„Ifjú vitézlők” lengeteg szívvel s okos tanári segítséggel komolyan vették az iskolát. A végzős drámatagozatosok, nem tagadván a kötelező tananyagot sem, rácsodálkoztak a világra. Arra, amit itt nekik építettünk, vagy hagytunk fölépülni, s amit belőle így-úgy megmenekítettünk. Aztán elmondták, mit látnak. Erre néhányan kiakadtak. Legfőképp azok, akik nem is látták, csak hallottak róla, miket beszélnek „ezek”. Talán ha látják, mellénk ülnének ők is, magukba roskadva, szivárgó szégyennel a szívükben. Hogy ezt sikerült összehoznunk, nekik, a jövőnek, a gyerekeinknek. 

Perényi Balázs drámatanár és munkatársává nőtt bábos színész tanítványa, Somogyi Tamás rendezte ezt a körülbelül hatvanperces, műfaját tekintve bábos-maszkos szerkesztett játéknak mondható produkciót, melynek magyarázó alcíme: „Fiatal magyarok Magyarországról és benne önmagukról. Merre tart az ország és merre tartsunk mi? Van-e esélyünk itthon boldogulni vagy kezdhetjük pakolni a cekkerünket? Transzparens revüszínház 60 percben.” Vagyis az alapkérdés: hogy kéne élni? Hol kéne élni? 

8 transzparens_jovokeptelen_P1660409(fotó: Révész Róbert)  

Egy többek által mozgatott, majd’ egyméteres kis fehér bábfigura jelenik meg, semleges arcával ő a játék központi „én”-je. Egyszerre él benne a klasszikus lecke, a tananyag, s az infantilis vágyakozás. Hamlet nagymonológját majszolgatja-morzsolgatja ébredő szorongással, s aztán kitör belőle a Superman titkos imádása. Hisz jó lenne jónak lenni, s a legjobb lenne nagyszerűnek lenni, ha már muszáj… lenni. 

A külvilág mindannyiunknak ismerős, legerősebb impulzusaiból áll elő a játék. Pártszimpátiától független, kártyalapokból összeragasztott fejű politikusfigura vartyog és karattyol, köpköd és szuszog a mikrofonba. Biankó szövege egyetlen értelmes szót se tartalmaz, de a lényege üres hergelés. A ragyogó maszkok hétköznapi használati eszközökből, egyszerű anyagokból születtek. Egy csíkokra szabdalt műbőr cekkert húz valaki a fejébe, s máris előttünk áll a mindig jól fodrászolt, buzgó szóvivő. Nemsokára ő lesz Holdkifli kisasszony (Gulácsy után szabadon), akinek többszöri átvonulásával, aranyhajával, kék bársonycsillagával beköltözik a csupasz színpadra az égi Nakonxipán mesevilága. Mint Petőfinél, itt is a Hold meséli el, nagy ártatlanul, miket lát ez érdekes hazában, ahol mindig történik valami, de sajnos néki mennie kell a sivár Bécsbe s a melankolikus Koppenhágába. 

Mind vizualitásában, mind verbalitásában, de még zeneileg is kellemesen eklektikus, üdítően „iskolás” a stílus. De a tanárt és a rendezőt egyszerre dicséri, hogy minden mondatukból süt a közös tudás energiája, a vállalt ügy, a szolgálat ereje. Mert lehet összehozni produkciókat félig megemésztett, nem is nagyon értett sajtóinformációkból, láttunk erre példát eleget. Lehet hőbörgésbe belezavarni, aztán a színpadon egyedül hagyni félig érett palántákat bármely szakon. Ilyen esetben zavarba ejtő katyvasz lesz a nagyon politikusnak gondolt előadásból. Perényiék nem így dolgoznak. Ők csak mesélnek. Csak a lényeget. Azt adják vissza, amit nekik fölkínáltak. 

A közelmúlt legendásan kudarcos, vérlázító történeteit egy magát egy bottal távol-keleti színész pózába helyező, a majomkirályra hajazó maszkkal megsegített lányalak sorolja időről időre, mesélőn, távolító, rezzenéstelen iróniával. Közben pedig megjelennek a rendelkezések és intézkedések kárvallottjai és haszonélvezői. Megrendítő, hogy milyen figyelmes szeretettel és részvéttel fordul az előadás a betegek és az öregek felé. A korosztálynak oly kedves fekete humor sem tudja azonban élét venni a minden különböző unokának egy-egy kis üveg lekvárt ajándékozó nagyszülők jelenetében megbúvó fájdalomnak, az ordító szegénység érzetének. A szájtépő politikus mellett ütemesen meg-megjelenik az őt irányító aranyfejű pénzember, kéjjel hörögve: „Négy dzsípem van!!! Már öt dzsípem van… Tííííz dzsípem van!” A birtoklás silány öröme át- meg átszövi a jeleneteket. „Az éééén ceruzám! Az éééén telefonom… Az éééén…” – szól a legalsó, gyermeki szint. „Lett egy színházaam!”, „Lett egy kórházaaam!” – szól büszkén nyávogva az új nyertesek képviselője, s ha már van neki, hát műteni akar. Olyat, aki nem fut el, nem mozog, nem problémás. Sírva röhög a közönség.

Szó benn akad azonban, amikor jó nyolchónaposra tömött hassal megjelenik a szabad szájú rapet előadó lányanya, nevén nevezve az eddig csak körülírt helyzetet: Mi lesz itt, hova szülök? Tudja valaki? A provokatív trágárság kiveri a biztosítékot. Meg lehet érteni a szörnyülködőket. De hát nem is nekik készült a játék, hanem a gondolkodóknak. De gondolkodni nehezebb, mint szörnyülködni. Hogy kéne élni, hogy ez a tizenkét gimnazista ne a gurulós bőröndjével jöjjön be az utolsó képre? Hogy kéne élni, hogy az „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek” kezdetű népdalt ne angolul, hanem magyarul tudják ezek a gyerekek? Aki ismeri őket, tudja, hogy a mostani magyar gyerekek nem énekelnek. Semmit, de semmit nem énekelnek. Kodály országában. Ahol igen, az a szerencsés kivétel, s minden esetben a családnak vagy a nagyszerű tanárnak köszönhető, hogy az untan elnyavalygott „Tavaszi szél vizet áraszt” mellett tudnak még pár dalt, és vállalják, hogy tudják. Az éneklés vállalás kérdése. Hogyan lehetnénk vállalhatóak? Perényiék produkciójának végén angolul, franciául és németül hangzik föl a Szózat pár sora. Érdeklődő turista vagy tán egy hazakészülő magyar diák kéri el a kézben tartott szöveget. Lehet, hogy egyszer hazajön. Látogatóba. 

A játék olykor túlzó, olykor tűpontos, de minden pillanatában hiteles. Hogy van remény jelen napjainkban, azt az is jelzi, hogy míg harminc évvel ezelőtti életjátékaink és drámatanári produkcióink miatt állást kellett változtatnunk, vagy épp kirúgás fenyegette a műsoraink forgalmazóit, a Vörösmarty Gimnázium némileg megrendülten bár, de tehetséges tanárai és diákjai mögé állt. Mint a régi, klasszikus időkben, amikor még jó volt tartozni valahová, az alma mater – meglepő módon – ott magaslik a csoport mögött. Nem a fesztiválokon besöpört díjak számítanak, ez a fontos. Már megérte. 

GABNAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1