Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkijnak biztosan a jobb darabjai közé tartozik a … és itt megakadok. Magyarul többnyire A lónak négy lába van, mégis megbotlik címmel szokták emlegetni, ami illik a cselekményhez, bár elég távol áll a lényegétől. Az eredeti orosz címet (Na vszjakogo mudreca dovolno prosztotü) jobb, ha meg sem próbáljuk szó szerint lefordítani, annyira nincs semmi értelme magyarul. Karrier címmel már játszották – 1956-ban az Állami Déryné Színház, 1967-ben pedig a győri Kisfaludy Színház, az előbbinél még zárójelben állt a cím után: A négylábú is botlik. Abban, hogy nálunk nem gyakran játsszák ezt a bármikor érvényes, bármilyen világra, bármilyen társadalmi helyzetre kihegyezhető művet, nagy része lehet a cím megoldhatatlanságának. Mert a Karrier ugyan lényegre törő és a tárgyhoz jól illő cím, csak túl általános, kevéssé egyéni, éppen a darabban elmesélt történet egyik fontos sajátosságát fedi el. A régi jó magyar közmondás, A lónak négy lába van… stb. meg a másik oldalát hagyja homályban. Nem mintha a címnek bármit is el kellene mesélni, de nem árt, ha valami lényegire és egyedire utal, illetve olyasmire, amit legalább utóbb a darab egyedivé, fontossá, jelképessé emelhet, például a Sirály, a Három nővér, a Cseresznyéskert vagy éppen Osztrovszkijnál a Vihar, az Erdő, a Jövedelmező állás, a Farkasok és bárányok.

Most Debrecenben – hasonlóan az Állami Déryné Színházhoz – egyesítették a két címet: Karrier, avagy a lónak négy lába van, mégis… formában. A cselekményhez talán még ez van a legközelebb. Hiszen Glumov karrierje építése közben valóban megbotlik, de az is kiderül, hogy bukása csak átmenetileg tartóztatja föl emelkedését. Az a közeg, amelynek romlottságát, erkölcstelenségét, képmutatását, haszon- és kéjvágyát egyik énjével le szeretné leplezni, a másikkal viszont ki akarja használni, éppen romlottsága és cinizmusa folytán be fogja fogadni. Tudják, hogy közéjük való, megfelel az értékrendjüknek, ha tehát ki akarja használni őket, hasznukra is lehet. Osztrovszkij ebben a talán bohókásnak, itt-ott nagyon is átlátszónak tetsző mesében igen mély és összetett társadalomképet rajzol. A hivatalnok értelmiség morálját, lelkületét vizsgálja igen alaposan. Kétlelkű hőst választ, de nem hasadt tudatú skizofrént, esetleg olyant, aki szenved a morális meghasonlástól, vagy éppen hogy öntudatlanul, esetleg érzéketlenül sodródik a megkettőződésbe. Glumov tudatosan dönt úgy, hogy gazember lesz, hogy mindazt a tapasztalatot, ismeretet, amit kritikus értelmiségiként, szatirikus íróként fölhalmozott, és amivel legfeljebb nyomorultul tengődik, praktikusan fogja hasznosítani. Eddig megszerzett és egyre gyarapodó tudását megőrzi magának, és csak a naplójába jegyzi föl, hogy majd valamikor névtelenül esetleg közreadjon belőlük, nyilvános életében pedig beépül a megvetett rendbe, alkalmazkodik, túljár mindenki eszén, állást és vagyon szerez, fölébe kerekedik azoknak, akikhez hasonul.

 

 8 023_karrier_matheMercs János, Trill Zsolt és Kristán Attila (fotó: Máthé András)

 

2005-ben a Pesti Színházban Eszenyi Enikő elbohóckodott szatírának rendezte meg a darabot, címe akkor Négy lába van a lónak, mégis megbotlik volt. A túlzás, az elrajzolás, a torzítás játékossággal, derűs bohózati sodrással párosult. Tarka színkavalkád, vásári harsányság látványban, játékban, mozgásban, mindenben. A lengyel rendező, Andrzej Bubien Debrecenben most egészen más úton jár. Átesztétizálja a szatírát. De mondhatnám úgy is, elesztétizálja. Mégpedig fokozatosan. Anita Bojarska díszletei egyre szebbek, egyre látványosabbak. Kezdetben sok csúf, szürke ajtó lepi el a színpadot, amelyeket a csörtető hős fölborogat. Aztán mégis talpra állnak. Bonyolult útvesztőt jeleznek, ám megkerülhetők, legázolhatók. Glumov nyomorát egy kárpitozatlan fekhely jelzi, ócska ágyneművel, nagyon jól lehet benne szenvedni. A társadalmi emelkedést természetesen követi a bútorzat, ám csöppet sem realisztikusan, hanem szürreálisan, képzőművésziesen láttatva a gazdagságot, a bőséget, a felesleget. Parádés kapuzatok változatos sora kerül a háttérbe, előttük különféle puha kanapékon zsúfolódnak a szereplők. A ruhák (ugyancsak Anita Bojarska tervei) éppen csak egy hajszállal mennek túl az igazi elegancián, csak nagyon finoman jelzik a hamisságot, az értékek külsődlegességét. 

A színészi játék viszont a szatirikus stilizálás több síkján mozog, az elrajzolás különböző mértékével él. Varga József kezdetben kissé furcsán csúcsosodó frizuráján kívül csak alig elemelt hangvétellel jelzi Mamajev sajátos lelkületét, később viszont a Krutyickijt játszó Miske Lászlóval derékszögben meghajolva, hajlongva társalognak. Mercs János huszártisztje viszont kezdetben egy léha ifjú táncosan viháncoló karikatúrájának látszik, később azonban mintha igaz érzései lennének, valódi csalódottságot mutat. Szűcs Nelli a karrierista ifjúba beleszerelmesedett Mamajevát a jelmezéhez illően igazi dámának, bosszújában inkább okosan számító, mintsem kéjvágyában elvakult idősödő asszonynak játssza, Ráckevei Anna viszont kedélyes bohósággal, derűvel itatja át Glumov anyjának sötét mesterkedéseit. Azt meg a rendezés nem is próbálja palástolni, hogy Szűcs Kata túlságosan fiatalos a szentségeskedésbe, babonaságokba öregedett, egykor kikapós özvegy szerepéhez. Trill Zsolt ismerős bravúrjait alkalmazza a színeit gyakorta váltogató karrierista ábrázolásához, rugalmas, mozgékony és főképp légies, hangját szinte mindig kicsivel a természetes fölé emelve jelzi, hogy a figura nem a teljes, a tiszta igazságot mondja.

Valaha eklektikusnak, durvábban zavarosnak vagy éppen zagyvának mondtuk volna az ilyen előadást. Ma a posztmodern korstílust vagy divatot illik méltányolni a vegyes sokféleségben. Azt pedig el kell ismerni, hogy Andrzej Bubien biztos ízléssel mozog a maga tarka világában. Az előadás színvonala nem vitatható. Csak valahogy Osztrovszkij darabjának lényege marad kívül rajta. Az a furcsaság áll elő a debreceni előadásban, hogy a mindig időszerű téma, történet, cselekmény, tanulság ugyan találkozik az éppen aktuális divattal, de el is mennek egymás mellett.

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1