Mi magyarok szeretünk, de nem feltétlenül tudunk méltóképpen ünnepelni. Néha klakkban-frakkban, kényszeredett ünnepélyességgel, máskor túláradó lelkesedéssel fejezzük ki tiszteletünket. Élőszóban emelt hangon, írásban választékos és válogatott jelzőkkel. Évfordulók alkalmával többnyire késve kezdjük a szervezést, de mire a kollektív kampány véget ér, belefáradunk és nemegyszer azzal summázzuk, hogy szép volt, jó volt, de kevesebb több lett volna. Akkor talán sikerül elkerülni, hogy az ünnepen a csapból is a nagy költő, muzsikus folyjon.

 Pedig lehet másként is… 

Kivételesen érdekesnek ígérkezett az a mozgalom, amelynek keretében 2009-ben arra biztatták az ország magyar szakos tanárait, hogy „tanuljunk Örkényül”. Korszerű segédanyagnak kínálkozott a még ugyanabban az esztendőben elkészült Örkény-honlap, annak bizonyságaként, hogy a Széchényi Könyvtár szakemberei már folyékonyan beszélnek Örkényül. Jó volt a névadó műveivel találkozni az Örkény Könyvesboltban és tapsolni a Mácsai Pál vezetésével rangot szerzett Örkény Színházban. A kortársakat könnyen felejtő, aggasztóan fogyatkozó olvasóközönségben, tanárok és diákok közül is egyre többen ébredtek rá, hogy az érettségi tétellé avatott szerző sem feltétlenül unalmas, miközben aggasztó történetek keringtek azokról a vizsgára készülő magyar szakos bölcsészhallgatókról, akik a Tóték szerzőjét nem sorolták a kortárs magyar írók közé.

Nem hiszem, hogy én lettem volna Örkény egyetlen olvasója, akinek az agyában az író halála óta eltelt időben már megfogant az a gondolat, hogy még mindig van törleszteni valónk. Legjobban talán csak egy nyúlfarknyi utca hiányzik Örkény István szerelmetes Budapestjéről, amelyik az ő nevét viseli… De sebaj – gondoltam –, hiszen nemsokára lesz százéves. Akkor még nem sejtettem, hogy a centenárium éve nem kedvez az efféle ötleteknek. De legalább senkinek sem juthat eszébe a Károlyi- és József Attila-szobor eltávolítására képes diplomás félanalfabéták közül Örkény útját, terét, utcáját tudatlanságból, kirekesztő szándékkal átnevezni.

Feltételezem, hogy Örkénynek is több örömet szereznének azok, akik könyveit olvassák, mint akik tudatlan közönnyel szálltak volna le az ötös busz Örkény utcai megállójánál. Amikor – szerencsére még időben – értesültünk róla, hogy az illetékesek, szakértők és pedagógusok készülnek az idei Örkény-évre, máris aggodalmaskodni kezdtünk: vajon megtanulunk-e addigra megfelelő arányérzékkel, méltó módon ünnepelni? Az első aggasztó és egyben biztató jel a Fidelio tizenhat oldalas különszáma, illetve az abban felvonultatott kínálat volt. Színházi gálaest, élő egyperces antológia, Örkény-drámapályázat és prózamondó verseny. A legtöbbször játszott Örkény-dráma új struktúrájú premierje, arcképes ezüst emlékérme és interaktív múzeumi emlékkiállítás… Megvallom, legjobban az emlék szótól tartottam, mindazok nevében, akiknek Örkény életműve nem emlék, hanem jelen idejű, folyamatos élmény. Nem illik önmagamat idézni, de ellenőrizhető, hogy A halhatatlanság kezdete című írásomat már 1979 júliusában „Nem Örkény István emlékének, hanem Örkény olvasóinak” ajánlottam. (Örkény Emlékkönyv, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1979. 353. o.)

Most, hogy már túlvagyunk az emlékév sokszólamú nyitányán, nyilvánosan is lemérhető, hogy mit és mennyit, illetve, hogy eleget tanultunk-e Örkénytől, Örkényül.

Kiadói vállalkozások sikere, a válság idején is kivételesen biztató forgalmi adatok és betelt könyvtári katalóguscédulák bizonyítják, hogy a legtöbbet az olvasók tanulták.

 

orkenyest 113Olt Tamás a Pesti Színházban rendezett megemlékezésen (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Velünk élő író

Ez még akkor is említésre méltó, ha a holnap irodalomtörténetének Örkény-fejezete azzal fog kezdődni, hogy a huszadik század végének magyar prózaírói mind Örkény köpönyegéből bújtak elő. Esterházy, Spiró, Kardos G. György nemcsak nem tagadták, de büszkék is voltak választott rokonukra. Nádas Péter arra a kérdésre, hogy meddig él egy író, úgy kerülte meg a választ, hogy nemcsak fején találta a szöget, de lényeges és elgondolkodtató következtetésre is jutott: „Amíg egymás mellett éltek Déry, Örkény, Németh László, egyszóval ott voltak ezek a nagyon jelentős írók, akkor elég világos volt, hogy Örkény nagyon érdekes, nagyon jó író, de nagy író Déry meg Németh László. Most nem így látom… Azóta az a furcsaság történt, hogy mind a hárman nagy írók, de… Németh László kövületté vált, Déry szintén. Holnap feltámadnak, nem támadnak föl, arra nem lehet választ adni. Arra viszont lehet, hogy Örkény a halála másnapján már élt és azóta is folyamatosan él.” Él a nyelvünkben és a gondolkodásunkban. És nem csak az írókéban.

   Aki a szocializmusnak lakkozott diktatúrában szocializálódott, és különösen ha már újságolvasó is volt, minden magyarázat, kommentár nélkül is megérti, mit jelent az, hogy „a párt régi harcosát saját kérésére halálra ítélték”. Akinek egyetlen Varsányiné nevű ismerőse sincs, az is emlékezhet rá, hogy a romjaiból feltápászkodó városban hogyan indult meg az élet. Az újrakezdésnek nem dokumentuma, hanem jelképe lett Örkény hősnőjének élni akarása, s hogy „hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné”. De még az Örkény-kedvelő háziasszonyok is megérzik, esetleg szóvá is teszik, ha „a környéken tejcsarnok ellenes a hangulat”. 

Tegnapi tapasztalatok, mai meglátások és jövőnket sejtető jóslatok váltakoznak az életműben úgy, hogy közös üzenetként tudatosul az olvasóban: Örkény minden művében, sorában hűséges választott időbeli hazájához, a huszadik századhoz. Prózaibb, Örkényhez jobban illő megfogalmazásban: úgy érezzük, mintha a Kaján Tibor zseniális karikatúrájáról ránk tekintő író azóta sem tette volna le egyetlen percre sem a kezében őrzött és az utókornak felmutatott stopperórát. Mi közben megbűvölten figyeljük a másodpercmutatót, hogy mit mutat és mit ígér. A századik születésnap alkalmából tartott Örkény-bemutatók, estek, rendezvények legizgalmasabb hozadéka, hogy mi magunk is rákényszerülünk a válaszra. Az író és olvasói együtt vizsgáznak… A százéves örökifjú mester kortársai után utódai is (újra) mérlegre tehették, bizonyíthatták, mennyiben és miért élte túl Örkény a vele egyívású pályatársai közül szinte egyedül – immáron és egyelőre harminchárom évvel, de előre láthatóan évszázadokkal –, Pistiként fenyegetve, feldarabolva és feltámadva saját fizikai valóját.

A jelent és a jövőt látni

Tudható, sőt több szólamban és változatban is olvasható, hogy életében nemcsak kritikusait, de Örkényt magát is aggasztotta, hogy adós maradt a nagy regénnyel. Nagyobb lélegzetű epikus vállalkozásai, szélesebb optikával készített korképei befejezetlenül, töredékben maradtak, és ezzel – akkor – valójában nem az író tehetségének felhánytorgatott korlátja, hanem a tilalomfák és sorompók rengetegében áttekinthetetlennek bizonyult valóság megírhatatlansága igazolódott. Nem mentségnek, hanem bizonyságnak tűnt, hogy a feje tetejére fordult világ, fegyverekkel őrzött, hazugságokkal átitatott korunk ellentmondásossága követelte ki azt az írói közelítést, amit Örkény a drámában megvalósított, legsajátabb műfajában, az egypercesekben pedig felfedezett. A hasra esett valóságot fejjel lefelé tisztábban lehetett látni, mint a szocialista realizmus futószalagon gyártott szemüvegén keresztül.

De ennek az igazságnak a tudatában is hajlamosak voltunk rá, hogy a lelkünk mélyén azt gondoljuk – sőt, cikkeinkben, tanulmányainkban meg is írtuk –: a szilánkokra tört valóság szikrázó darabkái, a részletek ábrázolására szorítkozó tükördarabok valamennyire pótolják az életműben a teljességet. Azóta kiderült, hogy Örkény kisprózái, pillanatfelvételei, egypercesei nem pótolják, hanem sűrítettségükben megjelenítik, kifejezik a teljességet, vagy legalábbis annak lényegét.

Az In memoriam dr. K. H. G. tőmondatokból szerkesztett tragikus dialógusában – konkrét térben és időben – nem egyetlen művelt és kiszolgáltatott értelmiségi és a fölé rendelt fasiszta parancsnok agresszivitása szembesül, hanem maga az ember alkotta kultúra és a könyörtelen, gyilkos erőszak. Az Otthon lágerből szabaduló négyéves kislány hősének egyetlen mondatába belefér a rabságban szocializálódni kényszerülő gyerek reménytelen reménysége, hogy onnan, ahol nincsenek őrök, talán meg is lehet szökni… Cseppben a tenger? Többről van szó. A csepp ezúttal – és még számtalan zseniális Örkény-miniatűrben – maga a háborgó tenger, ami zúg, fenyeget és szennyes hullámaival elborít. Olvasva sejtjük, de empátiától fűtött színészi előadást hallgatva tudjuk is, hogy az embert szabadságától megfosztó ötbetűs szó, a tilos nyelvünk legbrutálisabb tartalmait hordozza.

Mácsai Pál az Örkény színházi montázs kommentárjában nekünk szegezi a kérdést, hogy vajon mit és hogyan írna Örkény István a jelenről, ha ma élne. Azután találgatás helyett kapásból visszautasítja saját kérdését azzal, hogy de hiszen megírta… És kezében a kötettel, a legismertebb egypercesekre hivatkozik, hogy rajtuk keresztül leleplezze, mekkora indulattal és milyen hitelesen, találóan mutatja fel az író – saját tapasztalatait általánosítva – a bennünket ma is körülvevő, fenyegető világot. Örkény, akinek sorsfordító, eszméltető élménye a második világháború volt, megtapasztalta az ukrajnai hómezők hidegét és a lágerek népének közös éhezését, de ránk olvassa azt is, milyen szakadékok szélén botladozik ez a toleranciára éretlen, összefogásra képtelen, pechszériával küszködő magyarság. Mindaz, amit a nacionalizmusról, a személyes szabadság korlátozásáról, az egyénnek a saját identitásához való jogáról elmond, nem csak felismerhetően, de félelmetesen aktuális. Ennyire reménytelenül pesszimista lenne? Talán mégsem. Hiszen jobb napokon, amikor keresztüllát a falakon és gátakon, arról álmodik, hogy egyszer talán felszívódik szervezetünkben a nacionalizmus mérge, és  beteljesülnek az egyelőre még ködbevesző, mégis vigasztaló álmok. Akkor az írónak, ha igazán akarja, sikerülni fog vízen járni, a magyar szó és a magyarság pedig a boldogság szinonimája lesz. De mivel Örkény nem romantikus, hanem – a maga ironikus módján – realista is, szívet melengető jóslatához mintegy zárójelben azt is hozzáfűzi, hogy csak addig kell kibírni…

A Magyar Narancs születésnapi összeállításában olvashattuk először A holtak hallgatásából kihagyott monológ néhány erre utaló sorát:

   „Engedjék meg nekem,

    hogy néhány pillanatra

    kilépjek az időből

    a napok és évek egymásutánjából

    az események természetes rendjéből

    és visszaképzeljem magam a múltba,

    de úgy beszélhessek önökhöz

    mint aki a jövőbe lát.”

Rizi, a Pisti a vérzivatarban dióssüteményéről híres Kasszandrája többnyire őszinte jóindulattal, ámde rosszul látja a jövőt. Örkény valószínűleg életében soha nem sütött dióssüteményt, de drámáiban és egyperceseiben is riasztó élességgel látta a jövő alternatíváit. Micsoda katasztrófa fenyegeti az egymást segíteni képtelen magyar meggymagokat. Igaz, de jó esetben megszűnhet az ezeréves hazai pechszéria, és akkor megváltoztat(hat)ja jelentését a magyarni ige is… Persze csak akkor, ha az író gyerekei és unokái hajlandók és képesek lesznek tanulni Pistitől és Istvántól. Vagy legalább elég ügyesek ahhoz, hogy a Pesti Színház születésnapi gálaműsorán kifogjanak egyet a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház által tolmácsolt Kulcskeresők-részlet közben a színpadra szórt és a nézőtéren osztogatott röpcédulákból. Mivel nekem sikerült, az előadás után hazafelé a buszon az Örkény-szeminárium magántanulójaként eltöprenghettem egy újabb nemzetkarakterológiai leckén: „Mikor jöttök rá, mi mire való? Egy kalapács: szöget a falba verni, az a kocsonyás anyag a fejetekben: gondolatokat termelni, és ha jön a vonat, akkor aláfeküdni, vagy felülni rá; az kettő!”

 

A fogalmazás iskolája

Zsenialitást persze nem tanulhatunk sem Örkénytől, sem mástól. Ehhez kevés a néhány estés centenáriumi tanfolyam. De megtanulhatjuk például, ha eddig nem tudtuk,vagy nem tudtuk eléggé megmagyarázni, hogy mi a groteszk. Nemcsak a kötetekben és monográfiákban közölt elméleti, módszertani tanulmányokból ismételhetjük a korábbi tananyagot, hanem a színészi átéléssel tolmácsolt, és ezáltal még sokkal meggyőzőbb szövegek segítenek átélni. Sajátos példát kínált ehhez a Nászutasok a légypapíron című novella színpadi változata. Ezt a két- vagy hárompercest ezúttal nem csak felolvasták, sőt nem is csak előadták, hanem a szó szoros értelmében eltáncolták a békéscsabai művészek, megértetve a nézőkkel, hogy a légypapírra tapadva himbálódzó szerelmesek hiába ábrándoznak a zenéről, hiába vágyódnak az operába – tehetetlenek. Akinek a lába beleragad a sárba, agyagba, az ha akar, sem tud szárnyalni… De mellesleg ez a három művészeti ág képviselői által létrehozott látványos produkció arra is int bennünket, hogy bízzunk Örkény képzeletében: a szavai mögött kirajzolódó képek a szöveg második, harmadik jelentéstartalmát szuggerálva figyelmeztetnek bennünket, hogy az egyperceseket sem elég egy perc alatt átfutni, hanem az író tanácsát követve, igyekezni kell jól is olvasni.

 

Kötelező tantárgy: tömörítés és szerkesztés

A születésnap jó alkalom volt arra, hogy azok, akik személyesen sohasem találkozhattak vele, belegondoljanak, sőt fotelben, zsöllyében vagy éppen páholyban ülve akár vizsgázzanak is, mit sikerült a mesterségből nézőként, olvasóként ellesni, eltanulni a mestertől. A legelső, kihagyhatatlan lecke a fogalmazás. Amibe beletartozik nemcsak a legmegfelelőbb szavak megválasztása, de a szerkesztés és a tömörítés is. Egyetlen három szóból álló mondat (plusz névelő) – „fűre lépni tilos” – flexibilis szórendjével érzékeltethető a hatalom és az alárendelt állampolgárok viszonyának egész skálája. Aki nem a bölcsőben vagy a bölcsődében szívta magába anyanyelvünk ízeit, az Örkény imádta magyar szót, nyelvtanórán nemigen tanulhatja meg, mi a különbség a „fűre lépni tilos” és a „tilos a fűre lépni” között. Erre csak Örkény tanár úr – és a nyelv hozzá hasonló mesterei – ébreszthetik rá az olvasót.

A szavak tanulsága nem csak a szórendben, alkalomadtán azok ismétlésében is kifejeződik. Sajátos példa erre Örkény Várkonyi Zoltánnak hatvanötödik születésnapjára küldött egyperces és kétrészes – filozofikus – üzenete is: „Túl vagy a nehezén” és „Most jön a neheze”. Ezúttal a mementóként olvasandó intelem tartalmát nem a szórend, hanem a szembeállítás, a kontraszt hordozza. Mintha a jó barát már sejtené, sietniük kell, hogy megérjék és megéljék a Pisti a vérzivatarban nehezen kiharcolt premierjét. A sors nagy igazságtalansága, hogy ez Várkonyinak nem sikerült. De akkor talán még Örkény sem sejtette, hogy az életben neki sem sokkal több, mindössze hatvanhét esztendő adatik meg.

Útját kudarcok és győzelmek kísérték. De talán a legnagyobb szerencse az volt, hogy még életében – sőt, néhány órával a Tóték bemutatója után! –  eldőlt, a szerző egyike a legjobb magyar drámaíróknak. Ezt az azóta és a születésnapi Örkény-fesztivál alkalmából is sokat játszott remekművei, de a bemutatása után joggal bírált Zsugori uramnak az ünnepi szemlére kiválasztott ironikus monológja is bizonyította azoknak, akik hajlandóak és képesek voltak a pénzről kifejtett, Molière ihlette, Örkény fogalmazta mondatokat a visszájára fordítani. Örkény ugyanis azzal is tisztában volt, hogy nem csak az a jóslat értékes, ami beválik, hasonlóképpen tanulságos lehet az ellenkezője is. Előfordul, hogy a tükör foncsorozott fonákját is érdemes szemügyre venni.   

De aki valóban fogékony Örkény iróniájára, az nemcsak átvilágíthatja, tömörítheti, hanem ki is bonthatja, feldúsíthatja az író – más műfajban fogalmazott – drámai üzenetét. A színész halála című egypercesben a történet drámai magja mögött kirajzolódik Zetelaki Zoltán, illetve a színészsors teljes tragédiája, és a művészt megillető megváltás is. A kurta szövegbe belefér „a” művészsors teljessége. Hogy ha a színész eszméletét vesztve összeesik a színpadon, ha teste csak szimpla munkadarabként kerül be a Bonctani Intézetbe, akkor is el kell játszania – a szó szoros értelmében holtfáradtan, de nyílt színi tapsot érdemlő intenzitással aznap este is a Lear királyt. (Csak zárójelben említem meg, hogy Udvaros Dorottya olyan széles skálán és különös ritmusban tolmácsolta a Pesti Színházban partnere, Alföldi Róbert oldalán a színész halálát, hogy Alföldi őt hallgatva szinte a szemünk láttára, szavak nélkül Zetelakivá vált…) És ezt éreztük még akkor is, amikor Udvaros után belekezdett a magyar meggymagok kudarcának előadásába. Mint ahogy a nézőtéren ülő „Wolfnékat”, valamennyi géppuska ujjú gépírónőt néhány másodpercre művésszé avatta, varázsolta Örkény érzelmekkel telített, minden érzelmesség nélkül előadott Trilla című laudációja. 

Kiderült, amit persze régen sejtettünk, hogy az irónia és a líra nem feltétlenül ellentétek: Örkénynél gyakran prózában és drámában is – kiegészítik egymást.

A klasszikus példa erre, amit az Örkényt alapfokon ismerők is kapásból tanúsíthatnak, a Macskajáték emberábrázolása, Orbán Béláné megmosolyogtató, olykor faragatlan stílusa, egész életét meghatározó, költőket megihlető szerelmes hűsége. De vajon lehet-e, szabad-e a születésnapon éppen egy vitriolos tollú szatirikustól lírai leckéket venni? 

Örkény maga fogalmazta meg műve külföldi bemutatói alkalmából, hogy ő voltaképpen nem egy Macskajátékot írt, nem egy Tótékat írt, hanem annyit, ahány színésznő és színész – a drámaíró megbecsült „társszerzőjeként” – megteremtette a saját őrnagyát és Orbánnéját.

A szerző születésnapján nemcsak az első Macskajátékot rendező Székely Gábor személyes megszólalásának örülhettünk, hanem annak is, hogy legalább a vetítővásznon megjelent és több ízben bekapcsolódott a tragikomédia előadásába a második, zseniális Orbánné, Sulyok Mária. (A szolnoki ősbemutató Sulyoknál akkor fiatalabb, de női mivoltában ezért nála is hitelesebb Hegedűs Ágnest sajnos ezúttal is nélkülöznünk kellett.) Ízelítőt kaphattunk viszont – igaz fordításban – a prágai Giza, Eva Holubova jóvoltából az ottani, elegáns Macskajáték lírai hangulatából. De a legőszintébb Orbánné ezúttal Pásztor Erzsi volt: aki először harminchat, utoljára hatvanöt éves korában nyávogott vissza a színpadon Egérkének, de csak most vallotta be Örkényhez írott levelében, hogy azóta is folyamatosan irigyli a többi Orbánnét. Azokat a kiváló pályatársakat,  akik a sors kegyelméből máskor és másutt játszhatták el helyette az ő lelkéből lelkedzett, legkedvesebb szerepét. Még pontosabban – őt magát, aki pályája legjobb éveiben Orbánnénak hitte és érezte magát.

 

orkenyest 157-1Radnóti Zsuzsa és Eva Holubova (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Kettesben – a Szkalla lányok

Hogy Örkény milyen mestere volt a szerkesztésnek, az valójában nem újdonság. De a tőle tanult szerkesztői bravúr legsajátosabb és legújabb példájának a születésnap egyik szenzációja, a kétszemélyes Macskajáték tűnt. Berényi Gábor, a szolnoki színház hajdani direktora korábban a Várszínházban már színpadra állította Örkény remekét, de idén nem megismételte, hanem – némi túlzással megkockáztathatjuk, hogy – újraírta, vagy legalábbis újraszerkesztette a Macskajátékot. Dramaturgiai beavatkozása ugyanis korántsem szorítkozott a húzásra, a mellékszereplők kiiktatására, nem zanzásította, hanem a két szereplő párbeszédének kitágításával és a kisregény szövegének felhasználásával feldúsította a Szkalla lányok történetét.

Ehhez persze olyan Orbánné kellett, mint Béres Ilona, aki Örkény elképzelésének megfelelően egyszerre volt piaci kofa és antik kariatida, akinek Csermlényi Viktor iránt érzett, egész életét végigkísérő szenvedélyét ugyanúgy elhittük, mint a béna Gizára és az őt példaképeként imádó Egérkére gyakorolt hatását. A postán feladott táviratát visszaperlő és visszakönyörgő ügyfél jelenete önálló betétként is megállta volna a helyét. Tordai Teri nem csak öltözékében elegáns Gizája a hallgatás és a reagálás művészetéből adott bőséges ízelítőt: ahogy székéhez láncolva, majdnem mozdulatlanul követte Orbánné leveleit, telefonját, egész kisszerűségében is nagyszerű, zaklatott életét, annyi szeretet, féltés és bírálat tükröződött az arcán, hogy vele együtt átélhettük az ő méltósággal viselt, elmulasztott boldogságát is.

  A Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett évfordulós kiállítás bölcs mottója és praktikus tanácsa, hogy „a kiállítás megtekintése nem mentesít Örkény műveinek olvasása alól”. Az Örkény-év kezdetén ezt a figyelmeztetést abban a megnyugtató tudatban ismételhetjük meg, hogy bebizonyosodott, valamit mégiscsak sikerült tanulnunk Örkénytől. És minél többször, minél többet olvassuk szövegeit, annál sikeresebben fogjuk a közlés minimumát párosítani képzeletünk maximumával. Akkor majd emelt fővel mondhatjuk, hogy nem csak tanultunk, tudunk és beszélünk is Örkényül. De ha mi nem, legalább a következő centenáriumot köszöntő utódaink.

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1