Amióta befogadta Debrecen a Drámaírók Kerekasztala által kezdeményezett kortárs magyar drámafesztivált, egészen a mostaniig azzal a refrénszerű mondattal kezdődött és végződött az eseménysorozat, hogy a következőt már a (Latinovits) Kamaraszínház csodálatos épületében fogják megtartani. Nos, a VI. DESZKA Fesztivál megint a Csokonai Színházban, annak díszletrámpáján nyílott, majd a díszletraktárból társalgóvá alakított büfében zárult. Idénre azonban elfogyott a házigazda Vidnyánszky Attila évekig kitartó, imponáló optimizmusa. Sőt. A zárszaván átderengő csüggedés nemcsak a fesztiválrendezvények csöndes szellemi elsivatagosodására vonatkozott, hanem hattyúdala volt az európai kulturális fővárosság címének megszerzéséért korábban hirdetett fejlesztőprogramnak, amelyről – a berendezetlen, visszhangos üvegbunker láttán – egyre nyilvánvalóbb: építőipari és ingatlanügylet céljait szolgálta eredeti szándékában is.

 

Édes otthon 

A debreceni igazgató szavaiból arra lehetett következtetni, hogy nem kiált folytatásért ebben a formájában a DESZKA. Inkább valami nemzetközi színházi esemény kellene. A kortárs magyar drámafesztivál jövőjét taglaló impresszionista szófűzés – azt gondolom – szubjektív okokkal magyarázható. Az idei DESZKA előkészítése és lebonyolítása időben egybeesett Kiss Csaba miskolci színigazgatói, illetve Vidnyánszky intézetvezetői kinevezésével a Kaposvári Egyetemen. A két fesztiválgazda új pozíciói következtében hirtelen megváltozott az érdekirányultság. Ha ennyire személyfüggőnek bizonyul egy jelentékeny művészeti mustra sorsa, még tisztábban érzékelhetjük: igen fontos, hogy annak a befogadó városban olyan stabil bázisa legyen, amiről nem lehet pillanatnyi hangulatoktól vezérelve leszakítani.

A reménybeli „édes otthon” a Fórum üzletközpont részeként, a Csapó és Rákóczi utca sarkán, a belváros peremén található. Várostörténész legyen a talpán, aki arra vállalkozik, hogy összeszámolja, hányféle terv alapján érte el megvalósítottsága jelenlegi fokát. Első tervváltozata stúdió-kamaraszínházi léptékű volt, s a belvárosmaghoz, a Református Kollégiumhoz és Tanítóképző Főiskolához közelre, az egyetemistákat szállító villamospálya mellé képzelték. (A felkért szaktanácsadó Pinczés István volt.) Innen keltek szárnyra a helyi vágyak. Jelesül, a város ingatlanstratégiája függvényében változott az épület lehetséges helyszíne, kezdetben horizontálisan (mind távolabbra a belvárosmagtól), később vertikálisan (a Fórum-tömb együttesébe tagolódva, annak a földszintjéről a harmadik emeletére). A térváltásokkal párhuzamban virtuális hízásnak indult a stúdió-kamara. A kivitelezésre jóváhagyott tervváltozat funkcionálisan már hasonmása annak a gigantomán moszkvai színházi/művészetoktatási komplexumnak, amelyet az időközben Franciaországba költözködött Anatolij Vasziljev igényei szerint alakíttatott ki Luzskov főpolgármester. Több funkciójú színházi terek, oktatási és továbbképzési helyiségek tömkelege. Csak a folyosófelület meghaladja a kétezer négyzetmétert. A hizlalt verzió szellemi atyja Csányi János, aki ekkor még a Bárka igazgatója, Debrecenben csak alpolgármesteri tanácsadó (és kiszemelt direktor), szószólója Gulyás Gábor, a Modem direktora.

 

deszka 3 - MAT 1874-1Székely Csaba és Sebestyén Aba (fotó: Máthé András)

 

Csányi plánuma diplomáciai cselvetés volt. A kamaraszínház nagyterme eredetileg két erkélysorral mutatkozik a rajzokon, amely karéjok azonban nem adják ki a hagyományos patkóalakot, hanem lapos parabolaívben fordulnak rá a huszonnégy méter szélességű színpadra. Ez a borzadály gyakorlatilag a városfők színházszerető asszonyainak megtévesztését szolgálta. Azokét, akiknek fogalomtárában tartalmilag a néhai Madách Kamara jelenti a kamaraszínházat, míg formatudatuk szerint a kamara a nagyszínház kicsinyített mása. Ugyanakkor a Csányi-lényeg a függöny mögötti térben rejlett (rejlik). Ez egy óriási méretű, Ariane Mnouchkine színházát idéző téglalapfelület, amin variábilisan lehetett volna (lehetne?) kiképezni a szükséges színpad- és játéktérformákat. A tetszőlegesen elhelyezhető színpadtechnikát pedig a tér fölött ívelő konzolrendszer hordozná. (A jövő idejű feltételes mód használata ez esetben kétségesen indokolt, mert a főfalak oszlopainak öntésekor megfeledkeztek a konzoltartó vállakról.) A mnouchkine-ista variabilitásnak egyszersmind logikus következménye volt, hogy Csányi álmaiból kimaradt a zsinórpadlás, a süllyedő, a forgó, a zenekari árok. Ezek hiányában a nagyszínpad műszakilag lényegében semmit nem tudott volna nyújtani. Az időben jött felismerést áttervezés követte – ekkor került a nézőtér a második emeletről a harmadikra –, és lett süllyedő, hely a forgógépezetnek, sőt árok is. Meg tudott nyurgulni a ház, kapott helyet a zsinórpadlás (más kérdés: az egyetlen függőleges traktussal történt megemelés kevés: a padlás nem nyeli el teljesen a színpadról felhúzott díszletelemeket). Álmai betonba szökkenését Csányi nem érhette meg a Csokonai Színház élén. Vidnyánszky Attila a tervrajzokkal körbetapétázott irodája átvételekor szembesült – szó szerint – a kéterkélyes nézőtér ideájával. Persze nyomban nekifeszült a módosításnak. A „társtervezőnek” jelentkező Kósa Lajossal megrajzolták az egyszintes nézőteret, ám az ábra nagyon meredek emelkedést sejtetett. Kísérletképpen felépíttettek a Csokonai nagyszínpadán egy nézőtérszeletet, s kipróbálták a rajta való közlekedést. Épségben földet érve, áldásukat adták az ötletre. A nézőtér betonöntvénye elkészült. Fogalmazzunk tapintattal: nem akadálymentes.

„Színházat vennénk. Értékhatár a csillagos ég. Az ajánlatokat Latinovits jeligére várjuk a hirdetőbe. Így fest a debreceni önkormányzat új apróhirdetése. A városvezetés február 16-án a közgyűlés elé terjeszti színházberuházási koncepcióját, és remélhetően 2008-ra állni fog az új teátrum Debrecenben” – viccelődött a vagy.hu tudósítója 2002 februárjában azzal kapcsolatban, hogy a kikerülhetetlen közbeszerzési pályázatban majd nem színházterveztetés, hanem egy színjátszásra alkalmas helyiség megvásárlása lesz feltüntetve. Megjelölve a kiírásban a bruttó és nettó alapterület, a parkolóhelyek száma és az épület központi elhelyezkedése, amely paraméterek éppen ráillettek a Finta Stúdió tervezte, „Irodák” megjelölésű Csapó utcai épületre. Vagyis a tervezőnek-kivitelezőnek annak kellett lennie, akivel közbeszerzésen kívül már megegyeztek. Az „Irodák” fedőnevű trükkért súlyos árat fizet most a város. Irodaházba legfeljebb irodabútort szoktak bevinni, színpadi díszletet kevésbé. Nem csoda hát, hogy a díszletkapuhoz vezető mélygarázsi szervizút belmagassága nem engedi meg díszletszállító kamionok beállását. Ez fölösleges is lenne egyébként, mert a kapu és a teherlift nyílása is legfeljebb az irodabútorok átbocsátására alkalmas. A lifttől a színpadig vezető út kalandos: végig kell haladni úgyszólván minden termén az üzemi szintnek, tehát a rakodás idején az érdemi színházi munka kizárt. Szimultán színházi programok tartásának lehetősége a közönségfogadó oldal felől sem valószínű. A nézőt metrólift szállítja a harmadikra (van felvonó és lépcsőház is), lefelé azonban izgalmasnak ígérkeznék a kaland, ha tűz ütne ki az épületben, vagy egyéb west balkános pánik kerítené hatalmába az embereket. Ezért a felengedhető vendégek számát bizonyára korlátozni fogják.

Ha megteremtenék a helikopterről történő díszletbeemelés műszaki feltételeit, a nézőszám-korlátozás biztosan nem lenne akadálya, hogy édes otthonra leljen a (Latinovits) Kamaraszínházban a DESZKA Fesztivál. Ez odább van. A 2002-ben megvásárolt épület – éppen 10 éves jubileuma van az aktusnak – még nem nagyon színház. Éveken át szigorúan őrzött munkaterület volt, ahová csak polgármesteri engedéllyel, s kizárólag sikerpropaganda célszemélyeiként léphettek be látogatók. A belső tér visszhangosságára és az egyéb színház-építészeti képtelenségekre akkor derülhetett fény, amikor 2011 nyarán, A szarvassá változott fiú című beregszászi színházi produkció filmváltozatának forgatásához használatba vehették az objektumot a színészek és a filmes stáb tagjai. Innen datálódik Vidnyánszky szkepszise.

 

Mennyei manna 

Vagy mennyei money. Az édesotthonérzet másodszámú feltétele, hogy tudjuk, mennyiből lehetünk boldogok. Nos, a debreceni kultuszlétesítmények (Főnix Rendezvénycsarnok, Kölcsey Központ, Méliusz Központ, Modem) extra fenntartási költségei elszívják azt a pénzt, amit a város költségvetéséből a kultúra finanszírozására lehetne/illenék fordítani. A Csokonai Színháznak juttatott önkormányzati hozzájárulás az elmúlt három évben 280 millió forinttal csökkent. A DESZKA Fesztivál mindig támogatandónak és sikeresnek mondott programja öt év után sem tudott állandó tételként megjelenni a büdzsében. A finanszírozása rendre cinikus malíciával történik: „az elvonás kisebb mértékű lesz az eredetileg tervezettnél: ezt tekintsék dotációnak” – hallják a vezetők.  

A nemzeti színházi kritériumoknak való megfeleléshez szemléletváltásra lesz szükség a finanszírozásban – jelentette ki az alkalmilag színházrajongóvá átlényegült polgármester 2011 őszén, az évadnyitó társulati ülésen. Ehhez képest döbbenten szembesült a menedzsment 2012. március 1-jén a 80 milliós elvonással. Hét nappal a DESZKA megnyitója előtt felvetődött a lemondás gondolata, Vidnyánszky azonban a MÉGIS megrendezés mellett döntött. A vállalásban közrejátszhatott a NEFMI rugalmas hozzáállása: informális csatornán ugyan, de kellő időben kitudódott a hozzájárulásuk mértéke. Ez két forrásból, összesen 15,5 millió forintot tett ki. A fesztivál becsült bekerülési költsége 25 millió forint. Becsült költségről tudok csak hírt adni, mert a színház tényleges ráfordítása nem kiszámítható, elkülöníthetetlen lévén a napi művészeti működés költsége a fesztiválétól. Sajnos, valamiért idegenkedik a városvezetés attól, hogy – a POSZT apparátusához hasonlóan – gazdasági társaságot alapítson a Csokonai Színház évadához nem köthető színházi rendezvényei (DESZKA, Debreceni Alternatív Színházi Szemle, szabadtéri játékok) lebonyolításához. Ehelyett az egyébként rendeződiplomás, roppant ambiciózus Horváth Patrícia várandós anyaként szervezte a DESZKA-előkészületeket, majd csecsemője mellől vezényelte a fesztivál lebonyolítását.

Ilyen körülmények láttán – saját felelősségű intézmény híján – a DESZKÁ-n tradicionálisan tapasztalható szervezetlenség nem számon kérhető.

 

Nagyérdemű 

Kié a DESZKA? Azé, aki látja. A mindenkor rendelkezésre álló pénzkeret elosztásakor kényesen ügyelni kell arra, hogy arányba kerüljön a meghívott társulatok fizetsége a nézői jelenlét támogatásával. A gazdaság gyötrelmei – súlyosbítva némi, célra fújó politikai széllel – nem kerülték el azt a társadalmi csoportot, amelynek jelenléte a színházi vendégjáték-sorozat szintjéről fesztiváli rangra képes emelni az adott eseményt. Jelesül a színpadi szerzőkről, dramaturgokról, kritikusokról, színigazgatókról, a kulturális közélet emblematikus figuráiról, külföldi fesztiválmenedzserekről van szó. Kevesükkel találkoztunk az idei DESZKÁ-n. Elmaradásuk egyik oka bizonyára a késedelmes műsorhirdetés, a másik a még késedelmesebb meghívóküldés, a harmadik – és ez nem az utolsó a sorban – a motiváció hiánya. Tény, hogy a tudósításra hivatott lapok támogatását csökkentették, így azok nem tudják fedezni a munkatársaik utazási költségeit sem, nemhogy szállást/napidíjat fizethetnének nekik. A drámaírók, a dramaturgok és a kritikusok szervezetének nincs kiküldetési kerete. Kihagyhatatlanul izgalmasnak ígérkező szakmai diskurzusok híján pedig miért utaznának Debrecenbe, ha magukat az előadásokat megnézhetik Budapesten is. Nem kedvez a DESZKA pozíciójának az új vezetésű budapesti teátrumok (József Attila Színház, Thália Színház, Új Színház) befogadó színházi orientációja: ezek – együtt a befogadói gyakorlatot régebben folytatókkal – meg tudják mutatni az összes arra érdemes vidéki és határon túli produkciót. A fenti okháromság következtében ebben az évben nem fordult elő sértődés elhárított bejelentkezések miatt.

A külföldi fesztiválmenedzserek érdemi meghívásához – bár az igény megfogalmazódott az itt járt vendégek részéről – továbbra sincsenek biztosítva az elemi feltételek. Nem készül a darabokhoz feliratozásra alkalmas angol fordítás, nincs szinkrontolmácsolás, nincsenek – showcase keretében – különválasztva a programban azok az előadások, amelyek igényt tarthatnának a nemzetközi figyelemre (témájuk nem belterjes, a díszletük takarékosan szállítható, szcenikájuk a külföldi fesztiválokon jellemző színpadmérethez és technikához igazodik). A DESZKA időpontja nincs útitervbe illeszthető módon egy évre előre rögzítve a naptárban. E hiányosságokra Gedeon József (a Gyulai Várszínház igazgatója) felhívta a figyelmet az egyik műhelybeszélgetésen.

Az idei DESZKA-nyertes kétségkívül a városi nagyérdemű volt. A kevésbé meredek képzettársításokra fogékony közönség hozzáférhető áron juthatott be a nagyszínházi előadásokra, s talált bőséggel a stúdióprogramban is kedvére valót. Hiányérzete talán az ínyenc diák/felnőtt értelmiségnek lehetett: egyszer játszottak el minden előadást, mégis többször előfordult, hogy kettő azonos időpontban kezdődött. A „mindent látni akarok” óhaja nem teljesülhetett.

Reprezentáció. A sokszínűség dicsérete. A programot két „versenyen kívüli”, a 2011–2012 februárja között saját darabbal színpadon nem jelentkező szerző, Kiss Csaba és Vörös István állította össze. Értsd: a javaslatukra hívta meg a látott előadásokat Vidnyánszky Attila, a házigazda Csokonai Színház igazgatója. (Utóbbi – mivel a DESZKÁ-nak semmilyen írásban rögzített szabályzata nincs – tekintheti magát akár a végső szó kimondására jogosult művészeti vezetőnek is.) A műsorszerkezet – bár Kiss Csaba vállalkozott az indoklásokra – vélhetően a hármuk közötti konszenzus eredménye.

Tizennyolc alkotás került a közönség elé. Kiss Csaba statisztikája szerint egy évadban átlagosan négyszáz bemutatót tartanak a magyar nyelven játszó színházakban, azokból mintegy nyolcvan a kortárs magyar szerző műve. Beletartoznak ebbe a halmazba a korábban írott darabok, az ősbemutatók, az újraírt klasszikusok, illetve azok, amelyek szerzőjének a társulat tekinthető. Magyarországon egy évben négymillió színházjegyet adnak el (ugyanannyit, mint Angliában), s ezzel a teljesítménnyel – lélekszámarányosan – a nagy színházi nemzetek sorába tartozunk. Az ehhez mért európai összehasonlításban nálunk kevés darab születik. Az angolszász és a szláv országokban jelentősebb a kortársi szövegek aránya. A lemaradás talán a szemléleti különbséggel is magyarázható – vélekedik a válogató. Tapasztalata szerint ha az említett országokban sikerrel mutat be valamelyik színház egy új darabot, arra tíz másik azonnal lecsap. Ilyesmi nálunk ritkán fordul elő. Amit bemutatnak, az le van tudva, nem igényel további figyelmet, lerágott csont. Ennek ellenére tavalyig nem volt rossz a helyzet. Tavaly azonban megkésve írták ki a Katona József produkciós pályázatot, emiatt nem fejtette ki ösztönző hatását a színházakra. Fesztiválra érdemes nagyszínpadi darabot például alig tudtak találni a válogatók. Négy-öt darab kínálatából mindössze három nagyszínpadi mű sikeredett: Az imposztor (a Gyulai Várszínház és a Budapesti Kamaraszínház közös produkciója), az Adáshiba (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza), A kéz (Csiky Gergely Színház, Kaposvár). Ez aggasztó.

Mivel a DESZKA a Drámaírói Kerekasztal által életre hívott rendezvény, ezért drámaírói fesztiválnak tekintik, s elsősorban a szövegminőség alapján válogattak. Ha izgalmas szövegre bukkantak, beemelték a programba annak dacára is, hogy a megvalósítás nem röpített az egekbe. Felmerülhetnek ugyanakkor – a fesztivál állandó helyhez kötöttsége okán – gyakorlatias szempontok: a Finito szerepelt tavaly és tavalyelőtt is, ezért nem akarták ismét meghívni. Nyilván más volna a helyzet, ha a DESZKA versenyfesztivál lenne: abban az esetben nem számítana, hányszor lát a helyi közönség egy-egy darabot, számítana viszont a szövegminőség és a színpadi megvalósítás összhangja.

 

deszka 4 - MAT 1825-1(fotó: Máthé András)

 

Tematikai vagy stílushierarchiai alapú válogatásra nem törekedtek. A lehető legszélesebb palettát, színes, árnyalt műsort akartak, vállalva és nem tagadva, hogy az összeállításba belejátszhatott a személyes ízlésük. Az országos összkép eltérhet ettől – hangoztatták. Belefért szinte bármilyen műfaj, stílus és tematika: egy-egy „szakállas” Szakonyi-, Spiró-klasszikus; a társulat által írt, szkeccsekből összerakott Periodtól (Vígszínház) kezdve a tantermi előadás keretében bemutatott A gyáváig (egy anonim drogfogyasztó naplójából született színpadi játék a Nézőművészeti Kft. feldolgozásában), vagy a hagyományos nagyszínpadi gyerekdarabként játszott Ruminitól (Magyar Színház) a Kukoricza János mai átiratáig (Vojtina Bábszínház). Bár a magam számára is kétséges, hogy a Pintér Béla és Társulata jegyezte Kaisers TV, Ungarn című előadás szövege megfelel-e a magasabb szépirodalmiság követelményének, vagy a míves pamflet szintjét képviseli inkább, mégis úgy gondoltam, erre a palettára illeszkedhetett volna. Kihagyását a nagyszínpad túlterheltségével magyarázták a helyi színháziak.

Pedig Pintér Béla valósághajhász. Éppen az a véna, amelyet Kiss Csaba egy rádióinterjúban hiányol: „… nem feltétlenül pozitív tendenciák. Az egész kultúra különválóban van egy nagyon kevesek által fogyasztott elit kultúrára, és egy populáris, könnyed, mulattató kultúrára; ugyanez a drámaírásra is vonatkozik. Egyre nagyobb a problémák mélyére nem ásó, hanem a jelenségeket csak a felszínükről borzoló darab. Nem véletlen, hogy a kortárs magyar dráma nincs jelen az európai színpadokon. Nem tudja megragadni azt, amiben élünk. Az ország problémái nagyon súlyosak a munkanélküliségtől az értékválságig, a hagyományos közösségek megszűnéséig; ezek a magyar drámában csak tünetértékűen vannak jelen. Ezt a magam kritikájaként is mondhatom. Én sem ismerem eléggé a valóságot ahhoz, hogy le merjek menni ide. Tehát egyik oldalról számszerűen elég szépen reprezentálódik a kortárs magyar színjátékírás a színpadokon, de ha azt nézem, hogy hány katartikus előadás születik évente, akkor keveset találok. Oka lehet ennek az egész kulturális elbizonytalanodás. Nincsenek drámaírói műhelyek. Olyan színházak, amelyek ilyet igényelnének. Az írónak hatszázfele kell dolgoznia ahhoz, hogy megéljen. Mindenki a siker felé nyomja az írókat. Nem azt mondják, hogy írj igaz dolgot, hanem azt, hogy írj sikereset! Vannak, akik meg tudják óvni magukat a sikerkísértéstől, és érvényre juttatják írói szándékukat. Borbély Szilárd és Vidnyánszky Attila találkozása volt ilyen a Halotti pompa révén, Debrecenben. Ez a kivétel. Nem tendencia.” (Európa Rádió, Ungvári Judit)

Szövegkonyha. Az érzékek laboratóriuma – felolvasószínház. Jászai Mariról ír darabot Borbély Szilárd: A nagy Jászai, akit ma este a kis Krippel Mari alakít (premier: 2012. május 4. Helyszín: Horváth Árpád Stúdiószínház). A címszerepben Ráckevei Anna. Borbély abban az életpillanatában állítja elénk Jászait, amikor veseműtéte előtti altatásra vár. A visszaszámlálás alatti révületben indul útjára az emlékezete, végigjárva a karrierhez vezető pályát, addig a fordulópontig, amikor – Keglevich báró intendánsi kinevezése miatt – éppen felmond a Nemzetiben, és a Vígszínházhoz szegődik. A már elkészült szövegrészek felolvasását követően megvallotta Borbély Szilárd, hogy nem egészen így gondolkodott a darabról. Egy kisrealista történetet tervezett a Jászai-napló alapján, amelyben majd némi iróniával tükröztetik a freudi hatásra felstilizált gyerekkor, aztán lepereg benne a színésznő élete, s az öngyilkosság gondolatán átbillenve szabadul meg a haragoktól. A veseműtét-motívum Galambos Péter rendező ötlete. Immár a közös munka eredményeként bővült ki a szereplők köre, alakultak új szervezetű dialógusokká a naplóbejegyzések. Ez a felolvasószínházi délután – részben a színészek felkészültsége, részben a közönség aktivitása okán (Sirató Ildikó színháztörténész hozzászólásai) – valódi műhelyhangulatot hozott, az egész fesztivál legsikeresebb programjának tűnt számomra, s egyben emlékezetes alakításokban bővelkedő, értékes bemutató ígéretének is.

Szálinger Balázs eredetileg operalibrettónak készült munkája, a 91% (Pont(y) Műhely, Budapest) nem felolvasó-ősbemutató; már a POSZT Nyílt Fórumán is szerepelt. Debrecenben kettős színészbeugrással tudták megmutatni a közönségnek. Valószínű, hogy a Márkos Albert csellójátékával kísért, Keszég László rendezte darabnak igazában a felolvasás az autentikus műformája, ezért a fellépés akár a DESZKA 19. előadásaként is üdvözölhető. Egy modern ősbűn, a számítógépes tudáslopás a történet alapja. Az informatikai óriáscég elemző-hackere a saját felszarvaztatására készít mobiltelefonos adatelemzéssel kalkulációt. Illegálisan, privát célra dolgozik, amiért a cége elbocsátja, a károsult feljelentheti. Bűn-e az urát programszerűen felszarvazó nő programjának lekövetése? Ki a megkárosított? A cég? A nő? A fia ártatlanságában vakon bízó anya? A minduntalan logikai vakvágányra futtatott felügyelő? Mintha Az ember tragédiája és a Bűn és bűnhődés rétegeinek egymáson csúsztatgatása következtében potyognának elénk apró tanulsággaluskák. A kenetteljes előadásmód ugyanakkor visszautal az antikvitásra: olykor az antik morál, olykor a hellén derű paródiája. A bűn abszurdumáról, az erény forgalmi értékéről és a teljes bizonyosság viszonylagos voltáról szavalnak, olyan megfoghatatlan-plasztikus versnyelven, amilyen illékony és kiforgatható a bölcsesség, amit hirdetnek: „a bölcsesség irónia nélkül sápadt kellék” (Panek Zoltán). Az emberek szándékai 91% valószínűséggel kiszámíthatók – hirdette a felszarvazott hacker. De vajon képletté alakítható-e a féltékenység? Kifejezhető-e százalékban? A gőgvesztésé a lezáró tanulságakkord: a féltékenységnek nincs képlete, a férfiagy elborulására nem végezhető valószínűség-számítás. Az Ember travesztiája.

Nem volt tanulság nélküli a harmadik felolvasószínházi program, a Csokonai Színház Kóbor csillagja sem. Mozaikszerűen szerkesztett szövegeket hallottunk: a kalandos életű Antoine de Saint-Exupéry két szenvedélyéről, a repülésről és a szerelemről vallottak a valóságos próbájukról a mutatványosba átzökkent színészek. Az önimádat, anyakomplexus és fatalizmus elegyéből gyúrt, extrém hős körül normális mederben folyik a normális emberek háborúja, a vonatkozó hőstettekkel és hősi halálokkal. A sors szeszélye folytán Exupéry gépét egy Exupéry-rajongó német puffantja le. Nagyjából ennyi a történet. A színpadi legenda felépítéséhez az író versei, az anyjához írt, majd publikált levelei és felesége visszaemlékezései kínáltak anyagot a rendező Mispál Attila számára, aki szerzőtársul fogadta Zalán Tibort.

Ami a felolvasó-színházi alkalomkor már sejthető volt, az a premieren bebizonyosodott: a legenda bajosan dramatizálható. A képességeik legjavát nyújtó színészek egy a múlt idejű voltától drámaiatlan dráma űrjében bolyonganak, megütközési alkalmak híján a saját szavaik között. Gemza Péter mozgásötletei adnak ugyan némi irányt a bolyongásnak, a légüres drámai tér kitöltéséhez azonban ez kevés. A repülés imitációja vagy briliáns színpadtechnikát feltételez, vagy a verbális szimuláció mágikus képességét igényli a színésztől. Utóbbihoz kellenének az alkalmas mondatok. Nagy kérdés, Vidnyánszky Gagarin-passiója árnyékában volt-e létjogosultsága Debrecenben az újabb repülési kísérletnek. Aligha.

Gondolatalvadás. Ment-e a színház által a világ elébb? A búskomorságra hajló Vörösmarty – a parafrázis ihletője – tépelődő verssoraiban (Gondolatok a könyvtárban) talán több dráma feszül, mint a Kóbor csillag összes jelenetében, de biztosan több annál, mint amennyi feszültség a DESZKA műhelybeszélgetésein keletkezett. Már a dizájn is légies. Fehérbe burkolódott a Balett-terem. Sarkvidéki monotóniáját megtörni hivatottak a betonkockából sarjadt virágok, a térbe függesztett (támasztott) aktdarabkák, a liszteszsákra emlékeztető ülőpárnák, zsámolyok és néhány ülhető szék. A Medgyessy Gimnázium diákjai által teremtett szellemi külcsín a disputához.  

Ment-e a színház által a világ elébb? A műhelybeszélgetésekhez konstruált közös nevező, az egyetemes vezérfonal tetszetős, bár manapság feltehetjük a kérdést megfordítva is: megy-e a világ által a színház elébb? Vagy igazgatói dilemmaként: megy-e a nyűgök közt a színházam elébb? És felelhetünk mélabúval: a világ színház nélkül is el tudja képzelni önmagát.

Spiró György az első napra volt hivatalos. A Budapesti Kamaraszínházat működtető alapítvány megszüntetésének hírével, rosszkedvűen érkezett; bizonyára nem lett volna ellenére, ha futótűzként szétterjed az épületben a hangulata. Csakhogy hiányzott ehhez a lobbanékony emberanyag. A programban eleve kódolva lett: a DESZKA rosszkedvtől mentes övezet. Az impulzív Alföldi Róbert kapott ugyan meghívót, ám a Hamlet főpróbáira tekintettel kitért a szereplés alkalma elől, és nem éltek a lehetőséggel az Új Színház vezetői (Dörner György, Pozsgai Zsolt) sem. Az illusztris vendégekkel történő beszélgetésekre egyébként részben az előadás-értékelőkkel összevonva került sor. Az öszvérműfaj hozama az lett, hogy termékeny szakmai viták helyett ankétok andalították lefekvés előtt a késő éjjelig (kora hajnalig) kitartókat. Ki van talpon ilyenkor? Ki van talpon az emeleti Balett-teremben, s nem a napszakhoz illően, a földszinti büfében? Az éjszakázás törvényszerű következménye, hogy a másnap délelőtti vitára alig érkeznek hallgatók. 

A kísérőprogramok közös nevezőjévé választott szlogen kihatott a beszélgetések tartalmára. Utólag visszatekintve észrevehető, hogy egy bizonyos kérdésnyaláb csakugyan következetesen végigvonul a sorozaton. Némi egyszerűsítéssel négy motívumot említhetek: 1. A régebbi keletű kortárs szövegek időállósága és a maiak érvényessége. 2. A szöveggondozás intézményes formái – dramaturgiai műhelyek. 3. A színpad nézőtérbe ágyazottsága (az ezerfejű térnyerése). 4. A rendezőuralom vége („legyen a színészeké a világ!”).

Tekintettel arra, hogy a fesztiválon mégiscsak a szövegminőség az alapkritérium, mondhatni üdvös összjátéka a véletlennek – vagy dicséretes koncepció –, hogy a legelső műhelybeszélgetés a Balett-teremben és a legutolsó a Vojtina Bábszínházban mintegy keretbe foglalja a szövegek sorsáról elmondhatókat. „A színház a magyar kultúra, a magyar szellemiség alapja” – jelentette ki Spiró. „A reformkor óta a színház a magyar kultúrának a letéteményese. A mai napig. Még mindig, a rossz viszonyok között is, évi négymillió nézője van. Két nagyságrenddel nagyobb, mint a legsikeresebb regényírók közönsége, és három nagyságrenddel nagyobb, mint a legsikeresebb magyar filmeknek a nézettsége. Ezt szűkíteni és tönkretenni hihetetlen rövidlátás, hihetetlen felelőtlenség, amit nem szabadna szó nélkül hagyni.” A szónoki belépőt követően két eleven klasszikus beszélgetett, imponáló szerénységgel és önkritikával meditálva azon, mitől élnek a darabjaik a színpadokon, nagyjából fél évszázada. 

„Azért nem remekmű, mert a fő konfliktus nem megy nagyon mélyre emberileg. A lélekben nem megy nagyon mélyre. Jópofa, ki van találva, semmi baj nincs vele, de nem megrendítő erejű mű.” (Spiró Az imposztorról)

„Én se gondolom, hogy remekmű, de olyan sikeres dolog, amire az ember nem számított. Szerettem volna ábrázolni azt az állapotot, ami akkor benne volt a levegőben. Fölborultak már az értékrendek, az emberi kapcsolatok is valamiképpen megváltoztak, és a televízió volt az, ami köré az embereket lehetett csoportosítani, az újdonsága okán. Este héttől tizenegyig előtte kuporogtak az emberek, és már nem egymással foglalkoztak.” (Szakonyi az Adáshibáról)

A kortól és a szituációtól független egyetemes emberi aspektusa tartja fenn a művüket: nem remekek, „csak” halhatatlanok.

Az imposztort hajdan Major Tamás rendelte meg. A mai szövegek egy része bizonyos értelemben szintén rendelésre, pályázati inspirációra íródik. Ezeknek az esélyeiről meditáltak – egyebek mellett – a Kortünet, vagy deviancia címet viselő beszélgetés szereplői, Asbóth Anikó, a Vojtina Bábszínház igazgatója, Láposi Terka, a Vojtina Bábszínház művészeti vezetője, Szilágyi Szabolcs, a debreceni Tóth Árpád Gimnázium igazgatója, Tasnádi István drámaíró-rendező és Vidovszky György rendező. A moderátor Bérczes László, a kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetője volt. Kortünet, hogy a mai gyerek és kamasz preferenciái közül a színház csak a sokadik a sorban, s különösen a 10–14 éves korosztályt nehéz megszólítani. Kinőttek a mesékből, kifejlődött az én-, a halál- és a szabadságtudatuk, önállóan akarnak cselekedni. A Platform 11 című európai projektben Tasnádi István együtt dolgozik Vidovszky Györggyel. A Cyber Cyrano című előadásukat az a törekvés ihlette, hogy ezt a korosztályt vonzzák be a színházba, de tévedtek: egy másik korosztályt tudtak általa becserkészni. Szó esett ugyanitt az osztályteremszínház szerepéről is (A gyáva). Az alkalmazott színjátszás eszköze a problémafeltárásnak, a megoldáskeresésnek a különböző devianciaterületeken. Ez misszió és kényszerpálya egyszerre. Kevésbé művészi önmegvalósítás, mint amennyire a közhasznúság kívánalmának való megfelelés igyekezete. Megjelennek a fiatalok problémái, a friss keletkezésű társadalmi konfliktusok. Nagy kérdés, mennyire lépnek túl azoknak a közhelyeknek a szintjén, amelyeket a különböző pályázati ajánlók témalistája nyújt. Másutt hangzott el, de ide kapcsolódik Kiss Csaba megjegyzése: „Kialakulóban van, és egyre erősödik a színházi nevelési folyamat, a fiatalok bevonása, megismertetése a színházzal. A színészek-rendezők kimennek az iskolákba, ott találkozni a gyerekekkel. Jó, hogy foglalkoznak vele, jó, hogy a fiatalok megnézik ezeket, megérzik bennük a szándékot, hogy az ő problémáikkal foglalkozni akarnak. Pár előadás azonban nem mozgalom. Minden színházra érvényes, hogy a közönségbázisát részlegesen évről évre újra kell teremtenie. A jövő színházának esélyei szempontjából a fiatalabb írónemzedék önkritikus hozzáállása legalább annyira példamutató, mint az élő klasszikusoké.

Ha példamutatásról beszélünk, az élre kívánkozik a Vojtina Bábszínház kerekasztal-beszélgetőinek ideális összeválogatása. Másutt a szervezők nem támaszkodnak eléggé a helyi egyetemi szürkeállományra a szakmai programok összeállításakor. A fesztivál – ellentétben a POSZT-tal – nem vizsgaidőszakra vagy szünidőre esik, tehát a szürkeállományi kapacitás szabad: a színházesztétikai szakirányban tájékozott oktatók, doktorandusok, hallgatók bevonásával kitágíthatnák a beszélgetések horizontját, a vitatémák körét. Nézhetnék az előadásokat felkért antropológusok, szociológusok, pszichológusok, nyelvészek, irodalmárok. Sokféle megközelítésben/megvilágításban lehetne elemezni a darabokat/előadásokat. A szöveghatás, a nyelvi asszociációk (a beszéd asszociativitása) felől. Az alkalmazott gesztusrendszer kompatibilitása felől néző-korosztályonként. Lehetne történeti alapon végigtekinteni, hogyan változott a színházak belső vezetési struktúrája; mikor igényelt színészt az igazgatói feladat, mikor rendezőt vagy menedzsert. Mennyiben határozták meg a vezető kiválasztását az organikus igények, mennyiben érvényesült a külső politikai/pénzpiaci ráhatás. Ki a rendezőhajlamú színész, az igazgatóhajlamú rendező, az igazgatóhajlamú színész: melyek a színészkarakter komponensei. Lehetnének ezek akár a szakmabeliek önismereti kurzusai is.

Deszka szavunk a metaforikus évődés kiváló alapanyaga. Lehet a „világot jelentő” görcsös, korhadt, nyers, szőrös, lakkozott, szálkás, gyalult, keskeny, széles, vékony, masszív, ugró- és koporsó-. Olykor mind egyszerre, különösen fesztiválértékelés idején. A társházigazda Kiss Csaba így ítélte meg félidőben az ideit: „Nagyon szeretnivaló az a hangulat, amelyben a DESZKA Fesztivál zajlik. Nyitottság, sokszínűség, jönnek-mennek az írók, színészek. Büszkeségre ad okot a fesztiválhangulat. Óriási áldozat a Csokonai Színház részéről, hogy minimális állami hozzájárulás reményében, az önerőre támaszkodva belevágnak évről évre. Olyan hosszú távú kultúratámogatói magatartás, ami minden elismerést megérdemel.” A szeretnivalóságot illetően egyetértek. Van azonban hiányérzetem. Bennem megalvasztja a gondolatot a túlgyalultság. Az, ha látom, hogy egy-egy „bonyolult” vendég távolmaradásának hírére kisimulnak a homlokredők, és derűre perdül a fesztiválnép. Talán ezért is vagyok lekötelezettje a marosvásárhelyieknek, hogy idehozták Székely Csaba Bányavirágját, s külön a darab rendezőjének, Sebestyén Abának a Bolyai János-monodrámáért (Kocsis István: A tér). Legyen valamilyen DESZKÁ-nk jövőre is!

BALOGH TIBOR

 

NKA csak logo egyszines

1