Mohácsi János Szentivánéji-rendezése gyönyörű, hatalmas, originális látomás a shakespeare-i örökzöldről, és Shakespeare kapcsán mai szerelmi-politikai viszonyainkról.
A nyitókép mindkét felvonás elején ugyanaz: arctalan, bábuvá bugyolált lények lassú tempóban vastag köteleket húznak, keresztül a színpadon. Köd, füstgomolyag, pára borítja a homályos játékteret, valahonnét titokzatos hangok szűrődnek elő, s amint a ködfátyol oszladozik, látjuk, hogy egy megkomponált hangrendszerből szivárognak a hangok.
Mit látunk? Lelkeket? Lélektől megfosztott testeket? Mit húznak a színre? A játékot? A semmit? Magukat a vaskos köteleket? Marad a homály, s tágra lehet nyitni az asszociációs mezőt.
Kitartott, súlyos csendekkel meg harsány, zuhatagos képekkel operál az előadás. Csupa nagy erejű vízió hömpölyög újra meg újra, s torlódik a szereplők intim jeleneteivel.
Mondjuk Oberon (Mertz Tibor) mozdulatlanul áll, szemben Hippolytával (Nagy Cili), magányosan az öblös, üres színpadon. Csak nézik egymást. S hiába mondja Hippolyta, hogy hívtál, Oberon, a férfi néma marad. Nem kell neki az amazonkirálynő. Később, az athéni esküvői jelenetben, amikor kisüt a nap (mit kisüt: felragyog, sárgás aranyfény borul az összes szereplőre, madárcsicsergés hangzik, s megint a titokzatos hangok, amint csengnek-bongnak), összeborulnak Titániával (Vlahovics Edit), de azért a férfi, biztos, ami biztos, ránéz az egyik tündérlányra.
A végső szembesülésnél aztán a tündérkirály lassú, megbocsátó táncba kezd csalfa hitvesével (aki nem átallott egy fiatal fiút rejtegetni). Lassan ringanak. Minden megbocsátva, a szamárral való üzekedés, a kilengések, a kaland. Az öregek, lám, megbocsátóbbak, mint a fiatalok.
Pukkermukker is öreg fiú. Kiszolgálja a főnököt, Oberont, a feledékeny, tűnődő tündérkirályt. Slampos háziszolga ő, aki készséggel teljesíti ura és parancsolója kívánságait. Jó öreg Pukk. Mikor véghezviszi a nagy pripacsprojektet, és látja, hogy működik a varázslat, felkiált, hurrá, mégsem vagyok öreg.
Az előadás nyers, vad drámai poézis; megbocsátó szelídség, virgonc játékosság meg durva hatalmi erőszak szimbiózisa. Hippolyta és Theseus (Trokán Péter) vasmarokkal és erőszakosan dirigálják udvartartásukat. Oberon is szikáran követi parancsai teljesülését. Az ifjak lobogása, csapongásai, érzelmi zűrzavara alig befolyásolják az uralkodói önkényt.
Titánia, ahogy Shakespeare-nél áll, a szamárfejbe szeret bele, (pontosabban a szamárfejet öltött amatőr színjátszóba), miután szemébe facsarják a pripacs varázscseppjeit. (A pipacs és a ripacs is fontos szerepet kap az előadásban, a két szó kontaminációjából született a Mohácsi-csapat leleménye, akár a megszámlálhatatlan geg, amely keresztül-kasul átszövi az előadást.) Pukkot, aki majd’ minden Oberon-parancsot elbénázik, előbb Egéus (Szabó Tibor) veszi üldözőbe szerelmével, iszkol is, ahogy tud a megkergült férfi elől („Ne, főnök, ne!”), de mindhiába. Végül őt is utoléri a szerelmi végzet, hiszen önmagán is kísérletezik a Pukker-cseppekkel, s mibe másba, egy kotyogó kávéfőzőbe szerelmesedik bele. Lám, ennyire irracionális a szerelem. És ennyire szabad és játékos Mohácsiék víziója. Pukkermukker társalog egy kicsit a tárggyal, ahogy húz kifelé a színről: ezt még beszéljük meg, igyunk meg egy kávét… Bajomi Nagy György flegma, lomha Pukkermukkere humorral bélelt kaján kópé; amikor indul, hogy szalagot kerítsen a földgolyóbisra harmincöt percen belül, úszószemüveget ölt és komótosan kislattyog a színről. Úgy lesi a nagyfőnök, Oberon kívánságlistáját, mint a rendelést jegyezgető főpincér. Aztán egyszer csak odaül gazdája mellé a színpad elé kávézni, lábat lógázni. Igazi laza csávó.
(fotó: Tóth László)
Rengeteg poén zubog az előadásban, mint a Mohácsi testvérek produkcióiban annyiszor. Valóságos poénzuhatag. Nyelvi és gesztikus poénok, instant malac viccek, egyszer használatos és fajsúlyosabb szósziporkák. Mire kimondod, „jegybanki alapkamat”, már szeretlek is (vagy nem szeretlek). Kardos Róbert (Thisbe) rendre piramist mond, mikor Pyramust kéne, parfőm helyett parfémat bugyborékol, Werkner Lajos amatőr rendező és teátrumi diktátor (Szerémi Zoltán) legnagyobb gyönyörűségére. Lehet dühöngeni, anyázni, mint az igazi színházban. Az előadás egyik vonulata magára a színházcsinálásra reflektál, szemérmesen, vitriolosan. (A szöveget Arany János és Nádasdy Ádám fordítása nyomán Mohácsi István és Mohácsi János írta. Meg vélhetőleg a társulat.)
A négy szerelmes kergetőzése kissé elhalványul az Oberon-klán működése mögött, mégis, Hermia (Csonka Szilvia) és Lysander (Zayzon Zsolt) bolyongása és nyugovóra térése az erdőben üdítő szcéna. A friss szerelmesek, látjuk, hamar egymás agyára mennek. És megtapasztalhatjuk, ahogy a forró szerelem átcsap a még forróbb utálatba, akár a mai fiataloknál. A lány előszedi gurulós bőröndjéből műanyag alvómatracát (pink polifoam pléd), ledől, és vadul horkolni kezd. A külön fekhelyre parancsolt fiú dühödten ráncigálja hálózsákja cipzárját. Végül a lány írógépére hajtja fejét, aludni szeretne, de mindhiába. Mire feltápászkodik, szemében Pukker pripacsharmatával, már szenvedélyesen utálja a lányt. Horkolsz. Otthagytad az apádat. Te, te… padlizsán. Nem telik el sok idő, már a felhevült kórussal üvölti a szegény, ejtett Heléna (Märcz Fruzsina) társaságában: törpe, törpe, törpe…
Közjátékként meg egyre zuhog a rohadt eső – mert a tündérkirályság háborúzik egymással. Áznak a tündérek a kapucnis, csillogó nejlonkabátkákban. Oberon előbb hajadonfőtt áll a viharban, majd hatalmas esernyő alatt kucorog.
Végül kisüt a nap.
De lehet, hogy ez is irónia.
És lassú, szépséges kórus zümmögi el az élet himnuszát.
A titokzatos hangok lereagálják, stimulálják a szereplők játékát. Összhangzat teremtődik a leheletfinom zene és a játékosok mozdulatai között. Megérintik egymást. A szférák zenéje zeng végig az előadáson. Kovács Márton gyönyörűséges muzsikát komponált a jelenetekhez, s artisztikus hangforrásokat illesztett a térbe, úgymint cintányért, acélfűrészlapokat, rugókat, egyebeket. Feltűnnek és eltűnnek, mint valami misztikus látomás. A muzsikusok (Hotzi Péter fúvós hangszerekkel, Unger Tünde csellóval és Valastyán Tamás dobokkal) platója időnként fölemelkedik, majd alászáll.
Csonka Szilviát (Hermia) sosem láttam még ilyen üdén felszabadultnak. Kivirult. Sistergő. Szeleburdi. Két lábon járó tünemény. Beleszeret minden férfi.
Mertz Tibor bölcs és rezignált, töprengő tündérkirály; gond van a memóriájával, de nincs gond az erkölcsi érzékével. Zayzon Zsolt csapongó, könnyed Lysander, hajlik, amerről fúj a szél. Vlahovics Edit (Titánia) bomlott érzékiségétől olvadozó megrendült tündérkirálynő. Nagy Cili Hippolytaként kőkemény amazon, korbácsos domina. Előbb betiltaná az ún. színházat, aztán lelkes rajongója lesz az amatőr gagyimódinak. Szabó Győző komótosan körbe-körbetrappoló szamár; duhaj mesteremberként miniatűr székére kucorogva áhítatosan lesi rendezője instrukcióit. Szerémi Zoltán szenvedélyesen randalírozó rendező. Kardos Róbert Thisbéje szoknyába öltözötten szabadjára engedi szívdöglesztő komédiás hajlamait. Szabó Tibor Egéusa elszálltan szökdécselő, keménykedő apa.
A tündérek: bulizó, sürgölődő kirakatbabák, csillogó, trendi holmikba csomagolva. A rózsaszín, narancs, pink cuccok fölött átlátszó nejloncelofán. Ha esik az eső, csak felcsapják a kapucnit. Aprócska, áttetsző retikülök, viharvert esőkabátok, kecsesen rusztikus gumicsizmák: gazdagon jellemző a tárgyi világ. A szamárfej poétikusan áttetsző fehér műanyag; légiesen könnyed és súlyos. (Remete Kriszta remeklése.)
A Mohácsi-csapat totális színházat csinál, sugallatos, sodró erejű képek peregnek, magába szippant az atmoszféra, elomlóan festői a puritán, szinte üres tér, a háttérben a zenészek-hangszerek képkompozíciójával. (Díszlet: Khell Zsolt.) Üdítően viharzó a fiatalok kergetőzése, az uralkodók kemény diktatúrájával a háttérben. Az Athénból hátramaradt ócskaságok, úgymint: színház, demokrácia (bezárjuk?) ott fityegnek a gunyoros uralkodói megvetés peremén. Az irónia ironizálása.
Sok kiemelkedő előadást láttam már a POSZT-on Mohácsi Jánostól és alkotótársaitól, elég az Istenítélet robbanékony erejére, tűéles, szikrázó gondolatiságára, vagy a tavalyi Parasztopera érett, szenvedélyes harmóniáira gondolni. A szombathelyi Weöres Sándor Színház robusztus játéka, ez a szabad szájú és szabadon szárnyaló komor-derűs képfantázia az évad egyik legizgalmasabb előadásának bizonyult.
KOVÁCS DEZSŐ
