházi fesztiválról két olyan Shakespeare-adaptáció élményét hoztam magammal, amelyek több hónappal később is foglalkoztatnak. Sajnos, Victor Ioan Frunză ugyancsak beválogatott Ionesco-előadását nem láttam, viszont A vihar esetében már a „Nicolae Bălcescu” UNESCO Kulturális Központ félemeleti termébe belépve feltűnt, hogy az utóbbi időben a Frunză–Grand alkotópáros színpadi stílusa némiképp módosult,  egyszerűbb, puritánabb lett. A nézők két oldalról, emelvényszerű padokon ülve fogják közre a leszűkített, kisszobányi játékteret. Kevés, ám annál izgalmasabb kellék van csak felhalmozva a raktárnak, hajléktalan szállásnak vagy szegényes dolgozószobának tekinthető helyiségben, amelynek zárt ablakán keresztül fekete-fehér filmvetítéssel tárul ki a világ. Ezen keresztül láthatjuk például Prosperóval együtt a hajótörés következményeit; illetve a történet végén a száműzött ily módon szembesülhet sanyarú sorsát okozó testvérének másával – s miután mindkét szerepet ugyanaz a fiatal színész alakítja, lényegében ezen az úton bocsáthat meg a művész önnön negatív énjének is. De nem George Costin az egyetlen, aki dupláz, pontosabban tripláz, mert a harmadik domináns vezető egyéniséget, a „populáris” Stephanót is ő játssza. A négy fiatal színész ugyanis összesen 15 szerepet alakít egyszerre, és metamorfózisokról, színházról lévén szó, az sem véletlenszerű, hogy ezeket a karaktereket hogyan osztották ki a játszók között. A legfőbb ellenfelet, a művésszel szemben álló civilizálatlan őslakót, aki nem tudja, hogy árulásával micsoda ördögien rossz cselekedetet hajt végre s milyen pusztító kulturális folyamatot indít el, azaz Calibant Sorin Miron alakítja ugyan, de ő a szabadságát követelő értelmiségi Ariel, valamint Sebastian is. A másik Ariel, Alexandru Ion egyszerre zavart rockerszerű motoros-pilóta Ferdinand, illetve a saját apja, Alonso, továbbá a vidékről feljött Trinculo. A harmadik Arielt megszemélyesítő  Ioana Barbu pedig természetesen Mirandát alakítja, akit nemtelen, inkább fiús kislányból Ferdinand iránti szerelme nővé másít. A színes, punkszerű Ariel(ek), aki(k) hihetetlen ügyességgel teljesíti(k) a sértett guru utasításait – s aki(k) nélkül a varázsköpenyét magára öltő, s ilyenkor kissé Batman-szerű mágus egyedül nem volna képes semmire –, természetesen A Színészek. Prospero a legkevésbé sem tökéletes jellem, sőt, gyakran kifejezetten ellenszenves, intoleráns felettes. A szolgasorba kényszerített Calibant nem csupán lenézi, de kegyetlenül bánik vele, amikor például a furcsa gépezetbe fogva monoton, értelmetlen, állandó mókuskerékszerű forgatásra kényszeríti, és ugyanezt a sziszifuszi próbát kell kiállnia Ferdinandnak is. Arielt korábbi ígérete ellenére sem engedi el maga mellől, szabadságában korlátozva manipulálja, hogy kihasználhassa asszisztense különleges képességeit. A korábban mások által megsebzett, ám rosszakaróival szemben tehetetlen, ezért dacos, ugyanakkor művelt és nagyon tehetséges Prospero tehát egyben bosszúálló, pökhendi zsarnok is, aki pedig segítőtársak nélkül ugyan mit kezdhetne a fantáziájával, remek ötleteivel, kivételes tudásával?! A színészek színezik színessé civil szürkeségét, színházzá az otthonát. Prospero valójában egy rendező, kis társulatának tagjai pedig maguk is „szellemek”… 

Ha a szellemesen szerepváltogató fanyar játék nyomán csak „a szent profanizálásáról”, szabadságról, identitásról, igazi Művész-öntudatról és az általa középszernek tartott környezet kritikus megítéléséről, valamint az aktuális utalásokról szóló másfél órás színpadi alkotás pillanatra sem lankadó tragikomikus élményével gazdagodunk, már nem nézzük meg hiába Victor Ioan Frunză legújabb Shakespeare-értelmezését. Az is megéri, ha csupán néhányat fedezünk fel Adriana Grand első jelentésükön messze túlmutató szellemes ötleteinek sokaságából, és elszórakozunk egy pár ráadás-meglepetésen a kellékeket, a játékteret, a kosztümöket és kiegészítőket tekintve. Ilyenekre gondolok, mint például a tipikusan „román mahala”  kalap a két populáris jómadár, Trinculo és Stephano fején; vagy a rádió belseje, amely a dráma hajótörésének és vizes filmbejátszásának apropóján a könnyfacsaró, bombasikerű Titanicnak állít groteszk emléket. Ugyanakkor e színházi alkotópáros esetében már korábbról megszokhattuk, hogy a látott színpadi remek még hosszú ideig rezeg a lelkünkben, újabb és újabb vitára alkalmat nyújtó részletek foglalkoztathatnak a látottak nyomán, miközben megértünk problémákat, vagy akár kétségessé válhatnak már megoldottnak vélt kérdések is… Vagyis a Frunză rendezte színpadi művek legjobbjai azután is sokáig diskurzusban állhatnak a befogadóval, hogy megnéztük őket. Megdolgoztatja az agyunkat, költészetével, finoman rejtett lírájával pedig akaratlanul is hat a szívünkre. 

Victor Ioan Frunză a „kettősség tragédiáiról” szóló színházi könyvében azt írja, hogy a művészet maga nem lehet erkölcsös (ezért amorális), ahogy nem lehet felforgató vagy bomlasztó sem, máskülönben valamiféle ízléstelenül didaktikus művészeti értekezéssé fajulna.  (Tragediile dublului. Editura MIRTON, Timişoara, 2009. 197.) Szerintem az igazi művészt éppen a művészete védi meg attól, hogy alkotása képmutató moralizálássá változzék. Frunzáék A viharjának mottója azonban egy NASA szlogen: „Minden lehetséges, a lehetetlen csupán hosszabb időt vesz igénybe…” (”Everything is possible! The impossible only takes longer.”) Erre viszont jól hajaz egy Arthur Conan Doyle-idézet is: „Ha kizártuk azt, ami lehetetlen, akkor az, ami megmarad, bármilyen valószínűtlen is, csak az igazság lehet.

A másik adaptáció a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Othello és hőn szeretett Desdemonája című produkciója, Györgyjakab Enikővel, a Kolozsvári Állami Magyar Színház kitűnő művésznőjével a címszerepben, aki most sem okozott csalódást színgazdag játékával és kivételes mozgásával. A „Tánc a színházban” szekcióban bemutatott előadás Uray Péter Shakespeare-sorozatának harmadik darabja, csak ezúttal a társulat vezetője koreográfusként jegyzi a produkciót, a rendező pedig vendégként Mihai Măniuţiu, akinek valóban több jellegzetes, akár a kolozsvári Énekek éneke című mozgásszínházi produkcióból is visszaköszönő stílusjegye fedezhető fel a 80 perces előadáson. „A tragikomédia krízis idejére” műfajú Shakespeare-feldolgozás láttán óhatatlanul a biomechanikus színház atyjának, Mejerholdnak a szavai idéződnek fel 1912-ből: „A groteszk művészete a tartalom és a forma harcán alapszik. A groteszk nemcsak az emelkedett és a banális szintjén mozog, hanem összevegyíti a kontrasztokat, szándékosan éles ellentmondásokat teremtve ezzel… A groteszk addig mélyíti a mindennapi életet, amíg megszűnik a szokványosat ábrázolni. A groteszk az ellentétek esszenciáját foglalja össze egy szintézisben, és arra ösztönzi a nézőt, hogy megfejtse a felfoghatatlan rejtélyét…”A groteszkben rejtve vannak a tánc elemei, mert a groteszket csak a tánccal lehet kifejezni.” 

Érdekes, hogy míg A viharban a négy őselem közül a víz és a tűz dominált, addig az Othellóban a levegő és a föld. A főhősnő fulladozva riad fel egy játékterem padlóján. Feltápászkodik még a rémálom letaglózó hatása alatt, s odalép az egyik automatához, cigarettára gyújt, majd megismerkedik egy színes bőrű diákkal, Othellóval (Györgyjakab András). Bimbózó szerelmük parodisztikusnak tűnik: mintha valamiféle idegen kultúrákat nem vagy félreismerő rajzfilmből léptek volna elő. Cindy meg Ken baba néger megfelelője (amelyet a Barbie baba-történetben, azt hiszem, Steve-nek hívnak) lényegében olyan, mint két kíváncsi kisgyerek: Othello „Desdemonáért” szertartásosan felhörpint egy csomó nyers tojást, majd falzettben, mint egy keleti nő vagy no-színész kezd el énekelni, illetve tojás egyformaságú európai haverjai kíséretében eljárni a „tojástáncot”. Desdemona viszont fiúsítja magát, és ugyanezen srácok társaságában kipróbál néhány aero-kick-box technikát. A látszólag együgyű mór és a viháncoló kislány ismerkedését tudniillik nem is egy,  hanem mindjárt három Jago (Dávid Péter, Nagy Attila, Szekrényes László) asszisztálja végig vészjósló hatványozottsággal. Ezek a Jagók egymással is rivalizálnak, kötekedőek, kicsit olyanok, mint a Csongor és Tünde modernizált (játékautomatizált?) ördögfiókái. Ugyanakkor az identitászavaros fiúk egyek a szürke középszerűségben, akárcsak abban, hogy egyformán lenézik, háta mögött kigúnyolják a színes bőrű fiú másságát. Mindazonáltal Othello és Desdemona ismerkedésének kezdete roppant mulatságos: az ártatlan ágyakrobatika a felfújt, tehát levegővel telített matracon és matraccal csakúgy, mint a hatalmas pöttyös „cuki” ajándékcsomagból előkerülő törzsi ékszerek hatása, amelyeket az afrikai fiú szerelme zálogaként a döbbenetének fintorgással jelét adó európai lányra aggat. Desdemonának azért tetszik ez a játék, és ha egyelőre ügyetlenül is, de táncban, a gesztusok imitálásában igyekszik lépést tartani, azonosulni választottja furcsa szokásaival. A kulturális különbség és a csalódás azonban egyre mélyül, főként a környezet hatására, noha Emilia (Polgár Emília) kedvesen próbálja segíteni barátnőjét, ellenben a gyűlölködő, irigy átlagjágók mindent elkövetnek, hogy Othello mindinkább kirekesztődjék, Desdemona pedig a saját „fajtájához” húzzon a növekvő értetlenség és az elmélyített félreértések következményeként is. A másság iránti averziók, az intolerancia, a gyűlölködés és manipulatív intrikák a kissé abszurdan induló bohózatot szinte észrevétlenül változtatják át tragédiává. A játékteret lassan elárasztó puha párnák, mint Ionescónál a székek, nehéz kövekké, göröngyökké, fullasztó kényelemmé válnak, amibe ideig-óráig el lehet rejtőzni ugyan, de végül a légszomj megöl. Pedig Othello immár egészében feltáruló bizarr ajándékcsomagja, egy hatalmas lélegeztetőgép többször nyújt kvázi enyhülést a mind kétségbeesettebb élet-halál küzdelmet folytató Desdemonának, aki végül … fulladozva riad fel egy játékterem padlóján. Feltápászkodik, még a rémálom letaglózó hatása alatt, s odalép az egyik automatához, cigarettára gyújt… Egyedül van. Kiégett, szomorú és – nagyon magányos.

A keretbe foglalt vízió rémbohózata hosszú ideig nyomasztó. Ettől az élménytől sem lehet egyhamar szabadulni, akárcsak a valóban korszerű Shakespeare-ektől, Csehovoktól és általában a mindennapos problémáinkat művészi formában tükröző, igazi diskurzusra késztető alkotások jótékony hatásától. Megint egy nagyon gazdag, sokszínű és minden tekintetben tanulságos színházi fesztivált rendeztek Bukarestben, ahol nem csupán a programért, de a figyelmes vendéglátásért is köszönet illeti a szervezőket.

DARVAY NAGY ADRIENNE

 

NKA csak logo egyszines

1