„7 nap alatt 15 helyszínen több mint 60 eseményt kínálunk”, olvasható a minden igényt kielégítő, kétnyelvű műsorfüzetben, s bár a számok önmagukért beszélnek, a statisztika vajmi keveset árul el a fesztivált lebonyolító MASZK Egyesület megalkuvásmentes, de kompromisszumkész szellemiségéről, melynek köszönhetően eredeti arculatát megőrizve újulhatott meg a fesztivál. Huszonkét éves kora ellenére alapos ráncfelvarráson esett át a szegedi Thealter Feszt, s a gazdag kínálat mellett a szolid átkeresztelés is jelzi, hogy a FESZ, vagyis a Független Előadó-művészeti Szövetség közreműködésének jóvoltából a szervezők ezúttal stabilabb anyagi háttérrel vághattak neki a fesztiválnak. Persze a Thealter megrendezése, miként azt a tavalyi találkozó sikere is mutatja, nem elsősorban pénzkérdés, az anyagi források bővülése pedig, ahogyan arról az idei rendezvény tanúskodik, inkább kihívást, semmint garanciát jelent. Éppen ezért, pontosabban a fokozott érdeklődés ellenére a szervezők ebben az évben is azokat a társulatokat részesítették előnyben, amelyek nem az önfeledt szórakoztatást tűzték ki elsődleges és egyetlen célul. 

A kultúrmisszió egyik szembeötlő jele, hogy a Thealteren senki sincs biztonságban, az előadások gyakorta feszegetnek kényelmetlen kérdéseket, provokálnak, bevonják vagy éppen magára hagyják a nézőt, mert a színháznak nyáron sem feltétlenül arról kell szólnia, hogy a nagyérdemű jegyet vált az előadásra, amiért cserébe instant élményt kap, s a végén a nézők összeüthetik, az alkotók pedig dörzsölhetik a tenyerüket. A sokféle hatás intenzív és talán eklektikus élményt nyújt, miközben a fesztivál előrehaladtával egyre jobban érvényesül a rendezvény koncepciója. A Thealteren először – azaz remélhetőleg a hagyományteremtés jegyében – választottak díszvendéget: Pintér Béla és Társulata egyrészt két előadással járult hozzá ahhoz, hogy minden napra jusson legalább egy nívós, közönségbarát előadás, másrészt a Tündöklő Középszer és a Kaisers TV, Ungarn nézőtoborzónak sem utolsó. 

Nagyszerű ötletnek bizonyult a helyspecifikus pályázat kiírása: a nyerteseknek három, meglehetősen különböző, színházi térként eddig aligha használt, emblematikus szegedi helyszín – a Szabadság Úszóház, a 101 éves épület és az Auditórium Maximum – szellemiségét kellett megidézni egy-egy oda készült előadással. A szervezők meghatározó törekvése szerint a Thealter, amennyire csak lehet, igyekezett belakni Szegedet, az úszóházat, a körgangos lakóházat és a bölcsészkar nagyelőadóját játszóhelyként életre keltő projekt pedig ebből a szempontból ígéretes kezdeményezés: ha a fesztivál évről évre képes színházzal elárasztani a várost, s ehhez megfelelő kísérőprogramok – szakmai beszélgetésekkel naponta, kiállításokkal, könyvbemutatókkal elvétve lehetett találkozni – is kapcsolódnak, akkor a Thealter vonzereje hamarosan az összművészeti fesztiválokéval vetekedhet. Ami már csak azért sem kis dolog, mert a fesztivál megmaradt a független színházak nemzetközi találkozójának is, más kérdés, hogy éppen ezek az előadások jelentették idén a fesztivál gyenge pontját, s megint más, hogy szerencsére a szervezőket ez a legkevésbé sem zavarta.

 

Színházon innen, határon túl

A nemzetközi felhozatalból jóformán csak a Kenyérrel a zsebben emelkedett ki részint B. Fülöp Erzsébet és Tompa Klára játéka, részint a szentencia – ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel – szájbarágását feloldó befejezés miatt: ha már a vaksötétben ütemesen puffogó kenyérdarabok hangja, illata is ennyire megrendítő, akkor elgondolni is nehéz, milyen érzés lehet szembesülni azzal, ha kenyér helyett kövek lapulnak a zsebben. A Ronald, a McDonald’s bohóc már nyögvenyelősebb volt: az argentínai történet idehaza nem sokat mond, a gyorséttermekben a fogyasztói társadalom örökös jelképét látni pedig meglehetős kultúrsznobéria. Pláne, hogy a fesztivál szempontjából a McDonald’s csak egy hely, ahol az éjszakába nyúló előadások után is adnak enni, ha másért nem, hát ezért: I’m lovin’ it.

6-7 marosvasarhely_kenyerrel_P1660482Kenyérrel a zsebben – Tompa Klára és B. Fülöp Erzsébet Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhely (fotó: Révész Róbert)

 

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelyének és az Aradi Kamaraszínháznak az előadásai persze magyar nyelvűek, s a nemzetköziség a továbbiakban sem az idegennyelvűségben köszönt vissza. A szlovén Via Negativa előadása még angolul zajlott, de a Szégyen az egyetlen, ahol az angollal hadilábon állóknak a feliratra is figyelniük kellett, hiszen a külföldi társulatok idén feltűnően nagy hangsúlyt fektettek a táncra. Tanya Kabarova és Yael Karavan inkább kevesebb, a Bitef Teatar és a Grad Teatar szerb–montenegrói társulása pedig több sikerrel: míg az Alvajárók és a hét főbűn a közhelyek szintjén rekedt, addig az Isteni színjáték legalább elszakadt a hagyományos értelemben vett történetmondástól, egyszersmind megkímélve magát és a nézőket attól, hogy a táncosok mozdulatokat feleltessenek meg Dante soraival. A nyelvbe és történetbe ágyazottság háttérbe szoruló tendenciája végül Ivo Dimcsev néma előadásában csúcsosodott ki, s az I-On performance-hoz mérten állt ellen minden skatulyának, vagyis amikor Dimcsev szakállként tapasztotta állára a fejéről levett parókát, az ennél sem többet, sem kevesebbet nem jelentett. Nem úgy Franz West vonatkozó halálhíre, akinek az előadásban felidézett szobrai Dimcsevet is megihlették, s aki az I-On szegedi bemutatójának napján, hatvanöt éves korában hunyt el.

6-7 ivodimcsev_ion_P1640335I-On – Ivo Dimcsev (fotó: Révész Róbert)

 

A Thealter Feszt magyar előadók táncelőadásaiból sem szenvedett hiányt, de – jóllehet a Duda Éva Társulat akció-performance-a, a Stop ’n’ Go és a Hodworks improvizatív elemekből egységgé szerveződő stílusgyakorlata, a Basse danse is meggyőző volt – a tánc és az ember párhuzamos fejlődését, evolúcióját boncolgató Vis-a-vis maradt igazán emlékezetes, hiszen Réti Anna nagyszerű ötletekkel tarkított előadása éppen az inkább átérezhető, semmint megérthető nyelvre reflektált. Szükség is van erre, hiszen a tánc a színpadi műfajok között még mindig alulreprezentált, amin a Thealter nyilvánvaló törekvése sem segít. A budapesti Andaxínház táncosai minden nap beavatkoztak a Régi Zsinagóga kertjében, mintegy felvezető programként, de a szervezők és az alkotók sem számoltak a magyar fesztiválozó lélektanával: az előadásokra érkezési sorrendben lehetett bejutni, tehát hiába kezdődött táncelőadás a tömött sorokban várakozó nézők mögött, ha az előrébb helyezkedőknek a pozíciójukat kellett volna feladniuk annak érdekében, hogy lássanak is belőle valamit.

Visszatérve a nemzetközi kínálathoz, az alkotók szándékosan a Thealterre időzítették a Pass-port projekt folytatását, de természetesen az ugyancsak a Régi Zsinagógában, tavasszal bemutatott első rész is helyet kapott a programban – az erről szóló írásom Szabad asszocinációk címen a Revizor honlapján érhető el. Bár a premier óta sokat csiszolódott a Pass-port Subotica/Szabadka, de a pontosabban jelzett történelmi kontextus vagy a fejhallgatós jelenetek alatti feliratozás elhagyása sem változtat a tényen: a jelenetek túlnyomó többségét nehézkessé és erőltetetté teszi az előadás jelképrendszere. Ezért aztán az előzményekhez számos ponton kapcsolódó Pass-port Segedin/Szeged didaktikusságát egyrészt az első rész homályosságának ellensúlyozása, másrészt a közönség értetlenségét feltételező provokáció magyarázza. Jó példa erre a zárlat: radikális csoport dolgozik éppen a magyar címer megváltoztatásán, s mivel a hazánkban őshonos mangalica zsírja úgy veszi körül az állat testét, mint az anyaországot a határon túli magyarok, ezért az egység jegyében a sertésnek mindenképpen szerepelnie kell az új címeren, ráadásul a mangalicazsír, lévén, hogy többszörösen telítetlen zsírsavakat tartalmaz, a halakéhoz hasonlóan egészséges, márpedig a hal bibliai motívum, így értelemszerűen már csak Szűz Mária alakja hiányzik a sertés mellől. A jelenet a múltban rekedt, ősi jelképekre hivatkozó, újabban átnevezési hóbortban szenvedő magyarság ábrándjait nemcsak kifigurázza, de le is leplezi, a mangalica zsírsavösszetétele ugyanis meg sem közelíti a halakét. 

Egyébként az előadás nyitánya ugyancsak az első részre utal, hiszen a vacsorához a korábban főszerepet kapó asztalt terítik meg, de visszaköszön a Nyugat-Európát majmoló és a hagyományokról, összetartozásról hirtelen megfeledkező, kettős szemlélet is: magyar evezősök éneklik önfeledten az Örömódát, ám amikor a délvidékről származó honfitárs melléjük úszva a Himnuszt kezdené el, zokszó nélkül vízbe fojtják. Bántóan nyilvánvaló az üzenet, a határ innenső felén élők egy hajóban eveznek, a túlsó feléről származók pedig árral szemben úsznak, ugyanakkor a folyó megjelenítése, ahogyan a színpadot beborító, sötét színű vászon alá fújt levegő hullámokat kelt, a látványosságán túl valóban megrendítő. „Szürke, lomhán hullámzó és mocskos vízszalag”, írja Hajnóczy Péter a Dunáról, vagyis – Reményi József Tamás gondolatait kölcsönözve – „ennyi dinamikát, mozgást sem engedélyez a statikus látványnak”, a változás lehetőségét tehát az előadás ugyanúgy zárja ki, mint Hajnóczy A pad című kisprózájában. A Pass-port projekt első két felvonása le sem tagadhatná a rendező, Urbán András markáns kézjegyét, a színészek pedig kivétel nélkül odaadóan teljesítenek, a Subotica/Szabadka – A démonok városa és a Segedin/Szeged – avagy maga az ördög mégis felemás, félkész érzetet kelt. Előbbi hatásosabb és egységesebb, utóbbi szórakoztatóbb és látványosabb, ha tehát a két előadás keresztmetszetét kereső, őszre ígért befejező rész kizárólag az előnyökre épít, akkor az némi bizakodásra ad okot.

 

Színház az egész Szeged

Ami a város belakását és a speciális helyszíneket illeti, a Régi Zsinagóga mellett központi szerepet kapott a szegedi Kisszínház, de a Horváth Mihály Gimnázium utcaszínháza például a Klauzál teret és a Széchenyi teret árasztotta el kartondobozokkal, a nőInTime a Vármúzeum terével küzdve feszegette a nézők tűréshatárát, a Παραstudio tréningjén a Millenniumi Kávézóban lehetett részt venni, a Metanoia Artopédiával pedig a műteremnek berendezett lakáson kívül a Grand Café mozitermében lehetett találkozni. S ha már lakásszínház: A Pitbull cselekedetei nemcsak a Rongy Kocsma terét kezeli meggyőzően, de – mintha a szokatlan tér és az interakció kéz a kézben járna – a nézőket is fájdalommentesen teszi az előadás szerves részévé. Nagy Zsolt nagyszerű játékmester, ami ez esetben elengedhetetlen, hiszen a közönség bizalmának elnyerése nélkül összeomlana a koncepció. Erről azonban szó nincs, Nagy Zsolt prófétaként vezeti, színészként pedig megvezeti a nézőket, s ha A Pitbull cselekedetei az előadás második felében terápiás jelleget ölt is, az interakció pedig kezd kényelmetlenné válni, a példabeszéd értő fülekre talál.

Látszólag könnyebb, valójában nehezebb helyzetben vannak a helyspecifikus projekt nyertesei, hiszen a „pályázat hangsúlyosan nem előadások létrehozására ad lehetőséget, hanem kísérleti közösségi akciók megalkotására hív fel”, ami – azon túl, hogy minden pályázó tudta, mire vállalkozik – csak azért nem menti fel a Szabadságra fel! és a Szellemjárás elkövetőit, mert a kaposvári színészhallgatókból álló, már a tavalyi Thealter Pluszon is mély nyomot hagyó k2 Színház a kritériumok ellenére, s nem mellesleg azoknak maradéktalanul megfelelve, első osztályú előadást hozott létre. Pedig a bölcsészkari előadónál összehasonlíthatatlanul izgalmasabb tér az úszóház: kár, hogy a Szabadságra fel! alkotói ennyire ragaszkodtak a pályázati feltételekhez, hiszen a jelek szerint a témában maradt még tartalék. Mert akadnak meggyőző részletek, a Tiszában éjszaka fürdőző szerelmes férfi udvarlása például – mintegy a helyi viszonyokhoz igazítva az erkélyjelenetet – nemcsak szép, de hála az interakciónak, felettébb szórakoztató is, mivel a közönség kezében a döntés, hogy mikor jöhet fel a fedélzetre a férfi.

A páratlan játszóhely, a hangulatos, késő esti időpont és a vetítések miatt a Szabadságra fel! esetében még éppen tolerálható, hogy a nézőnek olyan érzése támad, mintha filmes stáb követné, de a Szellemjárás már nem bírja el ezt a plusz terhet. Az még rendben van, hogy a Thealter fotósai nagy kedvvel fényképezik a közönséget, hiszen a lelkes publikumnak mégiscsak vissza kell néznie saját magát, de amikor közvetlen közelről, folyamatosan a nézőket pásztázza a kamera és csak mellesleg az előadást, mintha a nagyérdemű reakciójáról szólna a színház, és a kényszeres dokumentálás tenné hivatalosan is megtörténtté az előadásokat, az már tönkreteszi az élményt. A Thealter a bizonyíték rá, hogy a színházat kiegészítheti a modern technika, de nem így. A színház ugyanis lényege szerint egyszeri és megismételhetetlen, a rögzítés pedig nemcsak a pillanatot öli meg, de a nézőt is viselkedésre kényszeríti. Mert a színház többek között attól nagyszerű hely, hogy bele lehet bambulni-feledkezni, s bár nagy divat mostanság a közösségi oldalakon feszengve keresni önigazolást, akárha az élményt az archiválás keltené életre, és a megosztás hitelesítené, a színházban azonban mégiscsak a néző vizsgálja önmagát és az előadást, nem pedig az alkotók vagy a kamera fedezéke mögé húzódó operatőrök a közönséget. 

A k2 Színház azt a csöndet nem tudjuk eljátszani című bemutatójának azonban még ezt is csak részben lehetne felróni, hiszen ha a legtöbben feszélyezve érzik is magukat, amikor visszaülnek az iskolapadba, ez kifejezetten illik az előadás fikciójához, miközben ellentétezi is annak oldott hangvételét. Nem újdonság a színházi és az egyetemi előadás, illetve a néző és a hallgató között vont párhuzam, elég csak a Nézőművészetei Főiskolára gondolni, viszont valóban stílusos a kaposvári egyetem színészeinek és a szegedi bölcsészkar nagyelőadójának találkozása. A témaválasztás pedig így nemcsak hálás, de hiteles is, hiszen a saját közegükből kiindulva tudnak a legtöbbet arról, hogy melyek azok az irányadó játékszabályok, amelyeket az érvényesüléshez és az életben maradáshoz is el kell fogadnia mind a fiatal színészeknek, mind bárki másnak.

5 k2_aztacsondet_P1650121azt a csöndet nem tudjuk eljátszani – k2 Színház (fotó: Révész Róbert)

 

Kétségkívül mind a négy tanár figurája, vagyis Sodró Eliza kedves, életvidám, már-már hivalkodó beszédtechnikusa, Pallagi Melitta gyenge idegzetű, szorongó tanárnője, Horváth Szabolcs laza, szétszórt művésze és Rózsa Krisztián szigorú, de jóindulatú oktatója is telitalálat. Ami a tantárgyakat illeti, az első, vagyis a Színháztörténet, és az utolsó, azaz a Színház és politika, politika és színház válik jelentőssé, kiábrándult keretbe foglalva múltat s jövendőt. Hibátlan az a jellemrajz, ahogyan Horváth Szabolcs ledarálja az alapokat, fittyet hányva arra, hogy az elsősöknek talán újat mond: a rómaiak ugyanazok, mint a görögök, a barokk tulajdonképpen csicsás középkor stb., ugyanakkor nem színháztörténeti gyorstalpalóról van szó, hanem arról, hogy minden változás csak a felszínt érinti. Éppen ezért semmi meglepő nincs a Rózsa Krisztián által felvázolt POSZT-paródiában, s hogy a helyzet mennyire elmérgesedett a Magyar Teátrumi Társaság és a Magyar Színházi Társaság között, jól mutatja a Magyar Teátrum és a Színház című lapok cserét követő széttépése. 

Ez már a nyílt politizálás hadszíntere, amit az előadás éppen úgy kerül el, hogy bölcsen szembe megy vele. Az egyik tanár a nézők politikai beállítottságára kérdez rá, majd balról jobbra haladva sorolja a pártokat, joggal számítva arra, hogy senki sem teszi fel a kezét, végül a hallgatást követően visszakérdez: akkor tehát mindenki szélsőjobboldali? Szerencsére nem azért marad el a válasz, mert ne lehetne vállalni a pártszimpátiát, hanem azért, mert a nézők ódzkodnak az interakciótól, ugyanakkor a jelenet végén nem a poén csattan, hanem a leesett tantusz: van, amikor lehet tartózkodni a szerepvállalástól, és van, amikor állást kell foglalni. S ha már a közönség nem hajlandó erre, megteszik maguk a színészek, és egy-egy jelenet erejéig saját nevükkel, saját tapasztalataikat, életük vonatkozó részleteit játsszák el, pontosabban élik újra. Az előadás tehát kétfelé, a két ellentétes irányra figyel: egyrészt hiteles képet ad a felsőoktatás helyzetéről, a diploma értékéről és az elhelyezkedési lehetőségekről, másrészt még hitelesebbet arról, hogy miként lehet ezzel szembesülni: azt a csöndet nem lehet eljátszani

Azért nem lehet, mert a bő félig telt nagyelőadóból mindössze négy, véletlenszerűen, elrettentésül kiválasztott hallgató nem kap diplomát, pedig az arány épp fordított: jó esetben négyen lesznek azok, akik el tudnak helyezkedni a szakmájukban. A végzetteknek diploma gyanánt átnyújtott papírfecni és az eltanácsolt hallgatóknak útravalóul átadott levélrészlet legalábbis ezt sugallja. Jelen sorok írója történetesen a bukottak egyike, s négyünk számára Paál István ma is aktuális sorai még keserűbbé, borúlátóbbá hangolják az előadást: „ebben a magyar színházi életben én a magam számára nem látok semmiféle újrakezdési lehetőséget. […] Grotowski alapvetően megváltoztatta az élethez és a színházhoz való viszonyomat. És most, 1994-ben, úgy gondolom, azt is értem már, miért hagyta abba a gyakorlati színházi munkát. Abba kell hagyni, ha már nem tudsz, nem lehet úgy dolgozni, mint egykor. Kiszakadni, kivonulni, mindent itt hagyni.” 

 

Színház a javából

Paál István és az egykori JATE Színpad szelleme – hívja fel erre a figyelmet a Regős János gondolatait citáló műsorfüzet – talán éppen a Vörösmarty Mihály Gimnázium végzőseinek Jövőképtelen című előadásában éled újjá. Az előadás ereje – a maszkok és a bábok ötletessége ellenére – nem a commedia dell’arte nyújtotta lehetőségek kiaknázásában, hanem éppen a lelepleződésben, a fiktív jövőkép realizálódásában rejlik. „Eddig is elboldogultunk, ez után is meg fogunk” – hangzik a megdöbbentő mondat még a nagyszülők álarca mögül, de az elballagó, immáron maszk nélküli diákok angolul, németül, franciául és csak elvétve magyarul énekelt Szózata szerint a képtelen jövőkép már meg is valósult. A budapesti gimnazisták előadását ugyanaz az alapvetés működteti, mint ami a kaposvári egyetemistákét, és ettől annyira megkapó a Pintér Béla és Társulata első előadása, az önmagukra emlékeztető társulat háza táján körülnéző Tündöklő Középszer is, mert saját, jól ismert közegéből kitekintve tesz általános érvényű megállapításokat.

A Tündöklő Középszer nem a klasszikus értelemben vett színház a színházban, mert bár a darabbéli társulat éppen következő bemutatójára készül, a fiktív próbafolyamat nem különül el élesen Pintér Béla és Társulata tényleges előadásától, ugyanakkor nem is feleltethető meg egy az egyben a Tündöklő Középszerrel, már csak azért sem, mert a szereplők és az általuk alakított figurák személyisége kölcsönösen szövi át egymást. Néhányan beleragadtak a szerepükbe, Géza (Pintér Béla) például nem csupán eljátssza, hogy beállt a dereka, alakja így a készülő darabtól függetlenül is olyan, akár egy kimerevített mozgókép, Szücsi (Enyedi Éva) pedig olyannyira saját játéka hatása alá kerül, hogy civilként is kínai akcentussal beszél, míg mások alig várják, hogy kiléphessenek a szerepükből, Héra (Roszik Hella) például szabadidejében és azon kívül is alkoholszenvedélyének hódol, Judy (Szalontay Tünde) pedig eleve csak saját életének főszerepébe tudja beleélni magát. Erre, pontosabban címszerepre vágyik Madár (Szamosi Zsófia) is, de nem versenyezhet a társulat vezető színészével, a közszereplőként parádézó Korpás Jánossal (Thuróczy Szabolcs), miközben a tolldíszek és az indiánnevek ellenére sem veszi észre, hogy rokonlelkek Bölénnyel (Friedenthal Zoltán). 

A Tündöklő Középszer persze nem korlátozódik az elképzelt társulat belügyeire, hiszen Juci esete már nem a színészi kvalitásokról és a csapatmunkáról szól, hanem a tehetség elfojtásáról: Jucit, arra hivatkozva, hogy nem elég rátermett, először a rendező tanácsolja el, énekhangja felfedezése után pedig a társak vetnek véget a felfelé ívelő pályafutásnak, így Juci rövid idő alatt bejárja a társulati lét – a rút kiskacsától a hattyúdalig tartó – összes stációját. Herczenik Anna hangja megrengeti a színház falait, s az operaénekesnő jóvoltából a tehetség ellentmondást nem tűrően határolódik el nemcsak a dilettantizmustól, de a tündöklő középszertől is. Jóllehet az opera központi szerepet kap az előadásban, kiemelése a színházi műfajok közül azonban nem tükröz értékítéletet, amiről a népszerű operaválogatás és Szücsi magánszáma egyaránt árulkodik: a darab fikciója szerint a süketnéma kínai lány szereplési vágytól hajtva kezd heves jeltolmácsolásba, holott mindezt az operaének érthetetlensége indokolja. A Tündöklő Középszer szegedi vendégjátékát ráadásul kifejezetten pikánssá teszi, hogy a darabbéli társulat pontosan azért dönt a zenés színház mellett, amiért a Szegedi Szabadtéri Játékok is – leszámítva néhány hamvába holt kísérletet – évek óta következetesen száműzi műsoráról a prózát. Persze a Tündöklő Középszerhez és a Kaisers TV, Ungarnhoz hasonló előadások nemcsak a szabadtéri színpadáról, de a szegedi színházi évad egészéből is hiányoznak, s hogy mennyire, azt épp a csordultig telt Kisszínház példája mutatja. 

Összességében a Thealter Feszt a szokatlan helyszíneken felbukkanó, biztos ízléssel kísérletező előadások – ilyen A Pitbull cselekedetei vagy az azt a csöndet nem tudjuk eljátszani – és a már bizonyított, külön figyelmet érdemlő sikerprodukciók – ide tartozik a másik Pintér-opus, a Kaisers TV, Ungarn s végül, de nem utolsósorban a TÁP Színház és a Katona József Színház együttműködésének köszönhető Cserenadrág – egészséges aránya miatt a maga nemében egyedülálló rendezvénysorozat immáron nem csak a helyi közönség és a szakmabeliek érdeklődésére tart számot. A huszonkettedik Thealter a Pass-port projekt második részének bemutatójával vette kezdetét, és az Isteni színjáték táncelőadásával zárult, vagyis kronológia szerint a fesztivált a magyar lisztből gyúrt hosszútészta és a spagetti al dente – egyszersmind al Dante – foglalta keretbe, de a Thealter előadásai nem ezért olvadtak össze egyetlen, többé-kevésbé koherens, nagyszabású műsorszámmá.

LÉNÁRT ÁDÁM

 

NKA csak logo egyszines

1