A veszprémi versenyelőadás, egyben az idei POSZT nyitóelőadásának címe – Értelem és érzelem – méltán lehetne a válogatás emblémája: kevés kivétellel a józan ész és az emóciók, érzékek küzdelme állt a kiválasztott produkciók középpontjában. Végtelen óvatosságról árulkodott ez a versenyprogram: nehogy valami ellenzékies hangvétel, gondolat betüremkedjék a látszólag teljesen politikamentes, valójában a politika által elfoglalt rendezvénybe. A politika természetesen nem közvetlenül tette be a lábát, hanem a Magyar Teátrumi Társaság képében. Halász János, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára nem véletlenül üdvözölte ekként a szervezetet a műsorfüzetben megjelent köszöntőjében: „A színházi szakma teljességének ünnepe lehet a POSZT, azzal, hogy Pécs városa és a Színházi Társaság mellett tulajdonossá és rendezővé vált a Teátrumi Társaság.” Mintha bizony ennek hiányában eddig nem lett volna teljes a szakma a POSZT-on. Mintha a teljességhez az a Magyar Teátrumi Társaság hiányzott volna, amely 2008-ban a Fidesz honlapján közzétett kiáltvánnyal lépett színre – nem rejtve véka alá politikai elkötelezettségét –, ezzel egyszersmind pártpolitikai síkra terelve szakmai kérdéseket, és ezen az alapon intézményesen megosztva a színházi szakmát. (Tagjai egyébként jobbára korábban is, most is a Magyar Színházi Társaság tagjai is egyben, nem tiltott ugyanis – nagyon helyesen – a kettős tagság egyik szervezetnél sem.) Az intézményesülésre való törekvés persze érthető: a társaságot alapító, többnyire politikai kinevezett színigazgatóknak (értsd: megbízásukban nem szakmai kritériumok, hanem a politikai lojalitás játszott elsődleges szerepet) feltehetően „szakmai” legitimációra volt szükségük s egy olyan szervezetre, amelynek nevében és amely által immár hivatalosan is kikerülhetik a teljes szakmán belüli vitákat, egyeztetéseket. Hiszen mindama törekvések, kezdeményezések, amelyekkel a Magyar Teátrumi Társaság előállt, a Magyar Színházi Társaság keretein belül is megvalósíthatóak lettek volna, az előadó-művészeti  törvény előkészítésében való aktív részvételtől a Magyar Teátrum Díj megalapításáig  – kivéve mondjuk a tusványosi avagy bálványosi, részben fideszes szervezésű rendezvényre kihelyezett színházi sátrat, az valóban nem fért volna bele egy pártpolitika-semleges szakmai szervezet tevékenységébe –, csak részt kellett volna venni a közös munkában, egyeztetésekben, a mindenkori – hangsúlyozom, a mindenkori – hatalommal vívott szakmai, érdekvédelmi „harcokban”. Hogy nem ez volt a cél, azt ékesen bizonyítja többek közt az egyébként nem politikai kinevezett, művészi rangjával e legitimációt erősíteni hivatott Vidnyánszky Attilának, a társaság elnökének többrendbeli távolmaradása a tavalyi és az idei POSZT-on rendezett vitákról felkért hozzászólóként. (Az elmúlt évtizedekben soha még annyi lojalitást nem érzékeltem a színházi szakmától, mint ami a Teátrumi Társaság vezetőinek megnyilvánulásaiból áradt a jelenlegi kormányzat iránt például a „Gödör”-konferencián.) 

Mindazonáltal a POSZT programját kétségtelenül így is színesítette a Magyar Teátrum Sátor – ebben igaza lett Halász Jánosnak –, még ha a sztárok jelenlétéről a parlamenti államtitkár megfogalmazásával ellentétben nem is „a bemutatkozó Magyar Teátrum Díjas művészek” gondoskodtak, lévén hogy ebben az egyébként fontos és üdvözlendő elismerésben a színházak háttérmunkásai részesülhetnek csak, de öröm volt Trill Zsolttal és Szűcs Nellivel, a debreceni Csokonai Színház tagjaival, vagy Margitai Ágival és Tóth Augusztával, Béres Ilonával találkozni többek közt a Teátrum Sátorban rendezett beszélgetések keretében.

Zsolnay-negyed

Más újdonságot is hozott az új szereplő belépése a POSZT Nonprofit Közhasznú Kft. tulajdonosi körébe. A Magyar Színházi Társaság által már felkért válogató grémium, a Lőrinc Katalin táncművész, Rockenbauer Zoltán művészettörténész (egy ideig az első Orbán-kormány kulturális minisztere) és Zappe László kritikus alkotta triászhoz a Magyar Teátrumi Társaság utólagos delegáltjaként egy negyedik tag társult, a Vajdaságból indult, Franciaországban Nagy József csapatában dolgozott Bicskei István színész-koreográfus, aki előző évben hasonló módon került a szakmai zsűribe. (Vajon miért nem találta az új tulajdonostárs kielégítőnek a már meglévő grémium összetételét?) 

A szelektorok munkamódszerét nem ismerem, csupán az eredményből vonhatók le következtetések, s abból bizony úgy tetszik, hogy összességében erősen kerülték az intellektuálisan felkavaró, a mi kis magyarországi közállapotainkra reflektáló előadások meghívását. 

Nem úgy képzelem persze, hogy előre elhatározták a társadalomkritikai él kiiktatását a programból, hanem feltehetően kioltották egymást a világnézetileg meghatározott, illetve a kizárólag a mozgás felől közelítő nézőpontok (Lőrinc Katalin az Ellenfényben avatta be az olvasót színháznézői és -értékelő szempontjaiba). 

Valószínűleg ezért nem tudott bekerülni a versenyprogramba Pintér Béláék Kaisers TV, Ungarn című előadása – magam egyébként a tavalyi Szutyokot problémafelvetésében bonyolultabbnak, mélyebbnek tartom, de az előbbit is mindenképp az idei évad egyik legfontosabb előadásának –; és bár a Katona József Színházból két előadást is meghívtak a válogatók, épp nem azt a kettőt, amelyek húsbavágóan rólunk szólnak. Nem a Máté Gábor rendezte A mi osztályunkat a Kamrából s a Zsámbéki Gábor rendezte Kispolgárokat a „nagyszínházból”. Minősége okán természetesen a Katona bármely előadása méltán szerepelhet egy ilyen fesztiválon, mégis, mintha a válogatás a közvetlen érintettség érzetét keltőektől meg akarta volna „kímélni” a nagyérdeműt. Áttételesen persze minden önmagunkra is vonatkoztatható, s a Nordost három remek színésznő jóvoltából döbbenetes erejű kérdésfelvetés a terrorizmusba torkolló etnikai feszültségek kapcsán, itt és most mégis mélyebben, keményebben és megrendítőbben szólt A mi osztályunk mindenki személyes felelősségéről a rasszizmus pusztításaiban. Aminthogy a Kispolgárok adta kép is egyetemesebb, átfogóbb és sötétebb tónusú a világ- és egymást értés hiányáról, mint a Gothár Péter rendezte Bessenyei György-dráma, A filozófus, amely a maga korában, a felvilágosodás szellemiségétől áthatva sokkal súlyosabb lehetett, mint ma, amikor mindenekelőtt kuriózumként hat az archaikus szöveggel briliáns könnyedséggel bánó színészek játékában. 

Szőrmentén társadalomkritikus az Egy lócsiszár virágvasárnapja a Nemzeti Színház előadásában, viszont Sütő-dráma, amelynek gondolati és morális ereje nem tudott ugyan elég hatásosan érvényre jutni Znamenák István rendezésében, ám kétségtelenül gyönyörű az érzelmi szál kidolgozása Söptei Andrea és Szarvas József kettősében. A Bagó Bertalan rendezte kecskeméti Bánk bán sem üt kellőképpen, pedig Katona József veretes művét Szabó Borbála átültette mai magyar nyelvre – nehezen megállapítható, hogy a stúdiótérből nagyszínpadra transzponálásnak esett-e áldozatul, vagy nem ezen múlott a dolog, hiszen Kecskeméten is játszották nagyszínpadon is az előadást. Még a legpolitikusabb az Örkény Színház János Királya, ám Dürrenmatt Shakespeare-átirata Bagossy László rendezésében oly igen általánosan, s ezért könnyen kiismerhetően, bár kétségtelenül élvezetesen, szórakoztatóan és rendkívül míves megformálásban szól a politika hatalmi játszmáiról, hogy pusztán a ráismerés örömével ajándékozza meg a nézőt, nem a felismerés katarzisával. 

Az „értelem és érzelem” témakörében rendkívüli erejű, megrendítően, kiemelkedően szép munka a Radnóti Színház Vágyvillamosa Zsótér Sándor rendezésében, miként a kolozsváriak Hedda Gablere is lenyűgöző Andrei Şerban színre állításában. A székesfehérvári Vörösmarty Színház Triója, a Schumann házaspár és Brahms kissé elnyújtott háromszögtörténete a három színész, Kuna Károly, Tóth Auguszta és Pál András szerepformálása okán méltán került a válogatásba s kapott alakításdíjakat. A Gothár Péter rendezte vígszínházi Makrancos Kata Börcsök Enikővel a címszerepben új színt hozott a mű értelmezésébe: ennek a szokásosnál idősebb Katának és Nagy Ervin Petruchiójának a találkozásában, egymásra találásában nem kis szerepe van az érzékeknek, a keretjáték pedig még a színházak előtt álló „perspektívát” is felvillantja. 

Gothár Péter egyébként az egyetlen, akinek a POSZT művészeti vezetője, Márta István intenciói ellenére két rendezése is szerepelhetett a versenyprogramban – egy harmadikat pedig az off-programban láthattunk: a Színművészeti Egyetem IV. éves bábszínész osztályával színre vitt Karnyóné megrendítően mulatságos, és miközben koncentrációs gyakorlatnak s mozgáskurzusnak sem utolsó a madzagok végén marionett-bábokként mozgó színészek számára, remek helyzetbe hozza a főbb szereplőket. 

Márta Istvánnak az aránytalanságok kerülésére irányuló törekvése még egy esetben íródott felül, a Katona két előadásának meghívásával. Ami egyébként éppen hogy arányos a minőséget, a művészi értékteremtést tekintve, s a válogatás ebből a szempontból még arányosabb is lehetett volna, ha például a nagyon jó kondícióban lévő Örkény Színházból is két előadás jöhet, vagy mondjuk Zsótértól és Mohácsitól is. Arra azonban jó volt az egyébként is rendkívül kiegyensúlyozottnak mondható válogatótestület kibővítése a Magyar Teátrumi Társaság delegáltjával, hogy a versenyprogramból kimaradtak immár nem vigasztalhatják magukat liberális bolsevista összeesküvéssel.

Az új tulajdonostárs belépése a szakmai zsűri összetételében is éreztette a hatását: a korábbi gyakorlatnak megfelelően a Magyar Színházi Társaság most is bekérte a szakmai szervezetek javaslatait saját területükről, ám most a zsűri összetétele végül is a két társaság egyeztetése alapján vált véglegessé. Kerényi Imre meghívása a testületbe a rendező markáns pártpolitikai szerepvállalásai okán akár provokációnak is tetszhet, s ennek fényében kompromisszumos megoldásnak  a politikai és színházi publicisztikái okán ugyancsak többek kedélyét borzoló kritikus, Koltai Tamás jelölésének elfogadása a grémiumba. De nemcsak ezért nem volt irigylésre méltó a zsűri munkája. Néhány évvel ezelőtt a szakmai beszélgetések állandó opponensei a zsűri döntésének ismeretében alternatív eredményt hirdettek, vagyis közzétették saját „díjazottjaik” listáját. Magam nem vagyok híve az efféle megoldásnak, legyen szó akár egy fesztiválról, akár a Kossuth-díjról, de most nehezen is tudtam volna jó érzéssel dönteni. Mert miközben minden díj megérdemelt a marosvásárhelyiek székely közegben játszódó,  kegyetlenül őszinte, erősen önironikus, elementáris humorú Bányavirágjától a szombathelyiek szellemes, játékos, nagyon emberi egyszersmind tündéri Szentivánéji álomjáig Mohácsi János és összeszokott alkotótársai, Mohácsi István, Kovács Márton, Remete Kriszta színrevitelében, furcsán említetlen maradt a díjazásban egy olyan  formátumú előadás, mint a kolozsváriak Hedda Gablere, s alulreprezentált Zsótér Sándor és Silviu Purcărete rendezése. Ami persze jelentheti egyszerűen csak a bőség zavarát is. 

A Magyar Teátrumi Társaság mint intézményes politikai akarat megjelenése eredményezte feltehetően a kritikai jelleg kiiktatását a versenyelőadásokat követő szakmai beszélgetésekből (emlékezetes közjátéka volt a tavalyi POSZT-nak Vidnyánszky Attila székborogatós távozása az előadását követő vitáról): az új szisztéma szerint a színházak maguk dönthették el, hogy igényt tartanak-e egyáltalán efféle eszmecserére, s ha igen, kik legyenek a felkért hozzászólók. Az oppozíció megszüntetésével inkább az ankét műfajához közelítő beszélgetéseket kétségtelenül felkészülten, élvezetesen vezette a moderátornak szerződtetett Lévai Balázs; leginkább ő kérdezett a meghívottaktól s az alkotóktól, meghatározva ezzel a műről való diskurzus irányát, menetét. A  markáns véleménynyilvánítás ezúttal inkább azokra a nézőkre hárult, akiket tévések szólítottak meg a színházból kijövet, s a friss élményeik hatására megfogalmazott észrevételeikből összeállított montázs szolgált mindenképp érdekes nyitányként egy-egy beszélgetéshez. 

A legfontosabb és impozáns újdonsága a fesztiválnak a tudósításokkal ellentétben negyedórás sétával könnyedén megközelíthető Zsolnay-negyed, amely még számos kiaknázandó lehetőséget jelent nyilván a hasznosítható tereket illetően, s a találkozónak még be kell laknia, de már most is alkalmas helyszínnek bizonyult például az egyetemek színészhallgatóinak bemutatkozásához, koncertekhez és kiállításokhoz.

Közállapotainkról ezen a POSZT-on legmarkánsabban tán a dohányzást tiltó törvény hatásának megjelenése árulkodott a színpadon: rendkívül mulatságos, egyszersmind tanulságos volt, hogyan oldják meg az alkotók az állampolgári kötelesség s a művészi hitelesség bornírtnak tetsző dilemmáját a szivar nélküli szivarra gyújtástól a valódi cigaretta meggyújtásának imitálásán át a fel-felparázsló elektromos szerkezet alkalmazásáig  – ennek a POSZT-nak most nem volt füstje. Szabadnak egyetlen társulat mutatkozott e tekintetben: a kolozsváriak szemrebbenés nélkül pöfékeltek a színpadon – náluk még nincs ilyen korlátozó törvény.

SZŰCS KATALIN ÁGNES

 

NKA csak logo egyszines

1