„Életművem nincs – csak életem van” – ez a Várkonyi-idézet köszönt ránk a bejáratnál. Várkonyi Zoltán színművész, rendező, színházigazgató emlékkiállítását a Martyn Galériában, a Pécsi Művészetek és Irodalom Háza tetőtéri galériájában rendezték. Egy rendezői életmű bemutatása nehéz feladat, mert régi arcokat és színházi előadásokat kell megidézni. Nem is mindig sikerül. Most láthattuk az ellenpéldát. Itt is csupán fotók, szövegkönyvek és filmrészletek s néhány tárgy állt rendelkezésre, mégis sikerült a XX. századi jelentős színházi egyéniséget szívközelbe hozni. Ez elsősorban Gajdó Tamás kurátor érdeme, és a látványtervezőé: Balla Ildikóé. 

Az ízlésesen és változatosan elénk táruló gazdag kép- és dokumentumanyag végigkíséri a színházteremtő életutat. A nagyszerű portrékon kívül a színész szerepei és rendezései is felvillantódnak a tárlókban és a falakon: első színházi rendezése, Steinbeck Lement a hold című műve a Művész Színházban, és az utolsó, Örkény István Pisti a vérzivatarban című drámája, a hatvanharmadik, amelyet már nem tudott teljesen befejezni – s köztük sok-sok korszakos. Különösen gazdag a Művész Színház előadásait megidéző képanyag. Természetesen a színházi előadásokon kívül a monitorok segítségével láthatunk részleteket a mester szépszámú filmrendezései közül is. Aztán előadások díszleteit és apró használati tárgyakat, amelyek a személyiséget is megidézhetik: öltözőasztalát, pipáját, gyufáját s a bőrtáskáját, amelyen belül ott a felirat: „Várkonyi Zoltán Vígszínház. Légy jó, add vissza.” 

A tárgyak mellett a szépszámú tárlóban sok-sok írásos dokumentumot olvashatunk. Itt van Háy Gyula levele, aztán egy másik: „szívesen látjuk Rösler Endrét 1937. május 11-én du. Jean- Paul Sartre: Temetetlen holtak című színművének zártkörű előadásán, a meghívó csak személyre szól és belépőjegyül szolgál.” De itt van Várkonyi kérelmi űrlapja az Országos Magyar Színművészeti Akadémia igazgatóságának címezve 1933. október 14-én: „ Hova: Budai Vigadó. Miben: Saját verseim előadására. Alulírott … tisztelettel kérem a tekintélyes igazgatóságot, szíveskedjék közreműködési engedélyt adni. A folyamodó aláírása: Várkonyi Zoltán II. a.” Aztán itt van levele Gerő Ernő pénzügyminiszterhez 1949-ből. Ennek utolsó mondata: „kérésem négy színházi évad munkateljesítménye indokolja és hitem, hogy a jövő nagy feladatainak megoldásában szerepet vállalhatok, méltányossá teszi annak teljesítését.” A tárlókban még a rendező életének kellékei: az ügyelőlapok s rendezőpéldányok. Ez utóbbiak telis-tele írva-rajzolva, mint például Nagy Ignác Tisztújítás című darabjáé 1956 májusából.

A kiállítás látványát a fényképeken túl Fehér Miklós jelmezei és a sok-sok képernyőről elénk táruló film- és előadásrészlet gazdagítja.

A Várkonyi személyiségét megjelenítő felvételeken kívül számomra a legérdekesebbek azok a szövegek voltak, amelyeken a pályatársak véleményeit olvashattuk. A kiállítás kurátorának ez a gondos és értő válogatása érzékeltette a kiemelkedő színházi személyiséget.

Major Tamás 1980-ban így fogalmazott: „Ő például Brecht-ügyben homlokegyenest ellenkező álláspontot foglalt el. Én pedig nem nagy elismeréssel nyilatkoztam a Vígszínházról. Zoli ugyanis mindig az úgynevezett vígszínházi hagyományokra hivatkozott. Mi az hogy vígszínházi hagyományok – kérdeztem én ilyenkor, amire persze ingerülten és sértve reagált. És mégis, az Ő igazgatása alatt a Vígszínház – különösen az utóbbi néhány esztendőben – egyre nyitottabb lett. Ha elsősorban nem is Várkonyi rendezései jelezték ezt, a megújuló színház szellemiségét ő inspirálta, mert hajlandó volt olyasmit is támogatni, ami távol állt személyes ízlésétől.”

Örkény István pedig 1979-ben így írt: „A képességek ritka együttese találkozott benne a tehetség, a szervezni tudás és az energiáinak valami olyan intenzitású kisugárzása, amely minden vele dolgozóval beletáplálta életerejét. Vélnénk, túlvállalta magát, hiszen rektora volt a főiskolának, színésze, rendezője és igazgatója a Vígszínháznak, ráadásul játszott és rendezett a rádióban és a televízióban, s nyaranta fél kézzel még le-leforgatott egy-egy filmet, például az Egri csillagokat, a Kárpáti Zoltánt, az Egy magyar nábobot. Más belerokkant volna, neki meg sem kottyant. Olyan művészalkat volt, amely nem megkönnyíteni, hanem megnehezíteni szerette a rá váró feladatokat. Nem röstellt rutinmunkát elvállalni. De attól volt és attól lett igazán Várkonyi, hogy a legszívesebben a feje fölé nyúlt és úgy érte el azokat az eredményeket, melyek még az ő szálas termetének is fölébe magasodtak.” 

14-15 DSC_7778 - Latinovits-Bujtor-kiállításLatinovits ’80 – Bujtor ’70 (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Gobbi Hilda (1980): „Sikeres rendezései voltak. A Vígszínház igazán jó színház volt a vezetése alatt. És újra játszott, ez volt számára a csoda. Szerette a főiskolát is. Hitt a fiatal generációban. Azok is benne. Én sok igazgatót megemésztettem életemben, de soha nem éreztem a szeretetnek azt az áradását, mint ami őt a saját társulatában és másutt is körülvette. Zoli nagyon értett a színházhoz. Nem modernkedett, nem irányzatosdizott, nem demonstrált, csak egyszerűen mindent tudott, ami színház.”

Marton László: „Várkonyi olyan színházi ember volt, aki a darabot elsősorban színpadi anyagként értékelte. Úgy láttam, hogy mindig akkor rendezett kiemelkedő előadást, amikor az anyagot önállóan tudta kezelni, és ha nem sikerült igazán valamely munkája, akkor annak az volt az oka, hogy túlságosan tisztelte a drámát. Ha fölszabadult, szárnyalhatott a fantáziája és hajmeresztő biztonsággal igazodott el a darab szövegében. Amikor pedig túlzott tekintélytisztelet ébredt benne a darab iránt, olyankor csak rendezett. De egy idő múltán tökéletesen meg tudta ítélni, amit létrehozott, és ilyenkor nyíltan kimondta: Ezt elszúrtam, vagy ez nem volt az én darabom.”

Darvas Iván 2006-ból: „Utálta a langyos biztonságot. Született hazardőr volt. Két lehetőség közül mindig is a kockázatosabb, a veszélyesebb, az izgalmasabb megoldást választotta. Igen, volt benne valami a torreádorból, aki egy szál pengével besétál az arénába, és a felizgatott tömeg morajára ügyet sem vetve elkezd játszani, szemtől szemben a halált hozó veszéllyel, végsőkig koncentráltan, elegánsan és végül, egyetlen, biztos döféssel leteríteni a fekete bikát. Akár színészként lépett színpadra, akár rendezőként hozott létre egy produkciót, mindig feltette rá az egész életét.”

Gábor Miklós (1997): „Látszólag egy üzletember kitartásával és egy milliomos gyermetegségével habzsolta az életet, és közben észre sem vettük, hogy egész életében szenvedélyesen, megállás és pihenés nélkül dolgozott. Bár úgy, mint, aki tudományos fóliánsokat búj, de közben egyik kezével szórakozottan jojózik, szándékosan teremtett szétszórtságokat, két kézzel egyformán és egyszerre tudott rajzolni és írni, ez volt a Zoli. Nagyszabásúan csinált mindent, csak éppen pestiesen, mégis nem bírta elviselni az életet, az élet unalmait, ezért kényszerítette rá a világot, hogy szórakoztassa őt.”

 

Látványtér 12

 – Az év díszlet- és jelmeztervezője

A színházi látványtervezők már harmadik alkalommal rendezték meg Látványtér-kiállításukat. Most először a POSZT-on. Azelőtt a városligeti Olof Palme Ház hatalmas belterű helyiségeiben szépen érvényesültek a kosztümök, a makettek, mert volt hely a körüljárásukra, s érvényesülésükhöz hozzájárult a belmagasság is, hiszen ezek a darabok színpadra készültek. A Pécsi Galéria és Pincegaléria volt az új helyszín, amely egyáltalán nem kedvezett ennek a bemutatónak. A kényszerű zsúfoltság lefojtotta az élményt. Balla Ildikó és társrendezője Papp Ervin igazán mindent elkövetett, hogy a maximumot kihozza a lehetségesből. Itt nem járhattak sikerrel. A látvány- és jelmeztervek, makettek, ruhák, előadásfotók, installációk és a kézművesek színpadi kellékei oly mérvű zsúfoltságot eredményeztek, hogy a kivételes, a különleges sem érvényesülhetett. Az idén  a korábbiaknál kevesebb résztvevő – Szűcs Edit, Árvai György, Cselényi Nóra, Balla Ildikó, Nagy Fruzsina, Benedek Mária, Bozóki Mara, Cziegler Balázs, Fógel Adrienn, Horányi Júlia, Horváth Kata, Kentaur (Erkel László), Khell Csörsz, Khell Zsolt, Nagy Viktória, Polgár Péter, Rátkai Erzsébet, Rózsa István, Szlávik István, Tresz Zsuzsa és Zeke Edit – terveit, illetve azok megvalósulásait s a Magyar Teátrum-díj díjazottjainak – Antal Éva kalaposmesternek és Ozsváth Ildikó jelmezfestőnek – patinázó munkáit láthatta a közönség. A tárlatot Csizmadia Tibor rendező nyitotta meg, s Margitai Ági és Gáspár Sándor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színészek adták át az év elismeréseit, amelyeket idén díszlettervezőként Khell Csörsz, jelmeztervezőként pedig Balla Ildikó vehetett át.

 

Díszvendégünk Cserhalmi György: a fotókiállítás – az Országos Széchényi Könyvtár segítségével jött létre, és anyagát B. Müller Magda válogatta. A kifejező fényképek a Palatinus Szálló volt sörözőjének falait díszítették. Filmek és fotók: Ötödik pecsét (Domonkos Sándor), Hamvadó cigarettavég, Megint tanú (Kende Tamás), K.O. (Inkey Alice), Tanítványok (Jávor István), A Hídember (Kiss Júlia), Allegro barbaro, Psyche (Szóvári Gyula), Dögkeselyű, Nagy generáció (Bartók István), Érzékeny búcsú a fejedelemtől, Mephisto (B. Müller Magda). Mindegyik kép előtt álldogálni kellett, mert felidézték mindazokat a sorsokat, amelyek megjelentek a különböző filmekben. Ahány film, annyiféle arc, pedig a vonások egy emberéi, egy színészéi. Egy nagy színészéi. 

 

Volt fotókiállítás a nagyszínház előcsarnokában is. Ezt Latinovits ’80 – Bujtor ’70 címen s a színésztestvérpár tiszteletére a Veszprémi Petőfi Színház rendezte. Mindkét színész játszott a veszprémi színpadon. Ellentétben az utca túloldalán található Cserhalmi-kiállítással, ahol a fotókon megjelentre figyelni lehetett, itt ez a szándék nehezen érvényesült. Vastag aranycirádák között a kis méretű, fekete-fehér képek, bármennyire is kedves arcokat jelenítettek meg, nem érvényesülhettek. Csak az érzékelhette őket, aki kereste. Aki nem, az elrohant mellettük. Kár.

 

A MárkusZínház majdani otthonában – most még csak a volt pékség hűlt helyén – Kemény Henrik emlékére rendeztek kiállítást a művész csodálatos bábjaiból és a vásári bábjáték kellékeiből. A Korngut-Kemény Alapítvány (amelyet maga Kemény Henrik a 80. születésnapja alkalmából elfogadott Kossuth-díjából alapított) gondozza a hagyatékot, és bocsátotta most kiállításra ezt a különleges anyagot. Láthattuk a dinasztiaalapító nagypapa első, majd az édesapa Vitéz László-bábját, s természetesen a fiúét, Henrikét is. „Volt egy Trabantom, bőröndlakó bábokkal, s egymagam jártam az országot. Azokban a kis falvakban, ahol nem volt művelődési ház, az istállóban, szalmakupacokon ülve élvezték a darabot. Egyes helyeken nem volt villany, ott a háború után talált tábori aggregátoromat indítottam be, autólámpát szereltem a paravánra, azzal világítottam.” Nos, itt láthattuk a világjáró bőröndöt, aztán a különböző méretű palacsintasütőket, amelyekkel igazságot lehetett osztogatni. A különböző kesztyűs- és marionettbábukat nemcsak a falakon, de a mennyezetről lógatva is megcsodálhattuk, ahogy a két előadáskezdést jelző szerecsenbábut is, amelyeknek nemcsak a kezében szólalt meg a cintányér, hanem a fejükön levőt is összeütögették. Egy varázslatos egyéniség varázslatos kellékei. 

 

Aki végigsétált a Király utcán – és ki nem –, az óhatatlanul megállt egy-egy kapualjnál, s a legtöbbünket bevonzotta a látnivaló. A Király utca 79. száma alatt, a volt Hamerli-udvarban Hamerli vaskereskedő háza különösen hívogató. A régi lemezjátszón forgó bakelitlemezről Bilicsi Tivadar és Csákányi László éneke volt hallható. A kapualj boltíve alatt mindkét oldalon képeslapok felkasírozva. Az egyik oldalon a Pécsi Nemzeti Színház különböző korokban és évszakokban, a másik oldalon pedig az ötvenes‒hatvanas évek képeslapjain (akkor még születtek ilyenek) népszerű művészek mosolyognak: Dajka Margit, Tolnay Klári, Uray Tivadar, Pécsi Sándor, Kiss Manyi és még sokan. A Pannon Klassz Közösség Kulturális Klaszter gondozta a kiállítást, amelynek megtekintésében Veinreich László volt a kalauzom. Délután öt órától a Babits Mihály Gimnázium pódiumos növendékei egy-egy jelenettel (cipőtisztító, rikkancs) élénkítették a közönséget. Én az idén ezt az egy tárlatot találtam, amelyben érződött, hogy az országos színházünnep a város lakóié is.

 

Amiről lemaradtam, az az Üzemi kiállítás cím és hírverés nélkül, amely a Zsolnay-negyed egykori üzemépületének ablakai mögé komponált fény-, tárgy- és térkompozícióként hirdettetett. Hogy ki láthatta, azt sem tudom, mert a láthatási időpontban a városlakók a városban, a POSZT-látogatók pedig színházban tartózkodtak. A Zsolnay Kulturális Negyed, „a pécsi varázs” Közép-Kelet-Európa legnagyobb kulturális épületegyüttese. A nagyszerű Zsolnay család lakó- és gyárépületeit újították fel temérdek pénzből 2010-ben, amihez óriási park és kert is tartozik. A közel harminc műemléképület és bővítései állandó és ideiglenes kiállításoknak adnak helyet. Ezek közül az Amerikában élő Gugyi László mintegy hatszáz darabos gyűjteménye a historizmus és a szecesszió korát idézi, míg Winkler Barnabás kollekciója Zsolnay Vilmos rózsaszín mázú edényeit mutatja be. A család volt lakóépületében egy 1853-tól induló s a legutóbbi időkig tartó nagyon szerény gyártörténeti kiállítás látható. A család bútorait rég széthordták már, de talán lehetne a fényképek alapján rekonstruálni a most még tátongó terekben a benne lakók életéről is valamit. A gyönyörű parkok és kertek övezte épületekben található a Bóbita Bábszínház és egyetemi negyed is, ahol a Pécsi Tudományegyetem több tanszéke is helyet kapott. De van itt látványtár, boltok utcája, Látogatóközpont, Labor interaktív varázstérrel és planetáriummal. A Pécsi Galériában 1300 négyzetméteren most a konstruktivista Konok Tamás alkotásait láthattuk. A pirogránit udvar egyik sarkában az égetőkemencék köré konferencia-központot hoztak létre. Benne a kemencebelső a ruhatár. A Zsolnay-negyed gyönyörű. A mázas zománccserepek tanúsítják a sok munkával, tehetséggel, áldozattal világhírt hozó múltat. Akkor a dolgos hétköznapok helyszíne volt, most a lélek ünnepeinek adna helyet. De még nemigen vannak lakók.

14-15 varkonyi 1Várkonyi Zoltán öltözőasztala (fotó: Szkárossy Zsuzsa)  

 

Nem POSZT-esemény, de fontos, hogy június 15-én láthatta először a nagyközönség Csontváry-Kosztka Tivadar Szerelmespár című művét a pécsi Csontváry Múzeumban, amely addig csak a volt tulajdonosa, a tolvajok és a rendőrök élménye lehetett. A tolvaj apósa házába falazta be a festményt. A Szerelmespár című kép 1902-ben született. Különlegessége, hogy egy emberi viszonyt ábrázol, amely kivételessé teszi a Csontváry-művek sorában. A művészt küldetéstudata egész életében a misztikushoz, az ideákhoz, a Napúthoz vonzotta. A mágikus erejű művek előtt, a bejáratnál egy – sajnos, másutt nem olvasható – önéletrajzi bejegyzéssel találkozhatunk, melyet ő fogalmazott az 1908. évi kiállítás katalógusa számára.

„Ihletettség és akaraterő a szárnyaim… 

1853. július 5-én születtem Kis-Szebenben, Mihály Tivadar néven. Dr. Kosztka László b. atyám orvostudor és gyógyszerész, nem dohányzott és nem ivott (…) Házunkban agár, kopó, vizsla, sokszor farkaskölyök, rókák, baglyok neveltettek. Az éneklő madarak egész serege hangversenyezett. Nekünk, hat gyermeknek ott volt a hinta, a kuglizó, a gimnasztika, kis lőfegyver és a Jancsi-vadász. A sportban természetesen a Kosztka-fiúk vezettek; s ha hiba esett, ők lettek elnadrágolva és a sötét pincébe zárva. Emlékszem tisztán mindenre, még a nagy Planéta idejére is. S mint kis gyermek dajkám öléből csodáltam a nagy üstököst, mely a házunk fölött lebegett. 

Mint iskolás fiú a könyv nélküli magolást utáltam, a Bibliát mesének néztem, és inkább vágytam a szabad természetbe a fülemile csattogását hallani, s megbámulni egy-egy virágszálat, ahol a lepkék, a dongók, a méhek s a rovarok egész serege nyüzsgött hímporos szirmokon.

Kis-Szebenből b. atyám Szerednyére költözött s mi négy fiúk az ungvári gimnáziumba kerültünk. Emlékszem jól, hogy Ungváron a játéknál, a kirándulásnál, a vadászat, úszás s korcsolyázásnál legelöl jártam: no meg a selyemtenyésztéssel is nagyban foglalkoztam; így azután érthető, hogy az iskolai bizonyítvány sem lehetett valami kitűnő, ami okot adott arra, hogy Eperjesre vitt atyám kereskedőnek.

Három és fél évig voltam kereskedő, azután már a saját erőmből gyógyszerész s az oklevél elnyerése után egyéves önkéntes Budapest polgármesteri hivatalában és joghallgató. 

A mindentudás vágya rengeteg könyvet olvastatott ki velem, s én 1877/8-ban egy memorandumfélét terjeszték fel az akkor földm.  ipar és keresk. miniszterhez, előadván a selyemtenyésztés praktikus célját s kértem az iskolában a kötelező tanítását. Utána jött a szegedi árvíz katasztrófája, s nekem az egyetemi hallgatók élén ott kellett lennem, ahonnan alapos meghűléssel tértem vissza, úgy hogy nehezemre esett az írás és az olvasás. Az orvosok hosszabb pihenést ajánlottak, így jutottam a Tátrába, egyik iglói gyógyszertárba, mint provizor. Néhány hónapi pihenő után egy napon a gyógyszertár elé állt egy fával megrakott ökrös szekér: az ökrök bubiskoltak, s én egy vénypapírra ezt a jelenetet lerajzoltam. (…) Iglóról egyenesen Rómába siettem, ahol több hónapi tanulmányozás után arra határoztam el magamat, hogy húsz esztendeig kell dolgoznom s akkor utolérem a nagyokat, avagy túlszárnyalom. 

Rómából Eszékre kerültem gyógyszerésznek; ott lepett meg Munkácsy Pilátusának a híre, s nekem ezt látnom kellett Budapesten. Egy évre reá Párisban azon tűnődve, hogy győzzem le a nehézségeket? segíteni senki sem segít. 

Komoly tervvel siettem haza s Gács községben nyitottam gyógyszertárt; ahol néhány évig lankadatlan szorgalommal oda jutottam, hogy gyógyszertárom adósságmentesen állott s amikor száz koronát havonta jövedelmezett, bérbe adva, elmentem Münchenbe, a Hollósy iskolájába, rajzolni természet után. E rajzokból 10 a kiállításon látható. Hat hónap után Münchenből b. Liesen-Mayer Sándor barátom tanácsára Karlsruhéba mentem Kallmorgen tanárhoz, aki három hó után Itáliába küldött. Én a dalmát partokon festve csak Raguzáig értem s innen a düsseldorfi akadémiára utaztam fel; ahol az igazgató tudtomra adá, hogy már többet tudok, s iskolára szükségem sincsen. Elutaztam hát Párizsba. A Julien Akadémiába iratkoztam be, de vesztemre, mert ott nem engedték meg a szabad rajzolást. Azt a formát, amit a franciák rám akartak kényszeríteni, egyszerűen visszautasítám. Így kerültem ki az akadémiából egyenesen Pompeibe, ahol egy nagy arányú festménybe bele is fogtam. De ez, mint más tanulmány, a padlásomon hever. 

Ezek után évről-évre hol mit s minő haladásról festék egészen 1904. évben Athénben festett Jupiter-templomig. Ez az első festmény, amelyben vásznat már nem lát a szemlélő. Végül fel kell említenem, hogy tavaly Párisban történt kiállításomon a New York Herald kritikusa egyenesen kimondá, hogy minden a világon létező festmény túl van szárnyalva. Ezt a hatást csak a húsz évi komoly munka után vártam. S hogy előbb következett be, a teremtőnek köszönhetem és senki másnak Csontváry.” 

JÓZSA ÁGNES

 

NKA csak logo egyszines

1