Bokszring áll a Miskolci Nemzeti Színház színpadán. Körülötte látható egy egész sportcsarnok. Reflektorokkal, befutóval, vörös-kék, villogó lámpákkal díszített kapuval. A nézőtér jórészt falra festett kulissza, de néhány igazi szék is áll a kötelek mellett. Az ügynök halálát játsszák ebben a díszletben, melyet Túri Erzsébet tervezett. A ring a Loman család életének alapvető tere, talán a nappali. Mellette jobbra a fiúk hálószobája, mögötte-fölötte a szülőké, valójában csak az asszony, Linda birodalma, itt vár jelenéseire. Balra lent a konyhát jelző hűtő, asztal. A látvány magáért beszél, szájba rágja mondandóját: az élet küzdelem, illetve családon belüli harcokat fogunk látni.

Riasztóan felületes, részleges értelmezés. Arthur Miller drámájában a családtagok között valóban van küzdelem, vannak összeütközések, konfliktusok. A sporthoz is van köze a darabnak, bár inkább az amerikai futballhoz. Az is igaz, hogy a címszereplő küzd az élettel, egyre fogyó erővel és hittel harcol a mind ridegebb, idegenebb világgal. Ám ezzel a logikával minden drámát lehetne bokszmeccsként felfogni. Balikó Tamás rendezése azonban semmiféle olyan különös utalást, értelmezési próbálkozást nem mutat, ami éppen ebben az esetben ezt a színteret igényelné vagy indokolná. Ez a környezet semmi fontosat nem ad hozzá a műhöz, nem árnyalja, finomítja, pontosítja a jelentését, hanem inkább elmaszatolja, általánosítja azt. Ezzel nem gazdagítja, hanem szegényíti.

 

msikolc Máhr_Ági_Haumann_Péter1Máhr Ági és Haumann Péter

 

De további problémákat okoz, hogy ha már ott van, a rendező használja is a díszletet. A kisebb szerepek jelenésükre váró alakítói a ring melletti székeken várakoznak. Ez is olyasmit sugallhatna, hogy sportesemény különböző műsorszámait, egy mérkőzés egymást követő meneteit látjuk. Ez azonban nem működik, a rendező igazi erőfeszítéseket nem is tesz arra, hogy a teret ily módon értelmezze. Mint ahogy az időbeli váltások megoldásával sem foglalkozik érdemben. A cselekmény szerinti jelen és múlt nem különül el, de össze sem folyik. Többnyire nincs, vagy alig van érzékelhető jele annak, hogy hirtelen egy másik világba, másik korba, más életérzésbe érkeztünk. Márpedig az idősíkok váltásai ritmizálják is a darabot, és az előadást is ütemezhetnék. Ám ez nem történik meg, esetleges ritmusban folynak az események.

És a térhasználat is esetleges. Egy alkalommal, az előadás elején a fiatalabb testvér fölül ágyában, és figyelni látszik a szülők jelenetét. Azt hihetnénk, ez jelent valamit, befolyásolni fogja az eseményeket, esetleg a hallottakhoz, látottakhoz igazodik majd valami. De nincs folytatás, a továbbiakban mintha mindenki megfeledkezne erről a mozdulatról, mintha merő véletlen lett volna. Vagy az is volt? Ugyanígy nincs igazi, jelentéses rend a játszók színre érkezésében. A ringnek csak két oldalán vannak kötelek, jobbra és hátul. Általában innen jönnek a családtagok. A bal hátsó és a jobb első sarokból meg a mellékszereplők. Willy elölről, a nézőtérről cipeli az emblematikus bőröndöket, úgyhogy Haumann Péternek nem kell a kötelekkel bajlódnia. Azok közt a fiainak és az asszonynak kell időnként átmászniuk. Ez olykor lehetetlen helyzetbe hozza a színészeket. Különösen Máhr Ági kerül megoldhatatlan feladat elé, amikor egy harcra kész sportoló és egy komikusan ügyetlenkedő öregasszony keverékeként groteszk mozdulattal áthatolva a kordonon, kellene hirtelen szenvedő anyává, szerető feleséggé, az élet minden terhét hordozó korosodó asszonnyá változnia. Természetesen percekig nem lehet elhinni neki semmit. Pedig szép, hiteles alakítás lehetne az övé, még ha a szerep sablonjain belül maradva is. A két fiú sem jut túl a legkézenfekvőbb, felületi értelmezésen. Biffet Harsányi Attila igyekszik belső vívódásokkal ábrázolni, egy érzékeny lélek, egy bizonytalan jellem kínjait megmutatva, ám kitörései külsődlegesen harsányak, szenvedései szenvelgők. Chajnóczki Balázs a praktikusan léha, felszínes, könnyelmű fiatalabb testvért, Happyt meg fakón, különösebb egyénítés nélkül hozza színre. Áron László Charley-t, a jóakaratát, segítőkészségét Willyre hiába fecsérlő barátot inkább komikusan megroggyant vénségnek, mintsem józan, értelmes, köznapi embernek játssza. Igaz, így legalább valamilyen. Nem úgy, mint a többi kisebb szerep alakítója, akik betöltvén dramaturgiai feladatukat (azaz taszítanak valamelyest a címszereplőn az öngyilkosság felé), nyomtalanul mennek ki a színről. A legfurcsább, hogy ez a Ben bácsit játszó Bősze Györgyre is áll. Arca többnyire sötétben van, így csodásan groteszk vonásai nem érvényesülnek, és félelmetesen sötét humora is homályban marad. Legerősebb eszközeit, amelyekkel ijesztő tekintélyt sugárzó, sötéten ragyogó erős embert, diadalmas kapitalistát ábrázolhatna, visszafogva, eltüntetve, alig marad valami a szerepből a puszta szövegen túl.

A címszerepet Haumann Péter játssza, sajnos nem alakítja. Se magát a szerephez, se a szerepet magához. Bár kellően idős is, nagy színész is, mégsem Willy Loman. Pedig sokat tesz azért, hogy az legyen. Ismert eszközeit, jellegzetes kézmozdulatait, érzelemfestőn éneklő hanghordozását takarékosan, beosztással használja, akkor, amikor a helyzet, a szöveg megkívánja, kerüli az üres hatásvadászatot, nem túloz, nem „sok”, mint annyiszor, mégsem válik belőle igazi ügynök, nem lesz az az izgalmas személyiség, az a tragikus sorsú kisember, aki szenvedéseiben naggyá lesz. Talán a lelki alkat eltérése, talán csak a határozott elképzelés, a markáns rendezői elgondolás hiányzik ahhoz, hogy színész és szerep igazán találkozzon.

ZAPPE LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1