Ha lehetne, minden magyar középiskolásnak kezébe adnám ezt a gyönyörű kötetet. Illusztrálandó, hányféle életsors, hányféle életstratégia létezhet békésen egymás mellett széles e hazában. A kötet alanyai kivétel nélkül mind sikeres cigány emberek. S ahogy leírom a „cigány” szót, máris némi zavar támad bennem, mert jó ideje olyan jelentéstartalmak kapcsolódnak hozzá, amelyek elhomályosítják az eredeti, rárakódott jelentések nélküli tartományt, holdudvart. Akkor tehát romát kéne írnom, de tudom, az megint csak másféle szemantikai mezőre nyitna kilátást. Vörösmarty klasszikus nagy versét sem írhatjuk, mondhatjuk másképp, mint hogy A vén cigány. De vissza a tárgyhoz: az író-szociográfus Závada Pál s a fotográfus Korniss Péter huszonnégy mai magyar kortársunk portréját formálta meg s gyűjtötte össze ebbe az impozáns kötetbe. Méghozzá olyan személyiségekét, akik kivétel nélkül elismert polgárai Magyarországnak, művészként, íróként, kisebb-nagyobb közösségek szószólójaként, mentoraként, közéleti szereplőként vagy valamely szakma magas színvonalú művelőjeként. Az ötlet kiváló, a megvalósítás nemkülönben. (Az ötletgazda a sok hasznos projektet támogató és inspiráló Summa Artium vezetője, Török András volt, aki az amerikai The Black List mintájára szorgalmazta a kötet létrejöttét.) Az apropót, ama gyűlöletkeltő, rasszista, újmódi rigmust, amely a kötet címét is inspirálta, borítsa végképp a feledés homálya. 

S ha a konstelláció mérlegelésén túlvagyunk, lássuk a matériát, a huszonnégy cigányportrét. Kezdeném a fotográfiákkal, no, nem azért, mintha a könnyebb ellenállás irányába akarnék elindulni. Épp ellenkezőleg, azért, mert a Korniss Péter által készített arcképeket fontos tartalmakat hordozó, autonóm műveknek gondolom. Kivétel nélkül mind azonos kameraállásból készített, szembenéző, semlegesen világosszürke háttér előtt fotografált, színes, háromnegyed alakos portré. (A szövegek közé applikálva a szereplők családi albumaiból válogattak be néhány fekete-fehér fotót.) 

Az alanyok szolidan derűs, mondhatni mértéktartóan optimista vagy kissé rezignált tekintettel néznek a fotográfus objektívjébe s ekként ránk, a kötet olvasóira. A képek gondosan szerkesztett kompozíciót tükröznek. Az a magától értetődő természetesség, ahogy a szereplők szembenéznek velünk, mutatja a professzionális technikát és letisztult szemléletmódot, ahogy a fotográfus egy megkonstruált szituációban, a megfelelő fényviszonyok között, a szükséges objektívek, záridők, szűrők, lencsék stb. alkalmazásával megörökíti alanyait. Az arcvonások, a testtartás, a kezek, a ruházatok természetesen sokat elárulnak viselőjük karakteréről. A huszonnégy portré: huszonnégy világ. A legtöbbet mégis az mond, ahogy kendőzetlen nyíltsággal, egyszerűséggel megmutatják magukat: a mértéktartóan visszafogott eszközökkel készített portrék képesek megidézni a szereplők személyiségét. 

A huszonnégy életutat bemutató miniportrét Závada Pál írta. Nagy empátiával, az író-szociográfus szívós és szakszerű faggatózásával közelített alanyaihoz, s érzékeny precizitással örökítette meg élettörténetüket. Feltehetőleg olyan mélységben és horizontális vetületben, ahogy a szereplők szerették volna nyilvánosság elé tárni életük közérdeklődésre számot tartó vagy intim titkait. A portrégyűjtemény hallatlanul izgalmas, mondhatni, lebilincselő olvasmány. Egészen elképesztő sorsképletek bontakoznak ki a leírásokból. S nemcsak azért, mert igen sokféle pályát jártak-járnak be a megidézett személyiségek, a világjáró sikeres muzsikustól a jeles színművészig és költőig vagy a polgármesterig s a kisközösség orvosáig. A legérdekesebb talán az a társadalmi háttér és családi miliő, amiben felnőttek, szocializálódtak a könyv szereplői. A faluszéli nyomorúságos cigánytelepekből felemelkedetteken át a nemzedékeken átörökített hírneves muzsikusdinasztiákig terjed az összehasonlíthatatlan életutak sora. De nemcsak az alanyok életére nyílik rálátás, hanem a családi felmenők, a szülők, a nagyszülők generációira is. Az írónak s a szociográfusnak mindez páratlanul gazdag, sokrétű és mélységes emberi igazságokat hordozó életanyag. Az olvasó pedig rácsodálkozhat a sorsok vargabetűire, s elmeditálhat arról, hogy miféle öröklött vagy teherként cipelt súlyokkal, akár vészterhes traumákkal kellett megbirkózniuk a szereplőknek. S akkor még egy szót sem szóltunk a speciális romaviszonylatokról, arról, hogy hogyan élték-élik meg származásukat a kötet szereplői (többségük magától értetődő büszke öntudattal), és hogyan fogadta el és be őket a korántsem feltétlenül toleráns magyar társadalom. Ők persze, mondhatni, kivételes helyzetben lévő állampolgártársaink, hisz kivétel nélkül megbecsült tagjai kisebb-nagyobb közösségeknek, többen közülük ismert emberek. Példaképül szolgálhatnak bárkinek, aki munkája, tehetsége, erkölcsi tartása és elkötelezettsége révén próbál kiemelkedni s hasznos tagjává válni környezetének. De a kiveszőfélben lévő emberi szolidaritás megszívlelendő példái is ott sorakoznak a kötetben. Például a hosszú évtizedek óta egy helyen praktizáló orvosé, dr. Szirtesi Zoltáné, aki így vall: „Módosabb betegeim is voltak, akik tudták, hogy cigány vagyok, mégis ragaszkodtak hozzám. De amikor megismerkedtem a dorozsmai cigányok helyzetével – szurkosbádogból összerótt, sárral összehúzott kunyhókban laktak, a gyerekek télen is mezítláb jártak, a felnőttek kéregettek, és kezicsókolommal kellett köszönniük –, rádöbbentem, hiába születtem a legmagasabb kasztba, nekem a szegényeket segítenem kell.”

 

Egy sor cigány

 

Ugyanakkor a kötet célja természetszerűleg a vonzó, pozitív példák felmutatásával a romló erkölcsi állapotú, rasszista jelenségekkel is szembenézni kényszerülő ország toleranciaszintjének emelése. Annak a tudatosítása, hogy a magyar társadalom integráns részét képviselő cigány népesség ugyanolyan hiteles és eredményes szereplőkkel vesz részt a közélet alakításában, mint bármely más magyarországi népcsoport. Emlékezhetünk rá, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek magyar irodalmában különleges és markáns vonulatként jelent meg a cigányság életét bemutató szociografikus próza (elég többek között Csalog Zsolt életművére utalni). E kötet alapvetően másféle indíttatásból és eszközökkel, de valamiképpen ezt a hagyományt is folytatja.

Jól tette tehát a Pinceszínház, amikor e könyv bemutatását vállalva hangulatos és élvezetes ízelítőt nyújtott át közönségének a Magyar Kultúra Napján, január 22-én. Két remek színész, Bozó Andrea és Kaszás Gergő dramatizált szemelvényeket mutatott be a kötet szövegeiből, párbeszédes vagy monodramatikus formává oldva a szereplők gondolatait, elbeszéléseit. (A műsort Lőkös Ildikó dramaturg állította össze.) Bozó könnyed eleganciával, percek alatt varázsolta minidrámává a Závada által papírra vetett portrérészleteket. Kaszás higgadt narratív futamokkal, a tőle megszokott érzéki plaszticitással és humorral idézte meg a drámai figurává emelt szereplőket. Az epizódokat a kötet egyik alanya, Farkas Róbert hegedűművész gyönyörűséges hangszerszólói fonták füzérré. Ekként a Budapest Bár sokszor megcsodált muzsikusának művészetébe is bepillantást kapott a publikum, keringett, szállt a dallam, trillázott és brillírozott egy ördögi ügyességű hegedűvirtuóz, mi pedig eltöprenghettünk a sorsok sokféleségén, az arcok szépségén, életutak súlyos tanulságokat hordozó kacskaringóin. 

KOVÁCS DEZSŐ

 

NKA csak logo egyszines

1