Történelmi leckeként ajánlotta közönsége figyelmébe az egri direkció Háy Gyula tragédiáját, a Mohácsot. Meghökkentő választás ez abban a színházban, ahol a remény jelszavával a zászlajukon léptek fel az új vezetők. Legsúlyosabb vereségünkből vajon lehet-e a bizakodáshoz energiát meríteni? Éppen a körültekintő színpadi gondolkodásáról megismert Csiszár Imre lenne az alkalmas rendező, hogy derűvel itassa át a végzetet? Ezek az Egertől messze élő publicista kételyei.

Aki azonban beiktatta korábban színházjáró programjába Sütő András Káin és Ábeljét, az meggyőződhetett: szabad szemben hajózni az elrendeléssel, s olykor érdemes is. Amikor Székely László szuggesztív Mohács-díszletében a lándzsahegyes mennyezet, történelmi ítéletté lényegülten aláereszkedve döfi-préseli halálra az országot tróntermestül, házi kápolnástul, uralkodóstul; nem az ernyesztő katarzis állapotába kerülünk: felülvezérli azt a nézőben a „ne tűrd a végzeted!” imperatívusza.

 

mohacs 1Karalyos Gábor, Káli Gergely és Marjai Virág (fotó: Gál Gábor)

 

Dermesztő az optimizmus, hiszen a szerző kíméletlenül elénk tárja az alternatíva nélküli, tökéletesen zárt külső-belső társadalomlogikai hálóba gabalyodott II. Lajos Magyarországát. Hunyadi János nándorfehérvári diadalát követően hetven év béke ereszkedett a Kárpát-medencére. Nyugalmukban a főrendiek lerázták nyakukról a Mátyás király által kiszabott adók terheit, s finanszírozás hiányában fosztogató hordákká züllött szét a rettegett fekete sereg. Csak a déli határt őrző végvárvonal őrségét, 5–6000 vitézt tartották meg Mátyás hadából, de a várőrségek egyre ritkábban kifizetett zsoldja és a várak karbantartásának minimális költségei így is felemésztették az állam összezsugorodott jövedelmének felét-kétharmadát. Az ország gyöngülését a külföldi államokkal való szorosabb kapcsolatok kiépítésével kívánták ellensúlyozni a főurak, 1490-ben ezért választották magyar királlyá Jagelló Ulászló cseh uralkodót, akinek a testvérei Lengyelország és Litvánia trónján ültek. A király azonban egyik országban sem rendelkezett komoly hatalmi bázissal, így a laza cseh–magyar perszonálunió sem az ő, sem fia, II. Lajos uralma alatt nem váltotta valóra az eredetileg hozzá fűzött reményeket. Ráadásul a lengyelek és litvánok a Fekete-tenger térségében terjeszkedő oszmánok helyett egyre inkább észak ellen fordultak, s a Német Lovagrenddel és Oroszországgal kialakult ellentétek miatt 1525-ben békét kötöttek Szulejmán szultánnal. A magyar királyok ezért jobb híján az ausztriai Habsburgok felé közeledtek. 1506-ban II. Ulászló magyar király és Miksa német-római császár megegyezett, hogy a császár Ferdinánd nevű unokája feleségül veszi II. Ulászló lányát, a magyar király születendő fia, Lajos pedig Ferdinánd húgát, s abban az esetben, ha egyik vagy másik házasságból nem születne fiú utód, úgy a gyermektelen pár országát a másik fél örökli. Bár Magyarország a XVI. század legjelentősebb dinasztiájának érdekkörébe került, ennek nem látta hasznát. Miksa unokái közül ugyanis a fiatalabb Ferdinánd csak a nem túl jelentős osztrák tartományok kormányzatát örökölte, míg bátyja, Károly egyedül uralta Németalföldet, a Hispán-félszigeten Kasztíliát, Aragóniát, Itáliában Nápolyt, az újonnan meghódított amerikai gyarmatokat, s 1519-ben V. Károly néven a német-római császári trónt is elfoglalta. Ez az új Habsburg-birodalom nyomban kihívta Európa többi államának ellenállását. A kontinens másik legjelentősebb hatalma, Franciaország a XV–XVI. század fordulóján megkísérelte meghódítani Itáliát, de a hosszú küzdelemben végül alulmaradt a spanyol–német érdekszövetséggel szemben, a Habsburgok országai pedig már szinte teljesen bekerítették. 1525-ban Páviánál a franciák katasztrofális vereséget szenvedtek V. Károly seregeitől, még I. Ferenc király is a császár fogságába esett. A megtisztelő „legkeresztényibb” címet viselő francia király ekkor követeket küldött az Oszmán Birodalomba, hogy a Habsburgok ellen szövetkezzék Szulejmánnal. S a Habsburgok országaiba Magyarországon keresztül vezetett az út. Az isztambuli szultáni ágyúöntő műhelyben 1522 és 1526 között több mint 1000 új ágyút öntöttek – míg ez idő tájt a magyar király budai ”arzenáljában” csupán két embert tudtak foglalkoztatni, akik még a szükséges javításokat sem voltak képesek elvégezni.

A darab cselekménye a történelmünk e szelete. Ugyanakkor nem személyiségképletek díszlenek a színpadon: hús-vér, eleven lények járnak a történelem rugójára, s ez a paradoxon – a történelemformáló esendőségük – teszi tragikomikussá a végzethozó helyzeteket. A legjellemzőbb talán az ország megvédésének elhatározásával, egyben a Tomori Pál kalocsai érsek, a déli haderők lemondani érkezett parancsnokának megbékélésével záruló jelenet. „Csikasz. Uram! Királyom! Királyné asszony! Kleopátra… legszebb királyi kopószukám… megkölykezett” – tör be a tanácsterembe, s jelenti kitörő örömmel a királyi kutyák fürdőse az országra szóló eseményt, csak alig néhány pillanattal az után, hogy II. Lajos ekként szólt a trónteremben egybegyűltekhez: „Európa koldusa leszek értetek. Végigházalom az udvarokat segélyért, pénzért, katonáért. Kérek, könyörgök. Zsarolok, ha kell… de addig, addig urak… Holnapig, holnaputánig… a tél beálltáig… addig adjatok… annyit adjatok, hogy a barát (Tomori Pál érsek) védeni tudja a keresztet… az országot meg a keresztet… Emberek, urak, magyar urak… prímás, nádor… csak annyit adjatok…” A plebejus üdvösség eszméjét követő Háy Gyula sorsfordító személlyé emeli Csikaszt, a királyi kutyák fürdősét, akit az akasztófa alól engedtek szabadon (mint pótolhatatlan kutyagyógyászt) a Dózsa-felkelés megtorlásakor. (Sata Árpádot látjuk a szerepben.) Melyik főúr, mennyi pénzzel és katonával szállt be a parasztháború leverésére indított hadjáratba? – provokálja az udvari tanács tagjait a király, a szerző dramaturgiai fikciója szerint. És a török elleni keresztes háborút vizionáló, a parasztok újbóli felfegyverzésétől rettegő főurak megteszik felajánlásaikat.

E nagyjelenetben bontakozik ki legteljesebben az előadás karaktere – a Csiszár jó ízlésével felvezetett, és az arányérzékével mederben tartott lélektani realista attitűd –, az előző század 70-es évtizede végének stílusretrója. Karalyos Gábor (II. Lajos) és Marjai Virág (Mária) itt forr össze uralkodó párként, ami után már megjárták a színen a maguk külön útjait. Karalyos, az előzőekben meg tudott felelni a róla szóló, Rómába címzett jellemzésnek, amely egyszerre mutatja őt (a húszévest) túlkoros gyermeknek és vajákos képzelgőnek, de inkább jó viselkedésre rest kamasznak, mint elcsapni való eszelős királynak. Marjai kitörő kutyaimádata szerencsésen ellenpontozza a szerepe szerint szükséges, anyás fensőbbséget: megképződik bennük, hogy kettejük kapcsolata valódi szerelem, amelyet ebben a pillanatban nem terhel a környezetük részéről minduntalan éreztetett utódnemzési kényszer. Energia-kisugárzásuk fokozódását pontosan követi le Venczel Valentin (Burgio, pápai követ) játéka, részben erősítve őket támogatásszerző igyekezetükben, részben engedékenyebbé válva a pápai munícióval való fukarkodásban. Szerencsésen talál hangjára közöttük a békétlen főurak szószólója, Pálfi Zoltán (Báthori István, nádor). Előbb ordít, aztán egyszerre megfékezi magát, s nagyon halk, magyarázó hangra fogva mondja: „Róma? Róma. Németország, osztrák hercegség? Jó. Mi a kereszténység védőbástyája vagyunk. A védőbástya. Az is maradunk, és ezt nem hagyjuk elvenni magunktól, ohó! Hanem hogy még mi fizessünk azért, amiért védőbástya lehetünk?”

Fekete Györgyi (Kanizsai Dorottya, Perényi Imre nádor özvegye) – az életkorának nem feltétlenül megfelelő szerepet empátiával formálva – inti a kastélyában diplomáciai vadászatra készülődő uralkodót: „Fiam, gyönge, szép király fiam… A Janóra legyen gondod, a Zápolya Janóra…”. Kelemen Csaba (Zápolya János erdélyi vajda, 1526-tól haláláig I. János néven Magyarország királya) és Marjai Virág sejtelmes érzékiséggel átitatott politikai diskurzusa az előadás egyik legsikerültebb epizódja. Az energikus, egyszerre érett/hamvas, leányos asszonyszépség és a szerelmi birtokvágytól és hatalmi ambíciótól kettősen fűtött férfi robusztus gyöngédsége kerül szinkronba, méltón szolgálva az író törekvését, hogy dobják le a történelmi szereplők a hősi kosztümjüket, s mutassák meg a köznapi élet apró tényei tükrében eleven lelki alakjukat.

A Mohács egri előadását nem illesztem emlékeimben az évad csúcsteljesítményei közé, de hamar elfelejtendőnek sem gondolom. A játszók mélyen belepásztáznak a régmúltbeli világtörténelem eseményeibe, s teszik ezt úgy, hogy megengedik a jelenre kínálkozó képzettársítást. Háy sugallatában a reneszánsz-humanista nagyratörés – Mátyás király német-római császár, Bakócz Tamás római pápa akart lenni – világhatalmi reakciója Mohács: „szokjatok vissza a kicsinységhez, ázsiai nomád/kalandor szellemek!”.

BALOGH TIBOR

 

NKA csak logo egyszines

1