A régi Új Színház, a 2012. január 31-ig Márta István igazgatta társulat utolsó bemutatója nem A varázshegy január 27-én színre vitt nagyszínpadi adaptációja volt (bár sok annales bizonyára majd ekként tartja számon), hanem január 29-én délután a színház másod- és harmadéves stúdiósainak fellépése a kortárs dán szerző színművében. A Szappanos Gábor által nyelvi védés-visszaszúrás jelleggel, élesben magyarított darabot a rendező Hargitai Iván és a dramaturg Lőkös Ildikó még jobban kihegyezte. Azzal is, hogy jóllehet a kezdés így hangzik Wolff bíró szavaival: „Szeretem reggel az égő klasszikusok illatát. Céline, Hamsun, Benn, Heidegger, Ernst Jünger, Carl Schmitt… A szabadulás illata. Évezredek füstbe ment gondolatai! Életek munkája, mítoszok, eszmék, amelyek régebbiek magánál az emberiségnél is – mind megtalálják a végső nyughelyüket. A vén, foltos és pecsétes könyvek finom ropogásában hallani őket…” – a magyar fül számára csak részint ismerős névsorba bevonták Thomas Mann nevét is. Könyvégetés-történetileg nem ok nélkül, s utalva a színház belső életére, A varázshegy csak február végéig, mindössze négy-öt alkalommal megtekinthető feldolgozására.

Jokum Rohde „különös hangulatú, abszurd elemekben bővelkedő alkotásáról” az invitáció nem kevesebbet állít, mint hogy „az emberi gonoszság gyökereit kutatja, s a hatalom és művészet, demokrácia és oligarchia, egyén és társadalom, bűn és bűnhődés kapcsolatát vizsgálja”.
Nem hétköznapi kaliberű program. A Pinokkió hamvai meglehetősen bonyolult, helyenként kimódolt konstrukció, amely azonban megérdemelten hozott nemzetközi sikert írójának. Nem annyira gyilkosságokkal, csonkításokkal terhelt extrém históriája összetett, s nem a kevés szereplő közötti kisikló viszonyrendek követelnek megfeszített figyelmet. Inkább az asszociatív műveltséganyag, mely az érvelésekbe kevert művészeket, tudósokat, alkotásokat, az Alhambra épületét, a Hét Híd Rejtélyét, sőt magát a címszereplő, ikonikus fabábut felnyalábolva keresi a választ: az emberi szellem és egzisztencia voltaképp egyszerű, ám védtelen lényege mi módon találhat menedéket az elnyomó állam törvényesnek álcázott túlhatalma, jogszerűnek tetsző módozatokkal élő agresszivitása ellenében. Rohde – óvatosan bár – a fenyegető társadalmi keretek közül az ontológiai struktúra távlattalanságába is kitekint, a mindennapi valóságot pedig részint a személyes-publicisztikus horror eseményszintjén ragadja meg. Egyik szereplője („a vád első és egyetlen tanúja”!) a belga sorozatgyilkos, Marc Dutroux nevét viseli, és emlékeztet is a szörnyű férfira. Akad más módon beszélő név (Miranda stb.). Így a szöveg megadja a nagybetűs, engesztelhetetlen, univerzális Rendnek, ami a Rendé, de igyekszik arra is fókuszálni, mi múlhat az elfuserált egó kényén és kedvén. Így lidérces humort kever ki (mellyel az Új Színházban szinte semmit nem tudtak kezdeni). 

Fogas kérdés, hogy a különféle, burjánzó célzásokat mennyiben képes értelmezni és összehozni a mai (főleg fiatal) néző. Hargitai Iván nem veszkődött a konkrét – irodalmi(as) és egyéb – jelentésrétegek felfejtésével, magyarázásával. Helyettük tovább dúsította a szövetet, olyan szituációkat és feladatokat keresve, amelyek megfelelő primer, produktív vizsgakörülményeket teremtenek növendékeinek. Mivel a Pinokkió-báb „törvénybe ütköző” kifaragása, birtoklása mellett nagyobb általánosságban a színház intézménye is a dráma célkeresztjébe vetül, a darabot nem kis mértékben bábszínházira hangolta, bábjátékká módosította. Az alkalmiságában elfogadható színpadkép is egyszerre képez osztott paravánt, valamint bírósági pulpitust (hiszen itt állandóan tárgyalás folyik, örökösen ítéleteket hirdetnek: verdiktet hoz a hamis bíró, ugyanakkor megítéltetik – hamisan – ő is). A díszlet fekete frontja egyben elvont tér-kép a városjáró darab számára.

Jellemző jegye a rendezésnek, hogy a fiatal színészek egy bábattribútummal, kellékkel is felszerelkeznek: Pinokkió társakra talál. A bábmozgatás, bábhangképzés mintegy a vizsgatárgyak egyike. A rendezői koncepció vívmánya, hogy az emberi alakot és bábalakokat keverő megoldásban a személyek önmaguk és egymás bábjaivá alacsonyodhatnak, a bábok átmenetileg „emberi” életre emelkedhetnek (függetlenül attól, hogy valójában mit ábrázolnak, mit testesítenek meg, s lehet-e szó bármiféle „emelkedésről”). A takarófalak mögé húzódva, guggolva, bábmozgatás közben a kettős-egy reálszituációknak megfelelni: nem könnyű színészi tennivaló, nem is sikerül maradéktalanul. Hatásosabbak azok a dialógusképletek, melyekben a teret széthúzva, a beszélőket nagy fesztávba iktatva szólalhatnak meg a közreműködők – vagy fordítva, épp a testi közelség gerjeszti az áramkört. A saját formanyelvét eklektikusan létrehozó színmű szexuális vonatkozásai épp csak nyersen megvillannak. Túl sok az út a szövegben és a rendezésben is, végighaladni egyiken sincs mód és idő a rövid megméretésben.

Szerepéletkor és színészéletkor kevéssé esik egybe. A megmutatkozásnak nem volt célja, hogy életkori egybesimítással törekedjen valóhűbb figurálásra a főleg a bábok révén amúgy is absztraháló előadásban. A diákok inkább kvalitásról, készségfokról tettek tanúbizonyságot, mintsem szerepépítésről. Klement Szabolcs (Wolff bíró) és Tóth János Gergely (Alexander Trocchi ügyész) tempósan pingpongoztak párbeszédeikkel, az abszurd duók sötét árnyai viszont alig borultak föléjük. Solymosi Ákos (Werner Brunn) feszült lénye és dikciója megalapozta a voltaképpeni főszereplő mártíriumát, amely aztán a fonákká váló vesszőfutásban csak elmondódott, nem jelenült meg. Barbinek Paula adottságai érvényesültek legmeggyőzőbben Miranda (Werner Brunn anyja) szerepében. Megfelelő mondatdallamokkal oldott fizikai szoborszerűsége kölcsönözte a színrevitelnek az ebben az esetben oly nélkülözhetetlen, félöntudatlan mitologikumot. Néhány „expressz ajánlott” technikai fogásával a későbbiekben nem szabad visszaélnie. Szerencsés Rita (Carola Sørensen) és Sirkó Eszter (Marie, a lánya) elágazó sikátorokban mozgatott nőalakjai akkor kaphattak volna még megfelelőbb színeket, ha az említett nemzedéki beágyazódást nem váltotta volna fel a (két) színészosztály-jelleg (aminek az összmunka és a közel hasonló terhelések terén kétségtelenül képződött haszna). Gaál Attila Csaba a démonikusság csíráit láttathatta Dutruox-ban – kizárólag az ördögi jellemből nem is oldhatta volna meg a szörnyű életrajzi mintával szemben önállósuló drámahőst. 

„Menet közben”, tanulmányi félévkor a Pinokkió megfelelő számú erényt és kiköszörülhető csorbát vonultatott fel. A szép számú közönség szolidáris tapssal fogadta. Aligha kétséges, hogy a produkció nem a legnyugodtabb körülmények között készült, s ráfért volna még a próba. 

Rögzítsük: Rohde drámája egy alkalommal fellobbant. Bemutatója volt rögvest a darabtemetése. Elhamvadt.

TARJÁN TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1