A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében hagyomány a Nemzetközi Színházi Fesztivál. Bár idén a magyar Hamlet mellett mindössze két másik produkció volt látható, egy francia és egy román, ám ezek a világ legrangosabbjai közül valók. És bár a Nemzetközi Színházi Fesztivál keretén túl, de mégiscsak volt egy harmadik „nemzetközi” is, melyet John Malkovich neve fémjelzett. 

 

Most rögtön 

A francia Compagnie L’immédiat az utóbbi időben a világszerte nagyszámú közönséget meghódító cirkuszszínházak képviselőinek egyike. A magyarországi nézők már az ezek közt a legnépszerűbb kanadai Cirque du Soleil-jel is találkoztak, de a Trafóban is rendszeresen föllépnek a cirkusz akrobatikus elemeit a színház dramatikus közegébe ágyazó társulatok. Tavalyelőtt nyáron pedig nálunk is látható volt az a vizsgaelőadás, amelyet Schilling Árpád készített az új cirkuszirányzat legrangosabb európai oktatási központjában, a Párizstól 150 kilométerre található Chalons-en-Champagne-ban működő CNAC-ban, Városi nyulak (Urban rabbits) címmel.

 

18-20 cirkusz - Limmediat_c_Eberling_Andras_1Itt és most – Compagnie L’immédiat (fotó: Éberling András)

 

Ezúttal a Camille Boitel nevével fémjelzett előadás a Nemzeti Színházban volt látható, melyben a közönséget nyitott színpad fogadja – ahogy a cirkuszban is szokás –, de nem a hagyományos fűrészporos porond, hanem mintha valami lerobbant lakás belsejébe pillantanánk be. Öreg, kopott bútorok, egy asztal, ágy, szekrény, fogas – koszlott rendetlenség. Ebbe a térbe lép be egy fáradt nő – és amihez ér, az összeomlik. Mulatságos ezt nézni, derül is a közönség – miközben annyira ismerősen szomorú is a helyzet. Amikor egy nehéz nap után végre hazaér az ember, de még sincs vége, mintha még a tárgyak is összeesküdtek volna ellene. Akrobatikus ügyesség kell ennek a világnak a megteremtéséhez, szemkápráztatóan izgalmas dolgok történnek a színen, de az akciókat nem a szokásos cirkuszi ragyogás kíséri, hanem a monoton hétköznapokhoz kapcsolódó képek. A rengeteg tárgy mintha valami lomtalanításból került volna ide. Uralják a terepet, ahol az ember csak kiszolgáltatottan ugrabugrálhat. Mint színház, látványban is erős a megjelenített gondolat. Kár, hogy idővel kifárad, nem épül tovább, ugyanazt járja körül. Bár a szereplők koncentrációja, mozgáskészsége újra és újra ámulatba ejti a nézőt, de a különleges kiállítás ellenére sem lesz több a produkció, mint jól fölépített cirkuszi mutatványok sora. Ami nyilván nem kevés, de a szellemes, ellentmondásokat rejtő kezdés többet ígért. A szürreális hangulatú indulás végül inkább csak keretként szolgál ahhoz, hogy a játszók bemutathassák fantáziadús mutatványaikat. Pedig jó lett volna az emberi magányról, kiszolgáltatottságról még többet megtudni általuk. És persze, mindezzel együtt mégiscsak az a végkövetkeztetés, hogy bárcsak sokszor lehetne ilyen izgalmas cirkuszszínházakat nézni!    

 

Bál, bál, maszkabál… 

Bár XIX. századi történet a romániai nagyszebeni társulat előadta Caragiale-vígjáték, a Farsang (Parti Nagy Lajos fordításában Karnebál) – mintha ugyanabban a közegben maradnánk, amit a franciák cirkuszszínháza megteremtett. Külvárosok népe, agyonbonyolított szerelmi viszonyokkal, fölszarvazott férjekkel, kikapós feleségekkel, kopott, szegényes környezetben – ám ez az ábrázolt világ nem annyira szociális háttérről szól, inkább a bensőben lakozó igénytelenségről. Közben itt igazi cirkuszi porond van, még ha fűrészpor helyett homokot szórtak is le – de a néző szeme láttára telik meg mindez tárgyakkal és emberekkel. (Dragoş Buhagiar díszlete.) A színpadkép folyamatosan változik, miközben mindenütt történik valami, mintha az egészet egy óriás bűvész húzkodná elő óriási kalapjából. És ha már cirkusz, akkor természetesen élő zenekar, kilenc zenésszel, hegedűvel, furulyával, fuvolával, szaxofonnal, trombitával, harmonikával, dobokkal. Ők látszólag kívülálló szemlélők, le-föl, ki-be járkálnak, miközben nagyon is véleményezik az orruk előtt zajló eseményeket. 

A rendező Silviu Purcărete varázslatos látványt teremt, ellenállhatatlan humorral. Már önmagában ez is elég lenne, ám mindeközben olyan emberek sorsa bontakozik ki, akikről amúgy nem sok minden szokott kiderülni. Igaz, ez Caragiale érdeme is, aki fölfedezte a külvárosok kisembereinek „nagy”szerűségeit abban az értelemben, hogy velük sem történik más, illetve, hogy velük is megtörténik az, ami a drámák nagyszabású hőseivel. Itt is van szerelmi dráma, féltékenység, emberi ostobaság, pitiánerség – és nagylelkűség, megbocsájtás, bölcsesség. Itt sem történnek másképp a dolgok, ám végtelenül mulatságos ebben a világvége hangulatú közegben úgy viselkedni, mintha más nem is lenne, csak a szerelmi évődés. 

 

Farsang c_Felvegi_Andrea_14Farsang – Radu Stanca Nemzeti Színház, Nagyszeben (fotó: Felvégi Andrea)

 

Ebben a Balkánt idéző játékban (vagy legalábbis szeretjük a Balkánra fogni) káprázatosak a színészek is. Ugyanazt a varázslatot űzik, amit Purcărete az előadás többi elemével: a stilizálás és a pszichologizáló realizmus elválaszthatatlanul keveredik a játékukban. Nevetünk rajtuk, fölismerjük a típusokat (akár magunkban is), de amint lerántanak a sárba, rögtön föl is emelnek költői magaslatokba. Egyszerre látni a „bunkó” hőst és az őt játszó színész szeretetét iránta. A légiességet és a földhözragadtságot. Amikor a külvárosi Don Juan először jelenik meg a maga mackós alkatával (később a „karnebálon” is mackójelmeze lesz), andalító slágerzene kíséri – ám amikor a borbélyműhelye ajtajához ér, megnyom egy gombot a táskáján és vége a varázslatnak: nem színházi kísérőzene, egy bohóc játéka a nézővel. Ezt a „bohócot” amúgy a szebeni színház igazgatója, Iancu Pampon játssza, elegáns humorral. Bár első ránézésre nem a nők bálványa, mégis érteni, miért vannak oda érte (pláne, ha a placc férfiválasztékával is összevetjük). Igazságtalan bárkit is kiemelni a kitűnő gárdából, mégis megteszem. Ofelia Popii városperemi „vampját” a budapesti közönség három évvel ezelőtt, ugyancsak Purcărete rendezésében Luluként láthatta – izgalmas ráismerni a színésznőre ebben a humorral teli szerepben. 

A színészek játékában érzékelhető kettősséget a jelmezek is megerősítik, fölidézve a külvárosok rossz ízlésű kispolgári világát, miközben viccesek is, mint amikor a gyerekek kerítenek ruhaféléket, ha az udvaron épp színházasdiznak. A nők szedett-vedett bundái alatt kombinék idéznek ízléstelen eleganciát; úgy viselik őket, mint valami szexi nagyestélyit. A „karnebáli” jelmezek is egyrészt stilizáltak, másrészt megint csak a gyerekek világát idézik: a nyúljelmezes féltékeny férj például egy lepedőt kerített magára, melynek a hátulján egy bojt jelzi a farkat, a népviseletre emlékeztető jelmezhez pedig maszk helyett szemig lehúzott hatalmas kucsma tartozik.

Purcărete bizonyára nem a mai értelemben vett cirkuszszínházat szándékozott csinálni Caragiale történetéből. Abban az értelemben nem is az – miközben a cirkusz minden elemét használva bravúrosan mesél egy múlt századi sztorit, a ma érzéseire hangolva. Kész cirkusz! 

(A Criticai Lapok korábbi számában – 2012. 03. – Darvay Nagy Adrienne a bukaresti Festivalul Naţional de Teatruról szóló beszámolójában is méltatja ezt az előadást, remélve, hogy Budapesten is siker lesz – az lett…) 

 

A sorozatgyilkos cirkusza 

John Malkovich színháza azért mégsem cirkusz – hiába lenne tetszetős erre a szálra fűzni mindent. Vagy mégis? Van zenekar, van mutatvány, van nézőkápráztatás. Játszanak velünk. John Malkovich mindent megengedhet magának. Mert ő John Malkovich.

A vígszínházi előadást sem lehet elválasztani a mítosztól. A színészt mindenki látni akarja, a szó szoros értelmében bármi áron. A cím is izgalmas: Pokoli vígjáték – egy sorozatgyilkos vallomásai

A színpadon az Orchester Wiener Akademie foglal helyet, majd belép Martin Haselböck karmester, megszólal a zene. Ez színházszerű. Azután belép John Malkovich – és innentől kezdve elkezd velünk játszani. De nemcsak a nézővel játszik, hanem a színházi játékszabályokkal is. Azzal, hogy van színpad és nézőtér, hogy van az előadás, amit néznek azok, akik jegyet váltottak rá, hogy van a színész, aki eljátszik egy szerepet. Ez most itt egyáltalán nem igaz. Kedvesen beszélgetni kezd a nézőkkel, belekeverve az aktuális napi politikát, adott esetben épp az Új Színház-ügyet – amiért a közönség persze hálás, kár utólag olyasmit feltételezni, hogy valamiféle titokzatos erők súgtak neki. Aki tájékozódni akar arról, hogy éppen milyen események aktuálisak, könnyen rábukkanhat erre a témára, s nemcsak a magyar nyelvű médiában. Egyébként a youtube-on láthatóak Malkovich más országbeli föllépései – máshol is megtalálta, hogy mi az, ami épp a levegőben van. Ehhez nem kell besúgói hálózat, ahogy Malkovich nyilván azt sem gondolta, hogy egyeseket ennyire érzékenyen érint viccelődése. (A produkció egyébként, mint a tavaszi fesztivál honlapján olvasható, 2010–2011-ben a különböző fesztiválok egyik sztárelőadása volt. Malkovich ötvennél is többször ereszkedett alá a pokol bugyraiba, játékát megcsodálhatta a francia, a spanyol, a görög, a német, a finn, az orosz, a török, az olasz, a grúz közönség; a tengerentúlon Brazíliában, Kanadában, Peruban, Kolumbiában és az Egyesült Államokban lépett fel az előadással.)

 

cirkusz - Pokoli vigjatek_proba_c_Felvegi_Andrea_9John Malkovich a Pokoli vígjáték című előadás próbáján (fotó: Felvégi Andrea)

 

Aztán a produkció tényleg elkezdődik, Malkovich bemutatja még a másik két közreműködőt, Kirsten Blaise-t és Marie Arnet-t, mint később magunk is halljuk, két csodálatos hangú énekesnőt.  

Ám ahogy Malkovich beszél, kiderül, ő már nem is Malkovich, hanem Jack Unterweger, osztrák sorozatgyilkos, aki már tizenöt éve halott, és megírta az emlékiratait – mintha most ennek lenne a könyvbemutatója. Közben Unterweger (vagy Malkovich) mesél, lejön a nézők közé – akik persze Malkovichot látják, nem a szerepet –, a színpadon a két énekesnő gyönyörű áriákat énekel megalázott, megbántott nőkről. Hosszúak ezek az áriák, Malkovich ott is hagyja őket velünk – közös érzéssé lesz a kiszolgáltatottság, hogy csak szórakoznak velünk… Ám valahányszor visszatér Unterweger (vagy Malkovich), megint kezdődik elölről minden, most talán ez már tényleg a színház… Pedig már régóta az. A koncertszerűség akár a konszolidált világ jelképe: belép az őrült, akinek egyre inkább torzul az arca, jóllehet bármikor tud újra kedves is lenni. Hozzáér a nőkhöz, erőszakoskodik velük, a szemünk láttára fojtogatja őket, majd az egyiket beborítja könyvekkel. Azokkal, amelyekkel tele van a színpadi asztal, és amelyekről azt gondolni, jó pénzért bizonyára itt is elkelnének előadás után – még ha kicsit zavaró is, hogy Unterweger írta, de Malkovich arcképe van rajta. De hát most Malkovich Unterweger, tehát a szerző van rajta… ám kiderül, kár ezen (is) töprengeni, mert a könyv lapjai üresek. Kellék. (Vagy nem?) 

Unterweger (vagy Malkovich) a végén egyedül marad. Persze a zenekarral. De ők a zenei aláfestést adják… Tényleg csak ennyi? Hát nem. Unterweger (vagy Malkovich) a halálra készül, hosszú kötelet húzgál, mindent összeköt vele, a zenészek székeit is, majd magát kezdi fojtogatni. Jó nézni, mekkora színész ez a Malkovich, milyen jól játssza Unterweger halála előtti utolsó pillanatait – amikor egyszer csak laza mozdulattal leveszi a nyakáról a kötelet, s a közönség szemébe vágja, csak nem hitték, hogy itt a színpadon megöli magát… Most akkor ezt ki mondja? 

Visszatérve a youtube-ra, ahol követhető ennek az előadásnak sok más országbeli változata, kiderül, hogy ami improvizációnak, esetleg lazaságnak tűnik föl, valójában gondosan rögzített játék – a látszólagos közöny is mindig ugyanúgy, ugyanakkor ül ki az arcára, a közönséggel való játék is mindig ugyanaz.

Tehát Malkovich győz. A közönség legyőzve. Alig érteni, mi történt, mi volt ez. Koncert vagy színház vagy mi? Volt itt történet? Volt itt színészet? Mintha csőbe lennénk húzva – így is van –, és nem lehet szabadulni az egésztől. Nemcsak azért, mert a nagy John Malkovich karnyújtásnyira volt tőlünk. Az osztrák Michael Sturminger írta-rendezte előadáshoz nyilván kulcsfontosságú a színész legendája, jelenléte – de az alkotók ezen túl a színház csodájára kérdeznek rá, arra, hogy miért akarunk hinni benne, még akkor is, amikor a szemünk előtt lepleződik le minden. És ehhez kell Malkovich, akit gondolkodás nélkül követünk, s amikor a szemünkbe nevet, nem akarjuk észrevenni. A partnerei lettünk, mi is játszunk, pedig csak őt akartuk látni.  

LŐKÖS ILDIKÓ

 

NKA csak logo egyszines

1