Kár volt évekig aggályoskodni. Bármennyire tartok is a kétdimenziósra redukált színháztól – félelmemet az a tapasztalat okozza, hogy a felvételekből többnyire nemcsak elhalványul, hanem el is illan a műfaj lényege, a hús-vér emberi jelenlét varázsa –, éppen ideje volt, hogy kételyeimet legyőzve elmerészkedjek a New York-i Metropolitan operaközvetítéseinek egyikére. A lehetőségek közül az Uránia mozit választottam, nézőterének dekorativitását különösen illőnek gondolva a műfajhoz.
A vászonra a jelen formában odavarázsolt opera hamar eloszlatott minden kételyt: a színpad- és hangtechnikára, valamint az énekes színészek játékára érzékeny közvetítői munka gondoskodott róla, hogy a néző egyetlen pillanatra se essen ki az operaszínházi élményből. Természetesen nem gondolom, hogy a hatás az eredetivel összevethető lenne, kihagyni azonban így is kár volna, hiszen a nézőtéren ülők közül a legtöbbünknek momentán – és talán nem csak momentán – nincs lehetősége rá, hogy jegyet váltson a Metbe. A MüPában néhány éve, az Urániában második évada folynak a „The Metropolitan Opera: Live in HD” közvetítések, a nézőket leginkább vonzó produkciók ismételten is megtekinthetők (az aktuális évad közvetítési időpontjait l. az adott honlapokon).
Az első választás aligha lehetett volna szerencsésebb egy színikritikus, barokkzene- rajongó és az eleven, nem-múzeumi operajátszás meggyőződéses híve számára, mint Az elvarázsolt sziget című világpremier. Az új színpadi mű a legnagyszerűbb barokk operaszerzők – főként Händel, Vivaldi, Rameau – darabjaiból összeszerkesztett pastiche. (Némi nyomozás után a további szerzők is regisztrálhatók: Campra, Ferrandini, Leclair, Purcell és Rebel.) Jeremy Sams, a szövegkönyv írója Shakespeare-patchworkbe szövi bele a zenei mozaikot (mint olvasom, a barokk specialista William Christie-nek, az előadás karmesterének közreműködésével). Felmérhetetlenül nagy anyagismeret, műfaji jártasság és nem utolsósorban fantáziadús ötletvilág szükségeltetett ahhoz, hogy a barokk kori művekből kimetszett részletekből egy olyan színpadi alkotás kerekedjék ki, amely az operának a barokk után született műfaji szabályait tartja szem előtt, lehetőséget teremtve arra, hogy kortárs színpadi újdonság szülessen a háromszáz éves kompozíciók nyomán.
Szakavatott zenekritikus nem lévén elsősorban színházi benyomásaimat szeretném rögzíteni a Phelim McDermott rendezte előadásról. Mindenekelőtt is az összhatást: ritkán látni olyan produkciót, amely ennyire egyértelműen jó. (Az operaműfajon belül maradva Kovalik Balázs Mozart-maratonja jut eszembe, ahol ugyanezt éreztem.) Az énekesek kivétel nélkül izgalmas színpadi személyiségek, remek színészek is. A barokkot és a mesebeliséget ötvöző látványvilág lebilincselő; a színes-bohókás jelmezek és a színpadképet meghatározó, kavargó videoeffektek olyan varázsvilágot jelenítenek meg, ahol semmi meglepő nincs abban, hogy természetfölötti erővel bíró lények irányítják-terelgetik a halandók sorsát, miközben saját csatáikat is megvívják.
A cselekmény A vihar és a Szentivánéji álom motívumaiból építkezik, kiegészítve az alapanyagot egy – parádés színpadi képben megmutatott – tengermélyi jelenettel, amely Neptunus birodalmába vezet. A játék főszereplője Ariel (Danielle de Niese), akinek félresikerül a Prospero rendelésére végrehajtott tengeri varázslata – minek következtében a két szentivánéji szerelmespár hajója a szigetükön köt ki. Ariel idézi elő az ismert szentivánéji szerelmi kavarodást is, amely ezúttal Mirandát, sőt Calibant is magával sodorja (és a dramaturgia gondoskodik róla, hogy az így kibővült létszámú szerelmesek útjai is csak a kívánt mértékig gabalyodjanak össze). Majd a fenyegetőző Prosperótól megrettenve, Neptunustól (Plácido Domingo) kér segítséget, s ennek nyomán végül természetesen rendeződnek a szálak. A Shakespeare-játszás története szempontjából is figyelemre méltó értelmezés szerint az opera Prosperójában (David Daniels) egy morális korlátok nélküli akarnok rejtőzik, akinek jobb sorsra érdemes áldozata Caliban (Luca Pisaroni) és Sycorax (Joyce DiDonato) is. (Az erőviszonyok ilyetén megmutatása külön örömére szolgált e sorok írójának, aki korábban maga is feszegette ezt a kérdést; l. Criticai Lapok, 2000. 3‒4. sz. 18. o.) Bőséggel van tehát minek elrendeződnie, hogy a történet vége vígoperához méltóan felhőtlen, napsugaras legyen.
Az üde, játékos és szellemes előadás legfőbb élményforrása a kivételes erejű színpadi jelenléttel bíró Danielle de Niese Ariel-alakítása. Elsőrangú énekes – és rendkívül bájos, temperamentumos jelenség, kiváló játék- és mozgáskultúrával, nagyszerű humorérzékkel. Nem meglepő tehát, hogy köré szerveződik az egész produkció, amely már csak emiatt is méltó lehet az opera- és színházbarátok kitüntetett figyelmére.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
