Tudtam, hogy beteg. Amikor azonban félszegen hogyléte felől érdeklődtem, kitért a válasz elől, bagatellizálta rosszulléteit, műtéteit. Így tett mindig, ha beszélgetés közben önmagáról vagy olyan témáról esett szó, amelyről nem akart beszélni, amiről úgy érezte, hogy nem tartozik másra, még a barátai közül is csak kevesekre. Pedig az együtt töltött szerkesztőségi évek alatt barátság (féle) alakult ki közöttünk. Nem csak a munka hozott össze bennünket. Tudtunk egymásról, számon tartottuk, mi történik a másik családjában, megbeszélhettük közös örömeinket, megoszthattuk egymással rosszkedvünk okát.

 

Koncz Zsuzsa(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Már akkor ismertem, amikor a Film Színház Muzsika fotósa volt: nem lehetett nem felfigyelni a jelenetek lényegét megragadó képeire, a személyiségek titkait is feltáró portréira. Huszonhét évig volt hű a hetilaphoz, amely 1990-ben megszűnt. Utána jött hozzánk, a Színház című folyóirathoz. Addig is közöltük képeit, de ettől fogva állandó fotósunk lett, s 1999 májusától már mint képszerkesztő szerepelt a neve a lap impresszumában. Három éven át, amíg a szerkesztőség tagja maradtam, minden lapszámot közösen ötlöttünk ki. 

Gyönyörű munka volt, amikor végignéztük a cikkekhez készült fényképeket, és válogattunk. Aztán leszűkítettük a választékot, és jött a latolgatás, a döntés: végül is mi kerüljön be a lapba. Élményszerűek voltak a képelemzései. Csiszolódott egymáshoz az ízlésvilágunk, a színházról vallott elképzelésünk. Olykor vitatkoztunk is, ha az íráshoz mást véltem találónak én, és mást ő. Többnyire neki volt igaza. Nem szerette, ha egy fotó csupán illusztrálja azt, amit a kritikus ír. Tőle is sokat tanultam arról, hogy gyakran egy kép többet tud elmondani a rendezésekről vagy alakításokról, mint a hosszas méltatás. 

Csodáltam munkabírását, irigyeltem nyugalmát – amelyről jó párszor kiderült: önfegyelem –, lefegyverzett a jót s rosszat egyaránt derűvel tekintő, a jelenségeket kicsit felülről szemlélő okossága. Tudta, hogy egy cél érdekében mikor és milyen kompromisszumokat kell kötni, de azt is, hogy miért és mennyire kell kiállnia az igazáért. Ahhoz azonban nagy bajnak kellett lenni, hogy felemelje a hangját. 

Az a megtiszteltetés ért, hogy több kiállítását nyithattam meg. Az elsőt – emlékeim szerint – a Bárka Színházban. Bepillanthattam abba az önmagával kíméletlen, önkritikus folyamatba, amelynek végeredményeként megszületett egy-egy tárlatának anyaga. Nemcsak a fotók kiválasztására ügyelt, hanem arra is, hogy melyik kép hova kerüljön, mert a fényképeknek dialógusba kellett lépniük egymással – azaz itt is drámaian fogalmazott. A Bárkát megalakulásától kezdve folyamatosan fényképezte, dokumentálta. Szerette ezt a színházat, az alkotóit, színészeit, természetes volt, hogy megépülése után ennek kávézójában állít ki. 

Aztán következett a zsámbéki képeinek válogatása: a tárlat képileg összegezte a Zsámbéki Szombatok történetének első tíz évét. Majd a Bethlen téri Színház szűk kiállítóterében a táncos fotóiból adott ízelítőt. Ez utóbbi kettőn már színes képeket is rakott a falra. 

Hosszú évtizedekig szinte kizárólag fekete-fehérben gondolkodott. Nála – mint e korszak nagyjainál – a fekete-fehér fotókon a feketének is, a fehérnek is, no meg a szürkének millió árnyalata jelent meg, ezáltal a nézőben kialakuló belső kép végül is sokkal részlet- és színgazdagabb lett, mint a tényleges színes fényképek esetében.

A táncfotózásban iskolát teremtett, hiszen amikor tánc-, illetve mozgásszínházi előadásokat kezdett rögzíteni, akkor formálódott nálunk a kortárs táncszínházi mozgalom, tehát az újfajta táncos nyelv és annak képi megragadása egyszerre alakult ki. S ebben az ő művészete úttörő jelentőségű volt.

Évtizedeken át cipelte mindenhová nagy táskáját, benne a különböző apparátusok, objektívek. Egy-egy újabb gép megvételére hosszan készülődött, s vásárlásánál nemcsak az egyre horribilisebb árak tették meggondolttá, hanem a szakmai igényessége is. Pályája utolsó szakaszában nemcsak a színes fényképezéssel, de a digitális képrögzítéssel is megbarátkozott, bár mindig nosztalgiával gondolt a fekete-fehér korszakra és régi masináira.   

A szerkesztőségben a különböző előadásokhoz készült képeket – a sajátjait és a másokét egyaránt – használt A5-ös borítékokban rakta el. Ezekből soha nem volt elég, ezért örömmel vette, ha a nekem érkezetteket bevittem neki. Egyszer sem mulasztotta el, hogy ha nem tudtam személyesen átadni a borítékokat, ne hívjon fel, s ne köszönje meg. Polcomon itt áll egy halom boríték. Nincs már kinek odaadni. 

 

NÁNAY ISTVÁN

 

NKA csak logo egyszines

1