Erős képpel indít a Heidelbergi Opera Aida-előadása. Egy ünnepi csarnokban három szobalány vérfoltokat mos le egy ajtó mögül a mocskos falról, közöttük a főhősnő is. Hasonlóképpen erős, egyben erős töltetű, szép képpel zárul az előadás: a haldokló Aida és Radames kettősének utolsó hangjai szintén ennél a falnál hangzanak el, miután Ramfis, a főpap rájuk csukja az ajtót. Áldozatuk vérét másnap talán újabb rabok mossák le, ám a folt akkor talán még nehezebben jön le a falról. Lydia Steier amerikai rendező Aida-olvasatának politikai töltete megkérdőjelezhetetlen. Koncepcióját, miszerint az opera a gyenge, kiszolgáltatott egyéneken zsarnokoskodó hatalmasokról szól, figyelmesen kidolgozta. Még a szereposztás is kedvezett neki, talán befolyással is lehetett rá, hiszen a Heidelbergi Opera Aida szerepére a néger énekesnőt, Yannick-Muriel Noah kanadai szopránt szerződtette, Radamest pedig az általam látott előadásban egy maorik származású ausztrál tenor, Angus Wood játszotta. A hatalmi elnyomás tehát konkrét geopolitikai és szociális felhangokkal szólalt meg, amit többek közt a szövegkönyv színhelye és az aktuális világpolitikai események egybeesésének köszönhetünk. A rendezési utalások nem köntörfalaznak, így Egyiptom királya nemhogy élete vége felé sem enged a hatalommal való visszaélésből, hanem testőrgárdája csinos, fiatal nőkből áll, amiből az elbukott líbiai zsarnokra asszociálunk.

 

Aida 6397Yannick-Muriel Noah (Aida) és Pavel Shmulevich (Ramfis) (fotó: Klaus Fröhlich)

 

Az előadásról készült képek vonzóak, és nem csak azért, mert a rendezői szempontból igényes operajátszást kedvelő nézőnek mindig kihívást jelent, ha magukból a fotókból nem tudja kitalálni, melyik opera előadásáról készültek. Steier munkatársai, Katharina Schlips díszlet- és Siegfried Zoller jelmeztervező ugyanis attraktív vizuális színpadi világot alkotott, amelyben fontos szerepet játszik a groteszk. Az Aida konvencionális színpadra állításával szemben itt az egyiptomi birodalom káprázatos ábrázolását nemcsak elkerülni kívánta a rendező, hanem eltorzult, morbid oldalát próbálta megmutatni, ami nem is annyira meglepő, ha belegondolunk, hány rab veszíthette el életét a piramisok felépítésében. Az uralkodó réteg, beleértve Amnerist és Ramfist is, kétségkívül idősödő, ha már nem egyenesen elöregedett vagy haldokló, így a rabokból nem csak metaforikus értelemben próbálja kiszívni az életet, amely a háborúból táplálkozó hatalomhoz szükséges. Radames alakja a szövegkönyvtől némileg eltérően így nem az „udvarhoz” tartozik, hanem Aidához hasonlóan alárendelt, de a hatalmi apparátus „hőssé” avatja és kihasználja politikai céljaira.

Az eddig leírtakból nem derül ki, hogy Lydia Steier előadása színházi szempontból miért mondott csődöt. A problémák gyökere nem csupán az, hogy a fiatal rendezőkre jellemző buzgósággal többet akart, mint amennyit képes volt megvalósítani, és még kevésbé azért, mert túlzásba vitte a groteszk stilizálást. (Egy példa: a második felvonást nyitó Amneris áriája alatt a rabok hajából újabbnál újabb parókák készültek az idősödő, vonzerejét veszítő királylány számára. Mintha ez nem lenne elég, az egyik rabot Amneris dühében megkéseli.) Ramfis viszonylag kis szerepének kiemelése (Pavel Smulevics nagy színészi erővel produkált) dramaturgiailag megokolható, hiszen a főpapnak jelentős politikai hatalma van, többek közt Radames élete fölött is rendelkezik. A szertartási jeleneteket, amelyekbe Verdi egy kevés zenei egzotikumot is be(le)csempészett, Steier úgy játszatta el Smuleviccsel, mintha ezek csupán hallomásai, illetve látomásai lennének, a hitét elvesztő főpapot mintha saját transzcendens képzetei kínoznák. Míg ez a megoldás a stuttgarti Calixto Bieito Parsifal-rendezésében nagy hatással bírt, itt csupán a túlzás benyomását keltette, nem utolsósorban azért, mert Verdi nem helyezett zenéjének ezen aspektusára akkora hangsúlyt, mint Wagner.

Eljutottunk Steier rendezésének fő problémájához: az előadásról  olyan benyomást nyerünk, mintha teljesen független lenne Verdi zenéjétől, illetve könnyen el lehetne képzelni egészen más műfajú vagy stílusú zenei „kísérettel”.  Xavier Zuber dramaturg ezt azzal próbálta megindokolni, hogy a partitúra „parádés” rétegei az előadásban a politikai hatalom csábító erejével hozhatóak összefüggésbe. Verdi szép zenéje gonosz célokat szolgálna? Érdekes gondolat, különösen akkor, ha azt tartjuk szem előtt, hogy a partitúrában a nyilvános, káprázatos zene erős kontrasztot alkot az intim, kamarazenei, lírai megnyilvánulásokkal, amelyek leginkább a hősnőre jellemzőek, de az utolsó felvonásban Amnerisra és Radamesre is. Aida két legkiemelkedőbb áriáját (Ritorna vincitor, O patria mia) Steier nem tudta beilleszteni a színpadi történésekbe, elhangzásuk alatt mintha egyszerűen megállt volna a cselekmény ideje. A fekete-fehér jellemrajz sem segítette a színpadi és a zenei szint összehangolását: míg egyébként gyakran épp a rendezők bonyolítják a szövegkönyv által csupán felvázolt karaktereket, itt a rendezői értelmezés nem tett eleget Ghislanzoni szövegkönyvíró és Verdi sokrétű Amneris-ábrázolásának. Anna Peshes így a negyedik felvonás első jelenetében csupán az elkényeztetett kislány hisztérikus viselkedésével tudta érzékeltetni a lélektani rendüléseket. Az előadás egészében így csak azt igazolta, hogy az aktuális politikai értelmezés koncepciója nem elegendő ahhoz, hogy egy meggyőző zenés színházi előadás szülessen. 

CURKOVIC IVÁN

 

NKA csak logo egyszines

1