Rómaiak a zsidók ellen, görögök a perzsák ellen – így festenek két nagyszerű erdélyi dráma, Székely Jánostól a Caligula helytartója, Sütő Andrástól A szuzai menyegző alapkonfliktusai. A leigázó, világhatalomra törő ellenfelet mintegy megszemélyesítő, az egész cselekményt láthatatlanul mozgató diktátorok, Caligula császár, illetve a leigázottak által Alexandrosznak szólítandó Nagy Sándor nem jelennek meg: parancsai (és mindenütt felállítandó szobra) által van jelen az első, hangja által a második (ekként közvetítve az erőszakos asszimiláció képmutatóan kenetteljes ideológiáját). S az elnyomottaknak csak mártírokra futja, hőst nincs módjuk kitermelni. A hős mindkét esetben a győztes hatalom egy rangban-jellemben egyaránt kiemelkedő képviselője (történetesen mindkettő neve P-vel kezdődik): Petronius, Caligula judeai helytartója, illetve Parmenión, Alexandrosz gyerekkori pajtása, ma főembere, kegyence, legfőbb bizalmasa. És a reménytelen ellenállás mellé állva erkölcsileg felmagasztosul, fizikailag elbukik mindkettő: Parmeniónnal kivégzőosztag számol le, és előbb-utóbb Petronius is megkapja a selyemzsinórt.   

Két szuverén írói világot, autonóm értékeket tükröző jelentős mű – nem véletlen, hogy a diktátor kettős elnyomása alatt vergődő erdélyi magyarság irodalmából sarjadtak. Ebből az irodalomból nyilván nagy mennyiségben születtek napi jelentőségű Gebrauchsstückök, napi fogyasztásra termett, múló érdekességű színdarabok (és más műfajú alkotások) is; Székely és Sütő azonban, alkatukból adódóan, az egyszeri (és erővonalaiban már mára is eltolódott) kontextuson egyszersmind túl is emelkednek, és a fájdalmas, hús-vér valóságot önmaga metaforájává is szublimálják. Amiből evidensen következik, hogy bármily forrón érinti a mai anyaországi nézőt is az erdélyi magyarság tematikája, egyéb meghosszabbításokra és meghosszabbítási lehetőségekre is ráérez, és ha hajlandó rá, a mai hatalmi struktúrát és metodikát is tisztábban érzékeli. (Persze zsöllyebeli kamasz szomszédomra, aki fél kezével a balján ülő kislány combjai között matatott, a másikkal mobilja lehetőségei közt tallózott, ez legföljebb csak mint az elhülyítő tömegkultúra áldozatára vonatkozik.) 

 

10 szuzai - DSC_7460-2Az előtérben Horváth Margit (fotó: Homonyik Csilla)

 

Az előadás, Bagó Bertalan vendégrendezése nem tehet az ilyen reakciókról, amelyek közös termékei a kamaszkor biológiájának és a fogyasztói tömegek manipulálásának. Tiszta és elgondolkodtató, helyenként megrendítő, de mindvégig lucidus munka. A dráma erővonalai pontosan kirajzolódnak, kiemelt hangsúllyal erkölcsi erő és meggondolásoktól mentes abszolút hatalom el-elmozduló, de végeredményben eleve eldöntött küzdelmén, amelyet majd csak az utókor közösségi emlékezete módosíthat (lásd a kényszerű nászokból születendő félvér gyermekek majdani feleszmélésének perspektíváját). A konfliktusoknak szuggesztív keretet adnak Vereckei Rita nagyvonalú díszletelemei, a jelképesen díszített komor falak és közöttük az üres, minden intimitást eleve kizáró színpadi terek. A stilizált modernséget és a hagyományos (perzsa-arab) elemeket kombináló jelmezek is figyelmet érdemelnek (személy szerint csak a görög notabilitások vasúti forgalmistákra emlékeztető uniformisai zavartak). A hagyományt egyébként a női jelmezek képviselik, a csúcsponton Roxana fantasztikus fantáziakosztümjével; talán az ösztönökbe kódolt ellenállást, s a majdani ellenállók szülő anyáit illeti ez a látványos hommage.

A húzásokra (dramaturg: Tucsni András) bizonyára szükség volt, ám helyükön néha homály mutatkozik: az, hogy a Démétrioszhoz kényszerített Szuzia és az apja megbosszulására induló ifjú Bésszosz testvérek, csak megkésve s némi agymunkával rekonstruálható, és magam nem jöttem rá, hová és miért távozik Parmenión, Éannát magára hagyva, a finálé előtt. 

Mint a vidéki színházak sokszereplős előadásaiban oly gyakran: a markáns rendezést kevés jelentős alakítás hitelesíti. Bevallom, nekem csak hárman szereztek élményt: Gáspár Tibor, aki persze álmából felverve is tökéletesen eljátszaná a Petur–Koppány–Vászoly-vonalat itt képviselő Bétisz perzsa vezér hálás epizódszerepét; Horváth Margit, aki nemcsak külsőre egzotikus, de bonyolult, titokzatos jelenségként egyszerre rejtegette és sejtette a férjétől megfosztott és új nászba emelt perzsa királyné valódi céljait; és Horváth Sebestyén Sándor elcsépelt és eredeti elemeket ügyesen variáló intrikus Démétriosza. A főszerepben, Parmeniónként Illyés Ákos feltétlenül rendes, tisztességes fiatalembert mintáz, szuggesztív megjelenésnek (l. még: vasutaskosztüm) és a helyzet összetettségét megélő intellektuális erőnek azonban híján van; perzsa szerelmese, Éanna szerepében Budai Zsófi megindítóan szép, az alak szenvedélyességét azonban kissé vértelenül igyekszik kifejezni. A kisebb és statisztaszerepeket közepes statisztaszínvonalon oldják meg; nem hiszem például, hogy ne akadt volna a vékonypénzű és ízig-vérig civil huszonévesek helyett négy markánsabb, érettebb típus a görög tábornoki kar így eléggé vicces ábrázolására. A perzsa lányoknak (szerencsére?) csak vonuló, jajongó vagy táncoló tömegjelenetei vannak; az Alexandrosz neve hallatán a kötelező évoét dobbantással is megtoldó kiskatonáról viszont nem tudni, félelmetes vagy csak nevetséges hatást bízott-e rá a rendező. 

Sütő András nagyszabású drámája azonban állja az idő múlását; ez az előadás legfőbb és érdemeitől korántsem független tanulsága. Vajha a két szerencsétlen tanárnő jobban felkészítette volna befogadására az ifjú közönséget, ahelyett, hogy szünetben próbálták összefogdosni a szökni akarókat. 

SÜTŐ ANDRÁS

 

NKA csak logo egyszines

1