Átirat átiratát mutatták be Szombathelyen. Nem gyakori eset. A klasszikusokat egy lépcsőben is át lehet hozni a mi világunkba. Ez is az általános gyakorlat. A Weöres Sándor Színház honlapjáról azonban megtudhatjuk, hogy Háy János Ivo Brešan horvát író 1973-ban született, nálunk általában Paraszt Hamlet címmel játszott darabjának hozzánk igazítását kapta feladatul, ebből lett a teljesnek mondható áttelepítés. Kár, hogy ezt a fontos információt éppen a nézőkhöz leggyakrabban eljutó szórólapról felejtették le, arról már nem szólva, hogy vajon Eörsi István fordítását használták-e az átíráshoz. Pedig valóban nem történt több, mint idő- és térbeli áthelyezés. Cselekmény, szituáció lényegében azonos a Brešan darabjáéval. Ugyanaz történik a rendszerváltás utáni magyar faluban, mint amit a második világháború utáni jugoszláv községbe képzelt a horvát író. A polgármesternek az az őrült gondolata támad, hogy kultúrprogram gyanánt adják elő a Hamletet. A próbák során aztán gyanús párhuzamosságok tűnnek föl a játszók élete és a darab története között. A kizökkent idők nagyon hasonlítanak egymásra. Nevek és motívumok magyarok, pontosabban Háy János jól ismert írói-költői világából valók, ám a szereplők, jellemük és tetteik azonosak a horvát íróéival. 

A kor és vele az akusztika azonban egészen más. Már a történet kiindulópontja sem egészen stimmel. A kommunista ideológiának és propagandának ugyanis szerves része volt a kulturális forradalom eszméje. A kelet-közép-európai rendszerváltásoknak azonban nemigen volt egységes ideológiájuk sem, nemhogy kulturális koncepciójuk lett volna. Éppen hogy egyfajta kultúrharc bontakozott ki, hogy milyen irányban is haladjon az új rendszerek szabadabb kultúrája: vissza a félfeudális-félkapitalista múltba, vagy előre a korszerű nyugat-európai minták nyomán. Ezt éljük máig. Így aztán éppen csak azt nem sikerül meggyőzően felvezetnie az átiratnak, hogy miért is akarnának előadni e világvégi kis magyar faluban bármit, nemhogy a Hamletet. Amikor Babarczy László 1992-ben Kaposváron elővette Brešan darabját, akkor ez nem lehetett kérdés, hiszen az eredetit játszották. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy az előadás fürgén követi a rendszerváltás utáni friss kiábrándulást. Rezonál arra az érzésre, hogy tulajdonképpen nem változott semmi. Éppúgy, mint a kommunistává lett Jugoszláviában néhány évtizeddel korábban, ugyanazok az emberek uralkodnak, ugyanolyan szellemben, csak éppen más ideológiával, más demagógiával. És közben természetesen változatlan a nyomor, a sötétség, a balkáni elmaradottság. A lázadás, a kizökkent idő helyretolása éppoly reménytelen, mint bármikor korábban, bármilyen rendszerben. Semmit sem kellett átírni Brešan szövegében, hogy világos legyen mindaz, ami akkor rólunk szólt benne. 

Kálmánchelyi Zoltán és Bajomi Nagy György (fotó: Mészáros Zsolt)

Most, két évtizeddel később talán valóban szükséges lehetne a történet aktualizálása, ránk szabása. A kérdés mindössze az, vajon mi az értelme annak, ha a húsz évvel korábbi önmagunkról szól a mese, olyan időről, amely már maga is történelemmé vált. A dupla csavar után ettől a harmadik tekerintéstől nem kap-e gellert az így elgurított labda? Hiszen így ez a történet már nem is a mi egykori rendszerváltásunkról szól, hanem mai viszonyunkról a rendszerváltáshoz. Mint ahogyan Brešan sem az 1945 utáni szocialista átalakulásról írt 1973-ban, hanem arról, ami akkorra lett belőle. 

A szombathelyi színház vállalkozása, és vele Háy János átirata is, politikai csapdahelyzetben született. Mindaz az igazság, amit megfogalmaz, mostanában éppen a jobboldali propagandába, demagógiába épülve szólal meg. Óhatatlanul az elsikkasztott rendszerváltást, az igazi rendszerváltás követelését, a rabló privatizálást emlegető jelszavakkal rezonál. Holott a szöveg, a cselekmény egyetlen dologtól tartózkodik igazán, a felismerhető, nyílt politizálástól. Sok minden szóba kerül, de pártok véletlenül sem. Köpönyegforgatásról, színváltásokról, a múlt miatti magyarázkodásokról bőven hallunk, de hogy közelebbről ki milyen új színt öltött föl, az nemigen derül ki. Brešannak egyszerű dolga volt. Az ő történetében mindenkiből, aki számított a faluban, szocialista-kommunista funkcionárius lett. De hogy a kilencvenes években mi lett a korábbi funkcionáriusokból azon túl, hogy polgármester meg tőkés vállalkozó, az tabu. Érthető módon különben, hiszen a színpadról nyilvánvalóan nem célszerű egyetlen párt nézőtéren ülő híveit sem sértegetni. Csak így meg az igazság, a történelmi hűség sérül. Orosz Róbertnek az előadást záró, összefoglaló keserű rappelése könnyen félreérthető. Miközben csupa igazságot mond ki, kétségbeesett dühe a napi politika szintjén mégsem hangzik igaznak: egy irányba mutat. A szöveg, a horvát íróét nagyrészt mechanikusan transzponáló motívumkészlet ugyanis nem elég erős ahhoz, hogy kizárja a politizáló értelmezést, hogy a történetet a közvetlen politikai értelmezhetőség fölé emelje.

És ugyanez áll az előadásra is. Soós Péter rendező nagyjából simán levezényli a játékot, beéri a nyilvánvalóval, a jól látható felszínnel. Horgas Péter díszlete a stúdióteremben nagyvonalúan vázolja fel a falusi környezetet, a kultúrház termét, ahol a Hamlet próbái folynak fészerrel egyesíti, középen szalonnasütő hely van körbetéglázva, arra rakják a jelmezes ládát. Bujdosó Nóra ruhái szegényes életről, fantáziátlanságról, jellegtelen emberekről árulkodnak. Trokán Péter inkább Claudius, mint Büki Lajos, gátlástalan hatalmaskodásából, pálfordulását illető magyarázkodásából csak éppen a vidéki, a falusi íz, szín hiányzik, a sunyi ravaszsághoz nemigen talál eszközöket. Szerémi Zoltán polgármesterként viszont mintha Poloniusról feledkezne meg, s hozzá inkább naiv, mint gazember. Endrődy Krisztiánból is kifelejtődött Hamlet, sértett vidéki fiatalembernek megfelel, csak fakó, a szenvedély formátumát nélkülözi. Bajomi Nagy György viszont színesen, elevenen szenvedi végig a darab betanításával kínlódó, megfélemlített tanítót. Kényszerűen mindent teljesít, de belül mégis tartja magát, megvan a véleménye, megvannak a normái. Szelíd belső ellenállásra rendezkedett be. Kálmánchelyi Zoltán egyénisége elfedi mind Macska János, mind Laertes szerepét. Csonka Szilvia butuska kislányt, Németh Judit intelligensen otromba kocsmárosnét játszik. A kisemmizett nép gyermeteg együgyűségét, cinikus bölcsességét, kiszolgáltatott tehetetlenségét négy szatirikusan felrakott figura jeleníti meg, Szabó Róbert, Kristóf Roland, Budai Dávid közhelyesen, a nyomorék lányt alakító Varga Dóra rikítóan groteszk színekkel.

A mű eredeti címe bőbeszédűen tárgyszerű: A Hamlet előadása Donja Mrduša faluban. A magyar Paraszt Hamlet (egy alkalommal Paraszthamlet) már minősítést sugall. Most a Rák Jóska, dán királyfi cím első fele Háy János világára, névadási technikájára utal. A második fele Shakespeare-re. Brešanra semmi, akárcsak a szórólapon. Talán jól járt így.

ZAPPE LÁSZLÓ