Esőkopogás, zenedübörgés, telefoncsörgés, megannyi erős, markáns hang, a leghétköznapibbak közül való – ezekkel kezdődik a siket fiú, Billy története a Pesti Színházban. Hangokkal, melyeknek épp a hiányával és az e hiánnyal való együttélés mikéntjével szembesülünk majd az előadás folyamán. 

Szőcs Artur, az immár rendező diplomával is rendelkező színész második (egyébiránt jóval sikerültebb) rendezésének erős felütése, a magabiztos atmoszférateremtés mindjárt az első jelenetben sokat ígérő, és az előadás ezt az ígéretet hellyel-közzel teljesíti is.

Maga a dráma, Nina Raine műve jól megírt, humorral teli és kényes témát feszegető textus, nem véletlen, hogy Hollywoodban nemsokára filmet forgatnak belőle. Ami azonban a fő erénye, hogy Raine keze nyomán egy a kliséken túllépő, mélyebb dráma kontúrozódik. A Billy világa (eredeti cím: Törzsek) valódi, és korántsem csupán a siketekre és fogyatékosokra vonatkoztatható kérdéseket vet fel – olykor nyersen, kendőzetlenül, szókimondóan s minden áltapintat nélkül. Némi üresjárattal és mellékvágánnyal ugyan, ám üdítően csekély sztereotípiával, sok sztereotípiával meg éppenséggel leszámol. 

Billynek, a születésétől fogva hangoktól megfosztott fiatalembernek nem a kitaszítottsággal és a beilleszkedés nehézségeivel kell megküzdenie. Szerető család veszi körül, normál iskolába járt, tökéletesen közlekedik és kommunikál az őt körülvevő ép világgal. Mindez köszönhető annak, hogy szülei is épként kezelik, nem akarják, hogy fogyatékossága határozza meg identitását. Nem tekintik másnak, holott tagadhatatlan a mássága. Anyja fáradságos munkával megtanítja a szájról olvasásra és a hangok formálására. Beszél és megért. Így nem is tagja a siketek társadalmának. Legalábbis látszólag. Merthogy Billy mégis boldogtalan, és a nagy elfogadás közepette kezdi elveszíteni önmagát. Se ide, se oda nem tartozó. Szülei szerint azonban csak akkor élhet teljes életet, ha teljes mértékben asszimilálódik és alkalmazkodik, mintegy önvédelemből.

Tökéletes ellentétpárja az életébe berobbanó lány, aki a másik utat járja: szülei révén már akkor aktív részese a siketek társadalmának, amikor még teljesen ép. Hatására a fiú mindinkább felvállalja fogyatékosságát, és az ezzel járó különbözőséget, sőt, el is várja, hogy a környezete is ezt tegye, és most ők alkalmazkodjanak hozzá. A lány meg épp fordítva: már menekülne ebből a zárt világból, és ahogy romlik a hallása, úgy nyitna kifelé. Merthogy kívülről-belülről ismeri ezt a sok szempontból beszűkült közösséget, és fél, hogy a betagozódással még többet is veszít a hangoknál. E hierarchikus, zárt világ nyelve, a jelbeszéd egyértelműsége nem ismer sem feltételes módot, sem iróniát. Ugyanakkor tagjai legalább nem „hontalanok”, különbözőségük egy közösség részeivé teszi őket, annak minden hátrányával és előnyével.

 

7 billy 65Telekes Péter, Pap Vera és Bata Éva (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Izgalmas dilemmát vázol fel Raine. Melyik utat járjuk? Mivel teszünk jobbat a velünk élő – akár csak egy kicsit is – különbözőknek (és melyikünk ne különbözne)?

Raine remek játéklehetőséget kínál a szereplőknek, Szőcs Artur erősen színészközpontú rendezése pedig meghagyja nekik a terepet. Lisztopád Krisztina (ő felel a jelmezekért is) nagyvonalúan bánt a díszlettel, ugyanakkor markáns, atmoszferikus teret alakított ki babzsákjaival.

Pap Vera magától értetődő könnyedséggel hozza a kamaszlányos testben hol kislányos infantilitású, hol öregasszony-tudású anya archetípust. Mindig élvezet színpadon látni őt, az előadás második felére azonban az aggodalmaskodó toporgás most túlzásba fordul, alakja már-már karikatúrává válik. Hegedűs D. Géza apafigurája is groteszk – és némileg egysíkú – karakterszerepbe hajlik. Bicskanyitogatóan pökhendi és egoista apát mutat, aki a nagy liberalizmusában kirekesztőbb, rasszistább és zsarnokibb bárki másnál. E szülőpáros mintha csak Mrożek Tangójából lépett volna elő, azzal a különbséggel, hogy az ő gyerekeik nem fellázadnak a látszólag feneketlen nagy szabadság ellen, hanem tengődnek és szenvednek a nyomása alatt – szinte egyetlen tilalomként a cigizés száműzetik a nappaliból.

Így némiképp tompul a dilemma – ezektől a szülőktől kevésbé elfogadható a másik oldal szemléletmódjának igazsága és érvényessége. 

Kortársait bátrabban és határozottabban vezette Szőcs Artur. Géczi Zoltán erőteljesen és meggyőzően hozza a cinizmus álarca mögé rejtőző talajvesztett és magával mit kezdeni nem tudó fiú kínlódásait Billy testvérének szerepében. Bata Éva megkapó érzékletességgel jeleníti meg a tisztánlátó, mindkét oldalt ismerő, ám a másik világba végleg épp most átlépő (a hallását fokozatosan elvesztő) lány félelmeit és fájdalmát. Péter Kata az elkényeztetett, apja egoizmusát és anyja empátiáját ötvöző papa kedvencét adja hitelesen. A fő- és címszereplő pedig remekbe szabott alakítást nyújt. Telekes Péter a siketek beszédmódjának, gesztikulációjának és mimikájának nemcsak külső jegyeit jeleníti meg autentikusan, hanem feszültségeiket, vívódásaikat és kétségbeesésüket is, mindemellett pontosan érzékelteti Billy jellemfejlődésének stációit is.

S bár a túlzottan is optimista vég (a pozitív változásra egy csapásra kész és korábbi elveiket s egójukat hirtelen sutba vágó családtagokkal) némiképp érzelgős és erőltetetten feloldásra törekvő, mégsem kérdőjelezhető meg a konklúzió. Az a pofonegyszerű igazság, hogy boldogítóbb nem a saját meggyőződésünket erőltetni a másikra (még ha a legjobbat akarjuk is), hanem odafigyelni arra, vajon ő mit akar, neki mire van szüksége, s nemcsak elfogadni olyannak, amilyen, hanem azt is elfogadni, ami mindezzel együtt jár.

MARIK NOÉMI

 

NKA csak logo egyszines

1