A közelmúltban három, különböző műfajú színészkönyv jelent meg. Egyik sem szokványos, ma divatos életrajzi kötet, így nem elsősorban a művészek magánéletét tárják fel, hanem más-más módon egy-egy kivételes életpályát rajzolnak ki. A három színész: Bajor Gizi, Tolnay Klári és Senkálszky Endre. A magyar színháztörténet legendákkal övezett óriásai. A legidősebb közülük Bajor Gizi (1893–1952), Tolnay és Senkálszky egy évben, 1914-ben születtek. Tolnay pályája 1998-ban lezárult, Senkálszkyé máig töretlen. Őt tartják Európa legidősebb aktív színészének, hiszen az elmúlt szezonban még színpadra lépett szeretett színházában, Kolozsváron.
A Bajor Giziről szóló kiadványt pár hónapja adta ki az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, s ez tulajdonképpen a múzeum Bajor Gizi-gyűjteményéhez készült katalógus. A kötet azonban jóval több, mint amit általában egy katalógustól megszoktunk, azaz nem pusztán egy tárlat sorvezetője s a kiállított tárgyak lajstroma. A négy tanulmányt és egy DVD-mellékletet tartalmazó, igényesen kiállított, gazdagon illusztrált könyv egyszerre állít emléket a színésznőnek és mutatja be a nevét viselő múzeum történetét. A szövegek és a képek jól kiegészítik egymást.
A szorosan vett kiállítási anyagot a DVD-n három „könyvbe” rendezve láthatjuk. A Bajor Gizi a színpadon című rész szerepfotók, interjúk, kritikák és levelek segítségével a színésznőt mutatja be, a kötet címét is adó Vendégségben Bajor Gizinél-fejezet a színésznő magánéletébe és közéleti szereplésébe enged bepillantást, míg a Szép ház nagy park közepén az 1952. január 12-én megnyílt Bajor Gizi Színészmúzeum történetét eleveníti fel.
A pályaívet az 1913-as debütálásától kezdve az utolsó fellépéséig követhetjük nyomon. Az Országos Színművészeti Akadémia vizsgaelőadásán Herczeg Ferenc – akihez élete végéig tartó barátság fűzte – A dolovai nábob lánya című darabjában játszott, de láthatjuk a Nemzeti Színház-as debütálását Bródy Sándor A dadájának címszerepében (1917), majd egy évvel később Júliaként
Beregi Oszkár Romeójának oldalán. Kuriózum az utolsó szerepéről készült fotó: az 1950-ben bemutatott Ármány és szerelem kettős szereposztásban ment, s a Ferdinandot, Lujzát és Lady Milfordot alakító párosok (Gábor Miklós – Básti Lajos, Ferrari Violetta – Ruttkai Éva, Bajor Gizi – Tőkés Anna) együtt álltak Wellesz Ella gépe elé.
Külön fejezetben található az egyes műtárgyak (tematikailag csoportosított fotók, kéziratok, emléktárgyak, relikviák, jelmeztervek, jelmezek, plakátok) leírása, illetve néhány hangzó anyag (Gobbi Hilda Bajor Giziről, Bajor Gizi énekli a Véget ér a játék című dalt).
A kötet tanulmányai közül Gajdó Tamás vázolja fel Bajor Gizi művészi pályáját, Csiszár Mirella a Bajor Gizi-gyűjteményt mutatja be, míg Somogyi Zsolt azt, hogy miként alakult ki a múzeum mai arculata. A számomra legérdekesebb és legélvezetesebb esszé-tanulmányt Ács Piroska jegyzi: Járt-e Cécile a Török utcában, avagy lakott-e Bajor Gizi a Pálma utcában? A cím Bajor egyik legsikeresebb szerepére, Herczeg Ferenc Kék rókájának Cécile-jére utal, de jelzi a fejezet igazi tartalmát is. A szerző ugyanis sorra veszi Bajor Gizi valamennyi otthonát, amelyben hosszabb-rövidebb ideig lakott, s miközben lakásról lakásra kalauzolja olvasóit, a fotók, a visszaemlékezések és interjúrészletek nyomán feltárul előttünk a színésznő egész élete. Mindazt, amit Gajdó Tamás a színháztörténész szemével láttat, Ács Piroska kicsit másként, oldottabban – ugyanakkor semmivel sem kevésbé egzakt módon – hozza közel az érdeklődőkhöz. A kötetet Bajor Gizi részletes életrajza, színházi és filmszerepeinek listája, valamint a róla szóló irodalom bibliográfiája egészíti ki.
Szintén ebben az évben jelent meg a Tolnay Klári szerepei színpadon és filmen. A Raszter Könyvkiadó & Nyomda gondozásában készült könyv valóban az, amit a cím jelez: a színésznőnek az 1934-es pályakezdésétől az 1998-ban bekövetkezett haláláig terjedő hat és fél évtized valamennyi színházi és filmes szerepének regisztere. A kutatás nem hivatásos színháztörténész munkája, hanem egy fiatal jogászé, dr. Góg Lauráé, aki gyerekként mint néző vált Tolnay rajongójává, majd úgy hozta a sors, hogy tizenhat évvel ezelőtt megismerkedtek, s az idős színésznő meg az ifjú lány között szoros, baráti kapcsolat alakult ki. A színésznő iránti szeretet és tisztelet sarkallta Góg Laurát arra, hogy Tolnay Klári munkásságának minden mozzanatát felkutassa, az adatokat több oldalról ellenőrizze, s az így kapott eredményt közreadja. Ez a kötet Tolnay Klári színpadi és filmes szerepeit tartalmazza, de készül a következő is, amelyben majd a televíziós, rádiós és szinkronszerepei találhatók.
A kötet öt nagyobb egységből áll. A szerző rövid bevezetőjében vázlatos ismertetőt ad Tolnay Kláriról, az emberről és művészről. Majd közli Tolnay színházi szerepeinek listáját, illetve sorra veszi a premiereket, s megadja minden egyes bemutató alapadatait (hol, mikor volt a premier, szerző, fordító, rendező, tervezők, zeneszerző), illetve teljes szereposztását (szerepátvételek, többes szereposztások, egyéb megjegyzendők sem hiányoznak), valamint a darabok felvonásokra, sőt, nemegyszer színekre bontott tartalmát is. Ugyanez a tagolás érvényesül a filmes szerepek esetében is.
A könyv 180 színházi és 78 filmes tételt tartalmaz. Góg Laura nemcsak a névvel jelzett színpadi szerepeket veszi számba, hanem a szép számú kabaréfellépéseket is. Tolnay jó pár szerepét más-más rendezésben vagy csupán felújításban többször is játszotta, a szerző ezeket is mind külön bemutatónak tekinti. A törzsanyagot mellékletek egészítik ki, így a budapesti színházak és filmszínházak ismertetése, név-, szerző- és címmutató, irodalomjegyzék.
Első ránézésre a sok szereposztás száraz adathalmaznak tűnik, de ha figyelmesebben böngészgetünk bennük, érdekes összefüggésekre derül fény. S nemcsak Tolnay Klári pályájáról kapunk információkat, hanem egy-egy társulat belső életéről, átalakulásáról, rendezői és színészi életutak változásáról, a színházak műsorpolitikájáról is.
Dr. Góg Laura munkája a színháztörténészek számára hasznos segédkönyv, ugyanakkor mindenkinek, aki a több mint 400 oldalas könyvet kézbe veszi, izgalmas nyomozásra ad lehetőséget.
A harmadik kötet korábbi – 2004-ben jelentette meg Kolozsváron a Korunk Baráti Társaság és a Komp-Press Kiadó –, de Magyarországon alig ismert, ugyanakkor most különös aktualitása lehet, mivel idén a Színházi Kritikusok Céhe életműdíjat adományoz a mű „főszereplőjének”, Senkálszky Endrének.
Szerzőként Kötő József jegyzi A színház fanatikusa című, monológ formájú beszélgetőkönyvet, alcíme szerint: Senkálszky Endre életregényét. Senkálszky a kötet megjelenésekor a 73. szezonját töltötte a színpadon (a recenzió írásakor a 81.-et!). 1939-ben lett kolozsvári színész, s mind a mai napig az maradt. Elképesztő mennyiségű szerepet játszott el, a Bánk bánnak például csaknem minden férfialakját. Alkata, adottságai alapján főleg hősszerepeket osztottak rá a háború előtt is, után is, ő azonban még a pozitív hősök tetteinek és viselkedésének is igyekezett megkeresni az emberi indítékait. A negyvenes–ötvenes évek fordulóján, amikor a színészképzés még Kolozsváron működött, tanított is, illetve 1964 és 69 között igazgatta a Séta téri színházat. 1977 óta nyugdíjas, de azóta is folyamatosan színpadon van, s nem túlzás: színészete megújult. Pár hónappal ezelőtt még játszott a Tompa Gábor rendezte III. Richárdban, ám a produkció koreai vendégjátékát már nem vállalta. 98 éves.
Bandi bácsi precíz ember, pályája kezdetétől noteszokban jegyzi fel szerepeit, fellépéseit, s mint egy krónikás, a színházban történteket. A könyv tehát nem csupán szubjektív emlékidézés, hanem sajátos szemléletű színháztörténet is. Kötő József színháztörténész – aki maga is volt a kolozsvári színház igazgatója – beszélteti Senkálszkyt, aki az irányított diskurzusban feljegyzései alapján igyekszik pontosan rekonstruálni a maga és társulata életét. A végső szöveg az emlékező és a szerző-szerkesztő többszöri ellenőrzése és pontosítása után születhetett meg. A kötet végén található, jól válogatott fotómelléklet szerves része a visszaemlékezésnek, ezek a főleg szerepekről készült tárgyiasult lenyomatok hitelesítik és teszik igazán átélhetővé a leírtakat.
A kronologikus rendet követő fejezetek felidézik az erdélyi magyar színjátszás csaknem egy évszázados történetét. A szerepek és a rendezések pedig a színész pályáján belül közvetlenül kirajzolják azt a változást, ami a színészcentrikus, interpretáló színháztól a rendezőközpontú, reteatralizált, önálló művészetté vált színházig vezetett.
Senkálszky nagyon keveset anekdotázik; tényszerűen idézi fel a vele s a színházzal történteket. Stílusa akkor válik személyesebbé, ha mestereiről (Tóth Elek, Janovics Jenő), vagy a pályájának alakulásában döntő szerepet játszó Harag Györgyről, illetve Tompa Gáborról szól. Magánéletéről szintén nagyon keveset közöl, életét – s ez esetben ez nem közhely – a színház töltötte be. A színház, ahova mindig öltönyben, elegánsan lépett be, ahol mindig teljes szövegtudással kezdett próbálni, ahol minden partnerétől és munkatársától – beleértve a rendezőket is – megkövetelte a színpad, a színészi munka komolyan vételét, hiszen maga is maximálisan komolyan vette a hivatását.
Ez a komolyság, elkötelezettség és tisztelet érződik a kötet minden sorából.
NÁNAY ISTVÁN
