Novák János 1973-ban szerzett gordonkatanári diplomát a Zeneművészeti Főiskolán, majd 1975–76-ban a müncheni zeneművészeti főiskolán tanult. Több színházban is vállalt zenei vezetői állást, s számos színdarabhoz, filmhez, televíziós műsorhoz szerzett zenét. 1992-től a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház igazgatója. 

Asztalán egy lapon feljegyzések. Gadamer: A műveltség semmit nem számít, amennyiben nem válik emberformálássá... Petrarca: Mi hasznod van az olvasásból? Sok olvasmányod közül mennyi hatott rád, mennyi vert gyökeret a lelkedben, mennyi érlelt gyümölcsöt?  Szép Ernő: nem bírom magamat az élethez igazítani...

 

Húsz évvel ezelőtt is volt bábszínház, gyermekszínház, a Kolibri Színház mégis a kezdetektől egészen mást akart. Miért? 

Változó korban indultunk, alig pár évvel a rendszerváltozás után. Azelőtt a színházak mindegyike állami érdekeltségű volt. Ez azt jelentette, hogy az Állami Bábszínháznak és a Népszínháznak országos kötelezettségei voltak. A Bábszínház a budapesti előadásokon kívül rendelkezett hat-nyolc utazó társulattal, amelyek előadásaikkal körbeutazták az országot. Azt vallották, a kultúra terjesztése az állam feladata, amelyet központilag ellát. Amikor a Fővárosi Önkormányzat vette birtokába az intézményeket, megváltozott sok minden. Szerintem átestünk a ló túlsó oldalára. A vidéki utazások már csak nyereségesek lehettek. A Fővárosi Önkormányzat úgy gondolta, hogy számára a Budapesten élő gyerekek és felnőttek kulturális ellátása a fontos. Ebben az átalakuló világban egy kultúrpolitikusnak, dr. Baán Lászlónak (jelenleg a Szépművészeti Múzeum főigazgatója) és az általa vezetett akkori kulturális bizottságnak jutott eszébe, hogy ezt az épületet különvegye az Állami Bábszínháztól. Nyilvános pályázatot hirdettek, bár konkrétan nem tudták, hogy mit és hogyan szeretnének, csak azt, hogy nagyon sok tehetséges fiatal bábművész van, akik valami újra vágynak. Ezen a pályázaton indultam én.

 

22-27 Novak-portre

 

Miért indul egy zeneszerző színházigazgatói pályázaton? Igaz, már dolgozott több színházban zenei vezetőként, és számos előadáshoz szerzett remek zenéket. Mégis, miért gondolta, hogy színházat alapít?

Egyszerűen adódott, hogy ez számomra a következő lépés. Sok mindent csináltam addig, voltam zenei vezető a Radnóti Színháznál, és valóban, írtam filmzenéket, tévében szerepeltem, együtt játszottam Cseh Tamással. Sok minden foglalkoztatott, de ami igazán nagy örömöt okozott – és talán az életemet is ebbe az irányba terelte –, az gyermekszínházi előadások létrehozása volt. A Vándormóka, a Bors néni, később a Maugli, A farkas szempillái, amiket úgy két évente mutattunk be. Akármelyik színház tűzte műsorra, telt házat vonzottak, és a gyerekek is nagyon szerették ezeket. Tehát valamifajta biztonság és öröm igazolt engem ezen a pályán, ami ideterelt.

Miért születtek a gyermekműsorok, például a Bors néni?

Ha visszagondolok az időben, lassan már a születésemig jutunk, az pedig elég távoli. Cselló szakon végeztem, s utána színházakban kezdtem zenélni. Ez is véletlenek sorozata volt. Aztán egy évre – amikor már a 25. Színházban játszottam Cseh Tamással, és megalkottam első önálló estemet, az Ady-estet –  kimentem Münchenbe újra csellót tanulni. Ez nem is volt sikertelen, akár ott is maradhattam volna. De hát vonzott sok minden. Elsősorban talán az, hogy elénekli Latinovits a dalaimat, mert erre volt ígéretem. Ez biztosan komolyan esett a latba – sok minden egyéb mellett –, amikor úgy döntöttem, hogy hazajövök. Mire hazaértem, Latinovits már nem élt, viszont Fábri Péter megkeresett – ő volt az egyike azoknak, akik a két Ady-estet látták a 25. Színházban –, hogy készül az Egyetemi Színpadon egy Ady-műsor, s adom-e a zenéimet. Elkezdtük a próbákat, és a munka folyamán egyszer csak azt vettem észre, hogy én vagyok a műsor rendezője. Az előadás egy Ady-heppening lett. Felforgattuk az egész Egyetemi Színpadot, s az egyetemisták – akik közül mára már nagy művészek, írók lettek – szívesen dolgoztak velem. Ez volt életem egyik nagy fordulata. Surányi Ibolya, aki az Egyetemi Színpadot vezette, azt mondta: János, magát annyira szeretik a gyerekek, tavaszra terveztünk egy gyerekdarabot, vállalja el a rendezését! Én akkor azt mondtam, hogy nem, mert rossz emlékeim vannak a gyerekelőadásokról, és én nem akarok olyant csinálni. Erre Ibolya azt mondta, hát akkor ne olyant csináljon! Csináljon olyant, amihez kedve van, csináljon mást. Ez a mondat döntötte el az életemet. Az első ilyen műsorunk A vándormóka volt, ahol verseket, prózarészleteket, meséket adtunk elő, többnyire kortársaktól: Tamkó-Sirató Károlytól, Csukás Istvántól, Nemes Nagy Ágnestől, Weöres Sándortól. Nagyon sokféle anyagból állítottunk össze egy mesebeli vándorlást. Mindenféle játékot kipróbáltam akkor az előjátéktól a repülésig, az interakciókig, ezekből az elemekből épült fel később a Bors néni. Az egyetemisták mellett a zenész barátaimra számítottam, tehát abban a darabban Jakobi László, Márta István és Másik János is játszott mellettem. Mindegyikünknek nagy örömöt okozott ez az előadás. Talán Másik Jancsinak volt ott egy visszhangzó dala, azt mondta: hóha hó, és a gyerekek válaszoltak rá. Ha van egy pont, amihez köthető az életfordulatom, akkor ez az. Ettől kezdve én elkötelezetté váltam. Ebben a visszakiabálásban éreztem meg, hogy itt valami olyasmit csinálok, amihez közöm van és van hozzá érzékem is. A jártasságot sokkal később szereztem. Éreztem, itt egy természetes közeg, amely jól fogadja azt, amit én szeretek, és ahogy én gondolkozom. Ez nagyon fontos élmény volt. Aztán a pályám folytatódott zenei vezetőként a Radnóti Színházban. Nem éreztem olyan nagyon jól magamat a bőrömben fiatal apaként. Az ember amúgy is gyakran érzi magát beszorítva, hogy mindent el kell viselnie a család életben maradásáért. Gondolkodtam hát, hogy mi volt a legjobb, amit az utóbbi években csináltam, és arra jutottam, hogy A vándormóka. Amikor megjelent a Bors néni-kötet, akkor baráti körben mondtam Horváth Péternek, hogy olyan ez a könyv, úgy van megírva, ahogy én gondolkodom. Itt nem kell szétvágnom a meséket meg a verseket: ez egy kis líra, egy kis játék, egy kis mese. De ezt csak akkor érdemes megcsinálni, ha mondjuk a Dajka Margit elvállalja.Úgy mondtam ezt, mint valami lehetetlenséget. Akkor Péter azt kérdezte, hogy miért nem mész el a Dajkához. Hát elmentünk, s a folytatás már ismert. Ebből lett a Bors néni előadása, amiben nagyon sok az interakció. Aztán rajtam is maradt ez, mert a következő darabok, amelyeket Horváth Péterrel együtt csináltunk – tulajdonképpen ő írta a darabot, én zenéltem –, hasonlóak lettek, azokban is interaktív játéksorozatokat rendeztünk. Érdekeltségem a gyerekszínházban így egyre nagyobb volt. Megéreztem azt a közeget, amelyben tudok létezni és mozogni. A véletlenek oda sodortak, hogy egy ösztöndíjjal Svédországba utazhattam, és megnézhettem, hogy ők hogyan gondolkodnak a gyerekszínházról. Gyökeresen más volt, mint amit addig tapasztalhattam. Ez mélyen elgondolkodtatott. Így aztán, amikor pályázni lehetett a gyermekszínházra – beadtam egy pályázatot. Akkor azt nem én nyertem el. Ez talán nem is volt baj. Abban az időben foglalkoztatott nagyon, hogy milyen műsort szeretnék, és kivel tudnék együtt dolgozni. Az első dramaturgjaim Kárpáti Péter és Fábri Péter voltak. Természetesen Horváth Péter az első pillanattól kezdve dolgozott velem, és partner volt a színházépítésben. Az igazi impulzus Székely Andrea felől jött, akit még Lengyel Pál rávett arra, hogy egy csapatban kezdjünk alternatív bábszínházat építeni. Én a kezdetektől gyermekszínházban gondolkodtam, nem bábszínházban. De Andrea körbevitt, és megmutatta, hogy mennyi minden újdonság van ebben a műfajban. Voltak már a vidéki bábszínházak és voltak fesztiválok is, a Cirókától Jászberényig. Felkavaró volt az a sok friss, tehetséges gondolat, amit ebben a körben láttam. Addig ezzel még nem találkoztam. Egy év után beadtam a pályázatot dupla vagy semmi alapon. Ebből az lett, hogy egyszer csak ott álltam társulat nélkül, költségvetés nélkül, és elkezdhettem tárgyalni az akkori Állami Bábszínház vezetésével a leválásról. Ez teljesen más feladat volt, mint amivel addig egyáltalán foglalkoztam. De valahogy úgy akarták az égiek, hogy ez mégiscsak sikerüljön. És a társulattal is óriási szerencsém volt, mert azok a fiatalok szegődtek mellém, akik valami újat akartak. Ebből a szempontból azonnal egymásra találtunk. Ez volt a motorja a színháznak az első perctől kezdve, és arra csábított minket, hogy ne csak formai újdonságokat keressünk, hanem tartalmilag is próbáljunk meg olyan témákat feldolgozni, amik addig egy gyermekszínházban tabunak számítottak. Az is egy nagyon fontos impulzus volt, hogy a legősibb bábjátékos hagyomány felől indultunk. Én is úgy gondoltam, ahogy ők: elődünknek tekintettük Kemény Henriket mint egy szabad embert, aki ahol felállítja a paravánt, ott a színház. Az a fajta kontaktus, ahogy ő a gyerekekhez szólt, teljesen egyéni, zseniális és az interakciónak tévedhetetlen, patikamérlegen kimért virtuozitása. Ha ő kiszólt a gyerekekhez vagy kérdezett tőlük valamit, azt soha nem tette többször, de  kevesebbszer sem, mint kell. Ő komolyan vette, hogy ha föltesz egy kérdést, akkor arra válasz is szülessen. Ő valóban egy piactéren – vagy akár itt a Jókai téren is – a bámészkodókból pár gesztussal, pillanatok alatt közönséget tudott csinálni. A közönség visszafojtott lélegzettel nézte, és szinte érezni lehetett, amikor kiszakad belőlük a nevetés, mert megszabadultak a félelmektől, hiszen agyonütötték az ördögöt vagy a halált. Az ősi gyökerek iránti és a tabukkal szembeni nyitottság, az azokról való felelősségteljes gondolkodás, ez első pillanattól kezdve jellemezte a társulatunkat.

Az első évben már fesztivállal nyitottak. Az sem volt hagyományos, hogy kimentek a térre előadásaikkal.

Amit eddig elmondtam, az már utal erre. Valamikor január–február tájékán derült ki, hogy indulhatunk a Fővárosi Önkormányzat döntése szerint, és tavaszig kellett megalakulnia a társulatnak. Körülbelül májusra már megvolt az a csapat, amelyik hozzám szegődött. Nagyon rövid időre, két évre kaptam a kinevezést, mert maga a fővárosi vezetés is bizonytalan volt abban, hogy létezhet-e egyáltalán jó megoldás. Tehát két év alatt kellett leválni, költségvetést csinálni, műsortervet készíteni és a világ felé is életjelet adni. Ekkor gondoltuk, hogy még mielőtt az első premierjeink megtörténnek, rendezzünk egy szabadtéri fesztivált. Ennek valóban első pillanattól Kemény Henrik volt a “lelke”. Hozzá aztán szívesen jöttek a francia Guignol-, vagy Európa más tájairól a Kasperl- és Hanswurst-játékosok, mert ő “utolsó mohikánként” akkor már valóban világhírű volt. Hozta a külföldi barátait, és azok a vidéki társulatok is örömmel jöttek ide, akik már valami újat teremtettek. Nekünk ez nagyon fontos volt, jelet adni és megmutatni, hogy másképp is lehet játszani, mint addig szokás volt. Ez egy kicsit előkészítette az első bemutatóinkat. Székely Andrea egy norvég darabot rendezett, Locspocs történetét a bolygó hollandival, én pedig Pilinszky János verses meséiből csináltam egy előadást mindenféle dramaturgiai beavatkozás nélkül, de bábokkal, élő színházzal, interakciókkal végigjátszva.

Kezdetektől rendelkeztek azokkal a nemzetközi kapcsolatokkal, amelyek húszéves történetük meghatározói? A Kolibri Színház nemcsak itthon, hanem a nemzetközi színházi élettel együtt mozogva, együtt szuszogva létezik.

A bábjáték már eleve nemzetközi műfaj. A fiatal bábjátékosoknak is rengeteg nemzetközi kapcsolata volt. Én már a Kolibri megalakulása előtt olyan szerencsében részesülhettem, hogy az ASSITEJ – ez a gyerek- és ifjúsági színházak nemzetközi szervezete – a bábszínház akkori igazgatóját, valamint Korcsmáros Györgyöt, Pogány Juditot és engem meghívott, hogy megmutassák nekünk a svéd gyermekszínházat. Ez egy egészen különös, fantasztikus utazás volt. Soha nem tudtuk, hogy másnap melyik városba megyünk, és nagyszínházban, kicsiben vagy éppen az erdőben egy iskolában találjuk magunkat egy ebédlőben, ahol eljátszanak egy előadást. Akkor nagyon progresszív és virágzó volt Svédországban a gyerekszínház, és erős szociális érzékenységgel gondolkoztak mindarról, amit a gyerekeknek csináltak. Rengeteg szerzővel, nagyon sok társulattal dolgoztak, úgyhogy egészen fantasztikus világ tárult föl előttünk. Ez például azért érdekes, mert már abban az évben, amikor megalakultunk, kézzelfogható eredménye lett. Valami befizetés miatt álltam sorban az OTP-ben, előttem kettővel Bán János. Hosszú volt a sor, s mire a pénztárhoz értünk, eszembe jutott a Svédországban látott Kukac Matyi, és hogy ez mennyire jól állna Bán Janinak. Mire elintéztük a befizetést, már föl is kértem erre a darabra. Ezzel is valami olyan dolog indult el, ami ma már teljesen természetes, hogy van a gyerekeknek kamaraszínháza. Mi kezdtünk el először a Kolibri pincehelyiségében játszani. Amikor rendbehoztuk a ma Kolibri Fészeknek nevezett játszóhelyiségünket, János ott kezdett játszani. Az óvónők először meg voltak sértve, hogy nincsenek zsöllyék, és mi az, hogy párnán ülnek a gyerekek, mint az óvodában. De János produkciója, és az utána következő kamaraelőadások magas színvonala meghozta a kedvet. Nagyon hamar kialakították a közönségüket. A látszólagos hátrányból hamarosan előny lett, és sorban álltak a jegyekért, hogy megnézhessenek egy-egy ilyen előadást, mert olyan varázsa volt annak, hogy a színészek aurájában ott ülnek a gyerekek, és nem kell őket csendesíteni. Nem kell őket inteni, rájuk szólni, hanem figyelnek elvarázsolódva és boldogan, mintha egy nagypapa vagy egy idősebb felnőtt mesélne nekik. Tehát ez az elvarázsolódott boldogság ott volt kezdetektől a Kolibri Fészekben. De ott volt a színházban is, ahol. – akkor ez még újdonság volt – a bábosok a paraván előtt mozgatták a bábokat. Ez Székely Andrea első rendezésében már látható volt. Az a félelem, hogy a színész látható megnyilvánulásai esetleg lerontják a hitelességet, alaptalannak bizonyult. Egy jól végiggondolt előadás esetén épp fordított a hatás: a színész, aki alázattal tud animálni egy tárgyat, a figyelem és a koncentráció, ahogy a tárgyra – jelen esetben a bábokra – összpontosít, annnyira csodálatos, hogy nemhogy lerontja a hatást, hanem megsokszorozza. A színészi személyesség erejével is megsokszorozza a bábok jelenlétét. Ez a formai újdonság egyben tartalmit is jelentett. A bolygó hollandi mese arról szól, hogy a kis Locspocs azért megy el a tenger királynőjéhez, hogy végre a bolygó hollandi meghalhasson, hogy befuthasson az utolsó kikötőbe, ahova már nagyon vágyott, végre megpihenni. A bolygó hollandi átka az, hogy nem halhat meg, folyamatosan vándorolnia kell, mert megsértette a tenger királynőjét. Az ő halála tehát megnyugvás és egyben beteljesedés. Az emberi életnek olyan befejezése, amely nemcsak a veszteséget jelenti, hanem valaminek a kiteljesedését. Ezt a nagyon komplikált gondolatot egy nagyon egyszerű, szép norvég mesében játszottuk el rögtön a kezdet kezdetén. 

 

22-27 KemelyHenrikJJJKemény Henrik a Kolibri Fesztiválon, 2011

 

A gyerekkorosztályt lefelé és fölfelé is kibővítették, és nagyon sok kamaszoknak szóló előadás is született a Kolibriben.

Az utolsó tíz év újdonságai egyértelműen abba az irányba mutattak, hogy új korosztályokat hódítottunk meg párhuzamosan, szinte egy időben. A csecsemőszínház ellen a kezdetekben ugyanúgy tiltakoztam, mint akkoriban minden szakember. Az a nézet élt, hogy öt év alatt nem szabad a gyerekeket színházba vinni. Erről mindenki meg is győződhetett, mert ha egy normálisnak nevezhető gyerekelőadásra bevittek egy picit, az a sötéttől, az erős effektusoktól megriadt, sírt, ki kellett vinni. A színész számára ez éppen olyan kényelmetlen dolog, mint a szülőnek. Aztán jött egy telefon, hogy utazzunk ki Dániába, mert a norvégok, mielőtt beadják a pályázatukat, meg akarják mutatni nekünk, hogy mit szeretnének. Én pragmatikus színházi emberként próbáltam úgy irányítani a beszélgetést, hogy legalább négyévesek legyenek a gyerekek, hogy beilleszthessük itthon is a műsorba, amin ott dolgozni fogunk. Utólag erre úgy emlékeztek vissza a norvégok, hogy úgy viselkedtem, mint az a hal, amelyik ki akar törni a cekkerből és vissza akar találni a tengerbe. Biztos vicces lehetett, de én komolyan gondoltam, hogy ha már egy ilyen együttműködésben (ASSITEJ) részt veszünk, akkor annak legyen valami színházi hozadéka is. Ott megmutattak egy werkfilmet a mozgásszínházi előadásukról, amit csecsemőknek játszottak. A kicsik a szüleik ölében ültek a földön, és nézték ezt az előadást, ami nem volt hosszabb fél óránál, de komoly táncszínházi teljesítmény volt, díszlettel, jelmezzel. Ahogy jöttek ki a szülők az előadásról, megkérdezték őket, hogy ki mit látott. Fülig érő szájjal mondták a boldog mamák, hogy a gyerekük mit vett észre, és ez milyen nagyszerű számukra is. És amikor ezt hallgattam, egyszer csak leesett a tantusz, hogy itt nem csak a csecsemőkről van szó, hanem rólunk. Velünk felnőttekkel is történik valami, ha ebben a csodában a legkisebbekkel részt tudunk venni. Ha tudományoskodni akarok, akkor felér egy színházi alapkutatással, ha emberként nézem, akkor felnőttként megadatik az a csoda, hogy újra átélhetem a saját csemetémmel vagy azokkal a kicsikkel, akikkel egy körben vagyok, hogy együtt fedezzük fel a világot. Ez egy isteni adomány! Igen, mert a gyerekek első nyelve a testbeszéd. Még nem tudja fölismerni az anyja arcát, még nem tudja összerakni rendesen a képét a pár napos csecsemő, de ahogy belép az ajtón, a mozgásáról teljes biztonsággal tudja, hogy az anyja lépett be. Tehát a testbeszéd elementárisan fontos. Amikor a gyerek már nagyon közölni akar, de még nem tud szavakat, akkor mutogat. Ülnek itt az előadáson és rámutatnak arra, ami történik, hogy jelezzék, mit néznek, mire figyelnek. Ez már a kommunikáció első állomása, ami a beszédhez vezet. A testbeszéd és az ilyen nyelven megfogalmazott előadás tolmács nélkül minden országban utat talál a gyerekek szívéhez. A csecsemőszínházat tekintve tehát nagyon hamar Saulusból Paulusszá változtam, s hamar létrejött három magyar produkció. 2005-ben már fesztivált rendeztünk a Glitterbird pályázat keretében, ahová francia és norvég csoportok is jöttek, akiket körbeutaztattunk az országban. Villámgyorsan rengeteg követőre akadtunk. Mindenki megérezte, hogy ez valami fantasztikus közeg, és elkezdtek mások is csecsemőknek játszani. Országos divat lett a csecsemőszínház, aminek nagyon örülök. Az ifjakkal meg úgy voltunk, hogy a mi első sikeres felnőtt előadásunk egy ifjúsági előadás volt: a Monty Python Gyalog galoppja. Magyarországon először mi csináltunk ebből előadást. Igazából ott arra találtunk rá, amit nagyon kerestünk, hogy hogy lehet a bábozást, az élő színházat és ezt a fajta fekete humort összehozni. Az ötleteinket aztán sokan el is lopták. Persze, mindenki úgy tálalta, mintha ezt ő fedezte volna fel. Mi hat évig műsoron tartottuk a Gyalog galoppot, és rengeteg híve volt ennek az előadásnak. A gond az volt, hogy nem sikerült igazából a felnőtt közönséget ideszoktatnunk. Ez majdnem az összes bábosnak is problémája. Fantasztikus eszközökkel dolgozunk, fantasztikus történeteket tudunk elmesélni, de Magyarországon a felnőtt közönség – egészen kivételes esetektől eltekintve, mint például a báboperák – eltartja magától ezt a műfajt. Ugyanakkor a színészekben megvolt az az igény, hogy ne csak ezeket a jelzett, erősen elrajzolt alakításokat, hanem mélyebbet és pszichológiailag árnyaltabb feladatokat is kapjanak a színháztól. Ebbe már akkor nagyon erősen belejátszott az, hogy Európában járva feltűnő volt a tendencia, különösen Németországban, Hollandiában és Belgiumban, hogy a gyerekszínházak a meseszínház helyett egyre inkább a fiatalok felé fordultak. Ennek ott az iskolarendszer is nagy segítségére volt. Az iskolák is igényelték a gyerekek életéhez kapcsolódó problémák feldolgozását. Ezért aztán rengeteg ilyen előadást lehetett látni egy-egy fesztiválon. Nekem tulajdonképpen csak az volt a dolgom, hogy a legjobbak közül kiválasszam azokat, amelyeket Magyarországon sikerrel tudunk bemutatni. Nagyon fontos volt az is, hogy ilyen előadásokkal találkozzanak a magyar fiatalok. Úgyhogy amikor elkezdtük az ifjúsági programot felépíteni, akkor Európa legjobb darabjai-ból válogattam: legyen az ausztrál, mint a Kövek, vagy svéd, amiket Benedek Judit rendezett nálunk. De német és francia szöveget is feldolgoztunk, tehát csupa nemzetközi siker volt, amit idehoztunk. Fokról fokra a mi közönségünk is megismerte és megszerette a tabu témákat feldolgozó előadásokat, s észrevették, hogy ezekkel nemhogy ártunk, hanem rengeteg problémát megoldunk. Nagyon sok kibeszéletlen dologhoz egyszerűen instrumentumot adunk, szavakat, amiktől nem kell félni, mert emberi helyzetekként kezelik a gyerekekkel kapcsolatos problémákat. Ez volt az első lépés. Most az ifjúsági repertoárunk egyre erősebb. Mindegyikhez drámafoglalkozást is ajánlunk. Az utóbbi három év terméke az, hogy magyar szerzőket is sikerült a nemzetközi együttműködésbe bekapcsolni. Ez az együttműködés a Platform 11 +. Ennek keretében magyar szerzők iskolákba látogattak, ott gyűjtöttek témákat. Az így írt darabokat a Kolibri Színházban ma már műsoron tartjuk, és láthatók a művek külföldön is. Például Tasnádi István darabját bemutatták Frankfurtban, s a Cyber Cyranót már másik két német városban is műsorra tűzték. Nyáron pedig a Kolibri Színház produkcióját, amelyet Vidovszky György rendezett, meghívták Németországba és Csehországba. Így, amit mi idehoztunk vagy megtanultunk, az a példa is. Kezd elterjedni, és egyre nívósabb darabokat tudunk mi is felmutatni most már, olyanokat, amelyek európai érdeklődésre is számot tarthatnak. Szeptemberben – ugyancsak a Platform 11+ keretében – egy drámapályázatot hirdettünk, amelynek az értékelése most ért véget. Huszonnégy alkotás érkezett. A legjobbnak járó 4000 eurós díjat egyenlő arányban megosztva három műnek ítélte a Horváth Péter, Németh Ákos, Tasnádi István alkotta zsűri. Győri Katalin Delete, Kiss Márton Csöngő és Oláh-Horváth Sára Veritas Duplex című műve egyaránt esélyes a bemutatásra – a zsűriző írók szakmai segítséget nyújtanak a szerzőknek darabjaik fejlesztéséhez. E három alkotás mellett a hivatalos díjátadón dicséretben részesítettük Adorján Beáta Pali és Lea című írását is.

Több műfajúak az előadásaik. Nem kell máshogy szólni a kamaszokhoz mint a kicsikhez?

Tulajdonképpen a korosztályi sajátosságok figyelembevétele rendkívül fontos, és ezt nekünk meg kellett tanulni. Ha van a Kolibri Színháznak egyértelmű értéke, akkor az éppen a repertoárjában testesül meg. Azt gondolom, hogy Európában is unikum egy olyan színház, ahol féléves korban behoznak valakit, és tizennyolc éves koráig évente talál újdonságokat. Minden évben három-négy darabból választhatja ki az ízlésének és érdeklődésének leginkább megfelelőt. Ez műfaji sokrétűséget is jelent, mert itt a monodrámától a musicalig, az operától a prózai színházig és a bábelőadásokig szinte minden műfajjal találkozhatnak. Az is nagyon fontos – amit a kérdésében érzek –, hogy valóban, a hitelességet minden korosztályban meg kell teremteni. A hitelességnek az a záloga, hogy akik a róluk, illetve nekik szóló történeteket látják, magukénak érezzék. Amit a színpadon látnak – akár mesejáték, akár az életük mindennapi problémájáról szóló előadás –, az az ő történetük legyen. A színészi hitelességnek más és más a záloga. Kis korban, amikor még a lelki differenciálatlanság zavart okozhat, a bábu például nagyszerű eszköz. A maszkján látszik, hogy most szomorú vagy vidám, szép vagy csúnya. A gyermek ezekhez az egyszerű maszkokhoz igazíthatja a saját félelmeit, a saját lelkét. Beleélheti magát ilyenkor egy-egy szerepbe. Teljesen más megközelítés kell a kamaszokhoz. Hiába mondunk nekik nagyon fontos és értékes dolgokat, ha a testbeszéd, a zene, az a forma, amit ők egymás között elfogadnak, nem jelenik meg hitelesen a színpadon. Abban a pillanatban nevetségbe fordul a legszebb, a legjobb gondolat is. A kisebb korosztálynál a felnőttek igénye hosszú ideig az volt, hogy gyerekszerepeket gyerekek játsszanak. Ebben is a svédek mutattak példát, és Európa-szerte már nagyon sok országban tiltják is, hogy kisgyerekeket munkásként dolgoztassanak pénzért színházakban. Mert az más, amikor saját örömére, a saját korosztályának vagy a szüleinek játszik az iskolában egy gyerek, és más az, amikor ugyanúgy, mint a professzionális felnőttet, dolgoztatják. Azt nálunk sem volna szabad nyakló nélkül engedni, hogy mindenféle művészeti célok érdekében egy-egy gyerek életét beáldozzák, és elvegyék a gyerekkorát. Még fontosabb az, amiről meggyőződhettünk, hogy ha a gyerekszerepeket felnőttek játsszák, a kisgyerekek (hat és tizenkét éves kor között) azonnal megtalálják az identitást. Az első ilyen modern színházi attrakció, amit mi is játszottunk, a Médea gyermekei. A darab négyszereplős: a felnőtt Médea és Jászon s gyermekeik, a Kicsimédea és Kicsijászon. Az iskolákban a négy szereplő váltogatta a felnőtt és a gyermek szerepeket, s a gyerekek tévedhetetlenül mindig azokkal azonosultak, akik a gyerekszerepeket játszották. Tehát ha egy felnőtt játssza hitelesen a gyerekek konfliktusait, és erővel, pontosan tudja ezeket a problémákat közölni, az a kisgyerekek számára tökéletesen hiteles. Míg ha egy gyerek iskolásan, erőtlenül, rosszul értelmezve, bájologva, a felnőttek cukrosságára hajazva játszik, azzal a szereppel nem nagyon tudnak együtt menni. Örülnek ők is, hogy gyereket látnak a színpadon, de a tartalmat, amit közölnie kéne, nem élik át. A kamaszokkal más a helyzet. Ott lehetőleg saját korosztályukból kell szereplőket válogatni, vagy olyan színészeket, akik a testbeszédet úgynevezett színészi alakítási trükkök nélkül, őszintén, magukból tudják felépíteni. Az írói nyelvnek is olyannak kell lenni, amely közel áll a mindennapokhoz. Ha azt szeretnénk, hogy a kamaszok a színházat és saját problémáikat a színpadon elfogadják, a magukénak érezzék, akkor nekünk a színpadon ezt hitelesen kell megteremteni.

 

22-27 uj_VölgyhídsajtóFotó-SzlovákJuditwebVölgyhíd (fotó: Szlovák Judit)

A Kolibri gazdag repertoárjának különlegessége, hogy a zenei előadások színvonala le- és elválaszthatatlan Novák János személyétől. 

A zene szerepe a kezdetektől nagyon fontos. Francia kutatások bizonyítják, hogy még magzatként is az első érzékszervünk a hallás, és mielőtt elhagyjuk a földi világot, az utolsó működő érzékszervünk is ez. Egyszer a kislányom óvodájában vettek egy új CD-lejátszót, és kérték, hogy adjak valami klasszikus zenét. Vivaldi Négy évszakját adtam a kezükbe. Egy hét múlva mondta az óvónő, hogy az egyik gyerek könnyekkel a szemében átölelve szorította őt, és azt mondta, hogy életében még ilyen gyönyörűt nem hallott. Annyira erős volt a hatás, az erős lelki felbuzdulás, hogy megkérdezte a szülőket, otthon hallgatnak-e sokat zenét. Azt felelte a mama, nem, még rádiójuk sincs. Amikor terhes volt, részt vett egy kutatásban, és hetente kétszer Vivaldi Négy évszakját hallgatták a pocakjára fordított hangszórókkal. A gyerek négyéves korában ezért reagált mint isteni gyönyörűségre erre a zenére, mert mélyen beleivódott a lelkébe. Nekünk az élő zene nagyon-nagyon fontos. A Kolibri Színházban ritkán fér el egy zenekar. Törekszünk arra, hogy minden előadásunkban jelenjen meg valamilyen hangszeres zene. Ha valami playbackről megy, azt is oldjuk valami élő dologgal, egy-egy szólóhangszerrel. A zenei identitásom nem múlt el, ezért amikor lehetőségem lett, hogy a MüPába a koncertprogramokhoz mindenféle dolgot kitaláljunk, örömmel belementem. Először a koncertekhez készítettünk a bábművészekkel bizonyos jeleneteket, aztán jöttek darabokra is a felkérések. Először egy Haydn-opera, aztán a Háry János és most a Diótörő. A Művészetek Palotájával közös előadásokból amit tudunk, azt behozzuk a Kolibri Színházba is. A Háry János fényes siker, és a Szentivánéji álom is több éve van már műsoron. A gyerekek szinte észre sem veszik, hogy végighallgatják nemcsak a Mendelssohn-nyitányt, hanem a shakespeare-i történéseket is. Így a minőségi zene mellett kicsit Shakespeare-t is átadjuk a gyerekeknek. Mind a két zenés előadáshoz kellett az a plusz, hogy a felkérés megérkezzen a Művészetek Palotájából. A sikerre nagyon büszke vagyok. Azt azért tudni kell, hogy ez nagyon igényes, nagyon drága műfaj. Ahhoz, hogy rendszeresen műsoron tartsunk ilyen igényes előadásokat, kell a külső segítség. A zenés műfajt többször is kipróbáltuk már. Márta István vonósnégyesére Csizmadia Tibor rendezett egy látványosságot. Aztán évekig műsoron volt Szívós Károly és Török Ágnes Mozart-adaptációja, a Szöktetés a szerájból . Ez az előadás több nemzetközi díjat is elnyert, mert olyan elképesztő attrakció. Nemcsak hogy ők ketten játsszák az összes szerepet, de ha kell, egy kvintettet is elénekelnek ketten élő zongorakísérettel. Ahhoz, hogy ilyen igényes zenei előadásaink legyenek, nem csak én kellettem. A társulat is muzikális és felkészült. Szívós Károly ebből a szempontból egészen kiemelkedő, de hát Török Ági ugyanannyira érzékeny zeneileg, mint Tisza Bea vagy Bodnár Zoli. Többen a társulatból hangszereken is játszanak, és hát olyan is van a fiatalok között, aki hegedűsnek készült, mint például Sallai Virág, és úgy lett belőle bábművész. Azt gondolom, hogy kell hozzá a társulat, amely ezeket a zenés produkciókat színvonalasan elő is tudja adni. 

A társulatot az igazgató építi. Ön szervezi maga köré az embereket.

Fontos a társulat, és az is, hogy a kezdetektől mindig hívtunk vendégeket egy-egy szerepre. Amikor már húsz éve játszik nálunk a Bán Jani, akkor nem mondhatom, hogy ő egy vendégszínész – mikozben a Katona József Színház tagja –, hiszen rendezett is már nálunk, és más darabokban is vállalt szerepeket.  Abban is érdemei vannak, hogy itt játszik nálunk Tóth József, mert volt, amikor a kollégáit, Ujlaki Dénest és az akkor a Katonában játszó Tóth Józsefet is megkérte, hogy jöjjenek hozzánk produkciókba. Az, hogy bárkit fölkérhetünk az országban, azt jelenti, szívesen jönnek hozzánk a legnagyobb művészek is. Ebben a közegben a  társulatunk is a legjobb képességeit mutatja meg. Komoly pályákat futottak be azok, akikkel együtt kezdtünk, akár az alakításaikat tekintve, akár az önálló színházi gondolkodásukat nézve. Rendezett itt már sokszor Szívós Károly, Tisza Bea, Kássa Melinda. Az ő tehetségük ebben is erős volt, és ők is építették azt a repertoárt, amely a Kolibri Színház arcát formálta mindmáig.

 

22-27 uj_SzentivánéjiWEBSzlovák-JuditSzentivánéji álom (fotó: Szlovák Judit)

 

A januárban rendezett Kolibri Mustra az elmúlt húsz évet idézte fel?

Az összegzés volt a célunk. Szerencsére sok hívünk van, és amire a legbüszkébbek vagyunk, hogy fantasztikus közönség jár hozzánk. Olyan nézők, akik keresik az újdonságokat, az értékeket, és értőn válogatnak. De mindenki csak egy szegmenst néz: vagy a csecsemőket, vagy az ifjakat, vagy a mesejátékokat vagy éppen a zenés színházat. A mustrával az volt az ambíciónk, hogy rendezzünk egy olyan hetet, amelyben mindenfélét megmutathatunk. Aki az unokájával jönne, az most nézzen meg egy ifjúsági darabot is, és aki csak kamaszokkal jött, nézze meg azt is, hogy milyen nálunk egy mesejáték. Nemzetközi partnereink közül is többeket meghívhattunk. Köztük a Helios Theatert, akikkel abban a pályázatban dolgozunk együtt, amely tizenegy ország tizenegy színházának együttműködését teszi lehetővé. Voltak ifjúsági színházak is, amelyekkel együtt dolgozunk. Mi például az észtekkel hoztunk létre közösen egy előadást, amely Drezdában mutatkozott be úgy, hogy a magyar színésznő és az észt színész együtt játszotta el azt a darabot, amelyet Horváth Péter egy észt szerzővel, Aure Toikával írt együtt. A mustrán az a fantasztikus dolog történt, hogy láthattuk ezt a darabot cseh humorral és a portugál életörömmel, egy képregényes, komputeres világba invitáló előadásban. A húsz évünkhöz ők úgy kapcsolódnak, hogy jelenleg is él az együttműködés a Platform 11-gyel. A sikeres magyar előadásokat folyamatosan hívják már a nemzetközi fesztiválokra. Jó volt együtt látni a külföldi előadásokat a magyar produkciókkal, a Todával, a Kippkopp gyerekeivel. Az európai uniós támogatások segítségével – itt nemcsak anyagi támogatás van, hanem gyakori művészeti eszmecsere is – megbeszéljük azokat a problémákat, amelyek a különböző korosztályok előadásait érintik, és amelyek a színházak alkotótevékenységéhez kapcsolódnak. Nagyon sokat tanulunk egymás példáiból. Az is érdekes dolog, hogy látjuk, Európa különböző országaiban hogyan gyűrűzik be a válság a kulturális szférába, hogyan érinti a gyerekeknek, az ifjaknak játszó színházakat. Hasonló gondokkal küzd ki-ki a saját területén, de nagyon inspiráló ez a közeg, mert egymástól tanulhatunk.

Elmúlt ez a húsz év. A jövőről kérdezhetem?

Már a jövőben vagyunk. Már ez a mustra is a jövőt szolgálta.Nem is a múltat elevenítettük fel, hanem a jelent, amelyben az eddigi értékeinkből építve tudunk továbblépni. A repertoár nagyon nagy érték. Nagyon nagy érték a társulati lét, amelyet az önkormányzati támogatás és az állami támogatás is segít. 

Az állandó társulatnak hány tagja van?

Körülbelül húsz, de ez folyamatosan kiegészül azokkal a fiatalokkal, akik itt tanulnak. Ők a Keleti István Művészeti Iskolának a Dajka Margit stúdiósai. Ők a hároméves képzés során évről évre beállnak a darabjainkba, és ki-ki diplomát szerez közülük. Sokan dolgoznak már az ország legkülönbözőbb bábszínházaiban. Sok tehetséges művész van, aki innen indult. Más helyről is bővül a társulatunk. Ők Vidovszky György fiataljai, akik éppen most érettségiznek, vagy már leérettségiztek. Ők nagyon komoly színházi rutinra tettek szert már a gimnáziumi éveik alatt. Az ifjúsági darabjainkban nagyon sok fiatalra számítunk ebből a csapatból is, mert professzionális módon, hitelesen tudnak a saját korosztályukhoz szólni, előadásokat létrehozni. A vendégekkel, a stúdiósokkal, a velünk rendszeresen játszó fiatalokkal együtt bőven harminc fölötti a létszámunk. Ruszina Szabolcs, Megyes Melinda, Mészáros Tamás, Alexics Rita, Szanitter Dávid – ez a fiatalabb csapat. Ők is már több éve játszanak, és az ő alakításaik nélkül elképzelhetetlen a szinház. Igazából ők azok, akik fémjelzik a mostani Kolibri Színházat.

 

22-27 KippkoppGyerekeiSajtoWebSzlovákJuditKippkopp gyerekei (fotó: Szlovák Judit)

 

Milyen bemutatókra készülnek?

A János vitéz áll előttünk, és lefordított darabokból és új magyar darabokból is elég szép a kínálat.

A János vitéz a Háry Jánoshoz hasonlóan zenés előadás lesz?

Mi nem a Kacsoh Pongrác-féle verziót szeretnénk játszani, hanem az eredeti költeményhez nyúlnánk vissza. Most csak ennyit mondanék erről. Érdekesség, hogy Kemény Henrik életéről Horváth Péter írt egy darabot, ami itt van előttem, bár valószínűleg csak a jövő évadban kerülhet rá sor. Kisebb darabokból zseniális szövegeink vannak, akár a Kolibri Pincébe, akár a Fészekbe valók, de mindent csak kettős megméretés alapján lehet műsorra tűzni. Az egyik mértéket az anyagi lehetőségeink jelentik, a másikat pedig az, hogy mivel nagyon gazdag a repertoárunk, csak akkor tudunk új darabot bemutatni, ha valamit leveszünk a műsorról. Jelen pillanatban az a nagy gondunk, hogy eldöntsük: sikerdarabjaink közül – mert hála istennek mindegyik sikeres és mindegyiket telt házzal játsszuk – melyiket váltsuk föl újjal. Ez egy nagyon nehéz döntés a műsortervezésben. A legnehezebb azt eldönteni, hogy mit vegyünk le abból a készletből, ami rendelkezésünkre áll. Itt nagyon komoly dramaturgiai munka folyik. Eddig Fábri Péter volt itt, most Horváth Péter vette át ezt a funkciót. A munka az folyamatos. A lefordított darabok itt vannak az asztalomon, s mindegyik arra vár, hogy fölébredjen Csipkerózsika-álmából, jöjjön az a helyzet, amikor bemutathatjuk őket. Folyamatosan dolgozunk, folyamatosan íratunk új darabokat, megpróbáljuk ezt az egész struktúrát életben tartani a csecsemőknek szólótól egészen az ifjúsági színházig, és hát a mesejátékokból is kitalálni azokat a sikereket, amelyek tovább lendítik a színház szekerét.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

JÓZSA ÁGNES

 

NKA csak logo egyszines

1