Természetesen datálható a patinás bécsi színház előadása. E kritika íródásának másnapján, 2012. április 20-án is megtekinthetik az érdeklődők (még három jegy kapható az információs nézőtér-kép szerint). A rendezés és a szcenika – különösen a jelmeztervező Erika Navas – ugyancsak keltezte az interpretációt. Elég annyit mondani: a középmagas és középkorú robbanótöltet-színész, a mediterrán kinézetű Marcello de Nardo fiatalos szőke punkként forgolódik, gimnasztikázik Macheath szerepében. Egy szezonnal ezelőtt de Nardót Nestroy-díjra jelölték egy másik Brecht-figuráért, az ugyanebben a színházban játszott Puntila úr és szolgája, Matti Puntilájáért. Pontosan érti az elidegenítés filozófiáját és technikáját; a példázatból, az alakból nem felejti ki a vagány, sőt gyilkos jellemmozgalmasságot sem. Színésztársaival együtt tudtul adja, hogy a társadalom- és korkritikus baloldali prédikátor-író lázító szkepticizmusa, kendőzetlen valóságrajza jó adag cinizmust is rejt magában.
A Volkstheater gruppja csapatként meggyőzőbb, igazi egyéni játéktere de Nardo Bicska Maxiján kívül csak Maria Billnek nyílik. Nem pusztán az ábécé folytán kezdődik vele a társulati névsor. Valóban a német nyelvterület egyik jelentékeny énekes színésze, aki például Edith Piaf életre keltésével nyújtott emlékezeteset, többszörösen dokumentált turnéjával is. Kocsma Jennyje az alak térnyerésével, a madame aurájával alkalmanként főszereplővé nő, reflektálja és értelmezi a Koldusopera egészét. Az öregedő kurtizán önző, áruló alantassága az élni és élni nem hagyni bölcseleteként irányítja döntéseit. Kurt Weill zenéjének jelen változatáról énekével ő hagyja a legjobb benyomást.
Wolf Dähne, Katharina Straßer és Marcello de Nardo (fotó: Lalo Jodlbauer)
Az előadás datálásában Maria Bill és a rendező, Michael Schottenberg hosszú házasságának válsága is közrejátszott. Tavaly, nagyjából a próbák megkezdésének küszöbén vált nyilvánossá, hogy magánemberi szövetségüknek vége szakadt, a művészi azonban természetesen folytatódik. A nyomtatott és elektronikus sajtó inkább rögzítette, mintsem kommentálta a fejleményt. Ha a fontos művészi összetevők szintjén és a mellékes civil szférában is ennyire a jelenbe ivódott a bemutató, miért lehet wmégis „dátum nélküli”? Mert Schottenberg a kissé egyenetlen színvonalúra sikeredett brechtiádát nem akarta erőszakos aktualizálással ráhúzni a mai recessziós viszonyokra, nem biggyesztett 2011–2012-es copyrightot eszesen csavarintott értelmezéséhez. Enged végiggörögni egy modellt, amelyben szegénység és bűnözés szociálisan és politikailag is feltételezi egymást. Egymásból élnek, és számos más negatív jelenség is megél belőlük. Azaz senkinek sem érdeke e színpadi világban, hogy akár a társadalmi méretűvé vált bűnözés, a mindenütt felbukkanó maffiozitás, akár a viszonylagos jólétből is árulkodóan kitüremkedő szegény(es)ség ellen bármit is tegyen. E passzivitás vérre megy. Több váratlanul véres jelenete van a feldolgozásnak, agyonvert tetemet is húznak ki a színről, vértócsa jelzi, hová koppant a hulla feje. A vért feltakarítják.
Hans Kudlich díszlete közömbös világos színű üres tér, ám kiképzése olyan – különféle színhelyekké variálható – épületet sejtet, amelyben az ajtók mögött irodák, stúdiók, esetleg konferenciatermek (még esetlegebb cellák, sötét kamrák) nyílnak. Jellegzetesen értelmiségi tér, készséges kiegészítőkkel, bemélyedésekkel, fiókokkal. Alig sejthető és meglepetésszerűen érvényesülő közepes komfortja a harsogó nevettetéstől tartózkodó koncepció egyik iróniaforrása. A brechti akusztikához e díszlet kafkai atmoszférát is vegyít.
A tér nem tudhat üres maradni, a Koldusopera helyszín- és kellékigényes színmű. A börtöndíszlet már terjengősebb is az ide illőnél, noha kerítéshálós szellőssége enyhíti darabosságát. A zenét megszólaltató kisegyüttes kezdéskor magasan belelóg a látvány dobozába, majd alább száll. Nem a zenekari árok takarásába, így a zenei vezető, Imre Lichtenberger-Bozoki által egy kézzel dirigált banda képileg és jelentésben is növeli a különben sem kicsiny közreműködő gárda hemzsegését (Lichtenberger-Bozoki másik keze mindig valamelyik instrumentumon. Jóval több a hangszer, mint a [kamara]zenész).
A Prológ előadója, a Moritatsänger Patrick Lammer, aki egyébként Bicska Maxi brigantijainak egyikét, Eddyt játssza (meg egy rendőrt is a kontraszt/összefüggés kedvéért). A felütést biztosító színész, hang megválasztására a rendező szabad kezet kap a szerzőtől. Úgy tűnt, a közönség igen elégedett a hórihorgas Lammer ének(beszéd)ével, pedig ennél nyomatékosabb, „hangzósabb” kezdést is el lehet képzelni. Patrick O. Beck a kolduskirály Peachum szerepében egy diplomatából ügynökké lecsúszott vállalkozó középkádert dolgozott ki kellő alapossággal, Frau Peachumként Susa Meyer a torkát, máját folyamatosan locsoló iszákos kolduskirálynéra kapott lehetőséget, Katharina Strasser Pollyja a menyasszonyból feleséggé avanzsáló kislány közgazdasági elszemtelenedésének, gyorsan támadt haszonelvűségének színeit újsütetű férje, Maxi rovására is kíméletlenül érvényesítette. A bigámista Macheath másik (korábbi) nejének, Lucynak belépése nem előnyös a darabban, Andrea Bröderbauer azzal parírozott, hogy kettősüket Pollyval a viccesség felé lendítették. Thomas Kamper iskolázott, kemény színésznek mutatkozott, de hogy Tigris Brownt reá szabták volna, nem hitette el. A padlózatból botkígyóként fel-felkúszó mikrofonoknak annyi hasznuk volt, hogy – a színpad előtt-alatt a zenekarral – még jobban kiemelték a Volkstheater jó nívójú Koldusoperájának Brecht-hangverseny jellegét.
TARJÁN TAMÁS
