A társulat az idei évadot ősbemutatóval zárta, az őszi évadnyitó előadáson remélhetőleg itt lesz a bánsági születésű, Temesváron élt, majd Németországba távozott Herta Müller, a 2009-es év Irodalmi Nobel-díjasa, akinek Niederungen című, 1982-ben megjelent elbeszéléskötetéből készítettek színházi előadást. Az önéletrajzi ihletésű könyv egy kis romániai német falu világát írja le a II. világháború után, a nyolcvanas évekig, egy gyermeklány szemszögéből. Tulajdonképpen valamennyi bánsági sváb falu látlelete. 

Színpadra alkalmazta az ugyancsak Temesvárról elszármazott Niky Wolcz, aki az előadást rendezte, valamint Valerie Seufert dramaturg és Ulla Wolcz. Amennyiben az adaptációt a könyvhöz viszonyítjuk, megállapítható, hogy a tizenöt novellában megjelenő figurák a színpadon maguk köré teremtik a mozaikszerűen bemutatott eseményeket, a múlt század falujának, benne egy család három nemzedékének hiteles történetét. 

Az 1720-as évektől, a törökök által elpusztított Bánságba Svábföldről több hullámban telepített németek sorsa drámai fordulatokkal teli. Leszakadva az anyaországról, megalkották új életvitelüket, ami sajátos helyzetükben identitásuk kialakítását és megőrzését biztosította. 1918-ban a Bánság Romániához kerülése miatt többségi létből kisebbségi helyzetbe kényszerültek, ezért a hagyományok ápolásával, a szokások patriarchális renddé alakításával még szorosabbra fogták a faluközösséget és a családi köteléket. A fegyelem belsőleg kódolt, genetikailag örökölték egymástól a nemzedékek. A középkorúak, az idősebbek szinte mitikus ragaszkodással kötődtek a hagyományokhoz, s ez már az iskolában elkezdődött. Valamennyien átvették a falu értékrendjét, a munkahelyét, a családét. Utóbbiban megengedhetőek a férfikilengések is, nem fért azonban bele, hogy az asszony a házimunka mellett mondjuk olvasson.

A második világháború magával sodorta a helyi németeket a német oldalon hadba lépett Romániában, viszont a fegyverfordítás után, a kollektív bűnösség alapján előbb a Szovjetunióba hurcolták őket kényszermunkatáborba, majd a romániai Bărăganba. Később a Ceauşescu-diktatúra szabályosan kiárusította a szabadság világába vágyó svábokat: egyenként ötezer márkáért távozni lehetett a Német Szövetségi Köztársaságba. Ahol viszont jövevényként románnak tartották őket a helyiek. Az 1989-es változások után tömegével hagyták el szinte az utolsó szálig az országot, a Bánságot. 

A Lapályok cím földrajzilag és metaforikusan utal a Bánság fekvésére, másrészt jelzi, hogy az itt élők mélyfekvésben, a horizont alatt találhatók. 

A színpadkép – amely az emlékeket hivatott felidézni, s az egykori temesvári Helmut Stürmer tervezte – Tarkovszkij-filmekre  emlékeztet: lerobbant lakás, elöl a falusi utca vizesárka, benne téglákon lépegetve járnak a szereplők, kidobott holmik, egy bolhás tévékészülék végig bekapcsolva. Elöl Mária-szobor, hátul gázálarcos figura. A hátsó falon képernyőn vetített  események, illetve színpadon megvalósíthatatlan mozzanatok láthatók, mint például tűzvész a faluban, vagy a Kislány fantazmagóriái, szorongásai, félelmei. Utóbbiak árnyjátékokban is megelevenednek. A szín előterében szögesdrót kerítés, rács és döglött lótetem utal a Gulagra, amely az Anya emlékeiből kerül elő. Bogdan George Apetri filmrendező Nitzkyfalváról,  Herta Müller szülőfalujáról, azaz az emlékek „helyszínéről” hozta a felvételeket. A díszlet egyes elemei olyannyira autentikusak, hogy az időközben üresen maradt házakból is kerültek a színpadképbe. A korhű népi kosztümöket (szigorú feketébe öltözött férfiak, illetve svábos, sok alsószoknyás nők), a hétköznapi viseleteket (gyerekeknek iskolában, templomban is úttörőnyakkendő) Fehérvári Zsolt tervezte. Egyedül a Mesélő van „civilben”. A táncok koreográfiája, illetve az élőben Blechmusikot játszó  rézfúvósok, akik egyaránt fújnak a temetésen, illetve a Kirchweih templombúcsún, etnikailag tökéletesek. 

18 LapalyokTompa Eszter, Mara Bugarin és Alex Halka (fotó: Adi Coţ)

A szereplők archetípusok:  a Mesélő (Herta Müller), illetve a gyermek Herta, valamint a család: Anya, Apa, nagyszülők, dédnagyszülők, Nagynéni, s a falubeliek: szomszédok, nők és férfiak, iskolások, katonák és így tovább. A nagy átlagból a gyermeki agy révén furcsa figurák emelkednek ki: Árnyékember, Gyufásdobozos férfi, Boszorkány. Néhány színész több szerepet is játszik, közreműködnek a Temesvári Egyetem Német Színművészeti Szakának hallgatói is. Külön említést érdemelnek a filmbéli jelenetek vendégszereplői.

A főszerepet a Marosvásárhelyen született, jelenleg Berlinben élő, 1999 óta európai filmekben játszó Tompa Eszter alakítja, aki végtelen szerénységgel adja elő emlékeit, időnként belesimulva a felelevenített múltbeli cselekménybe. A színpadi változatban három szempont van jelen: a serdülőkorú, őszinte leány tiszta látásmódja, időskori énje, az írónő visszaemlékezésének tárgyilagossága, hiteles ábrázolással, illetve a kettő ötvözetéből a rendező reflexiója. Úgy is mondhatnánk, a kislány békaperspektívából, az írónő szemtől szemben, míg a rendező az eltelt időnek köszönhetően madártávlatból mutatja be a falut, a közösséget, benne az egyént. A két női szereplő hol egyszerre, hol külön van jelen. Olykor az idősebb Mesélő oltalmába veszi a rettegő kislány-énjét, ami pluszt jelent a novellákhoz képest. 

A jelenetek a bennük szereplő figurától függően drámaiak, groteszkek vagy humorosak, mindez két vekkeróracsörgés közé építve: az egyik az előadás elején, a munkanap kezdetét jelzi, a másik a befejező pillanatban, a rémálomból való ébredést segíti. Végigjárjuk a falut térben az iskolától a temetőig, időben a mindennapoktól az ünnepekig, mint a Kirchweih, a templombúcsú.

Több visszaemlékezés némajátékként elevenedik meg, a mindenkori családi perpatvarhoz például nem kell szöveg, mint egy ablakon át benézve, értjük, ami történik. Nincs tájnyelv, dialektus, ékes németet használ az elbeszélő, a gyermeké naiv, a faluközösség szókincse, beszédmódja kódolt. Versbetétek gazdagítják a szöveget az írónő A kontyban egy hölgy lakik című verseskötetéből.

A szombat esti „sváb fürdőzés” rituáléját felgyorsított burleszk zenére ismerjük meg: gyerek, anya, apa, nagyanya, nagypapa ugyanabban a mindinkább kihűlő, egyre feketébb vízben mosdanak meg. A családi portára adó németes tisztaságmániát is szeretettel és megértéssel idézik fel: egyszerre valamennyi falubeli asszony söpri a szín falait, padlóját. 

A gyermek, érzékeny lelkű serdülő lány lelkivilágából misztikus, gigantikus méretű alakzatok jelennek meg. Lázálomszerű az apja temetését megálmodó jelenet – az anya költögetése vet véget a rémálomnak.

Tragikus leütésűek a háború borzalmait idéző momentumok, a nyomorékká lett katonák, a tömegsírok említése, illetve a Hősök Keresztje, amelyen mindazok neve szerepel, akik a faluból harctéren hunytak el. Drámai momentum az Anya Gulag-emléke, amit leánya megpróbál kitörölni emlékezetéből, vagy legalábbis enyhíteni.

Mindaz, amit nem egészen két óra alatt látunk, nem etnikai kuriózum, inkább történelmi-társadalmi retro. A könyv megírása óta ez a világ eltűnt, mint valami Atlantisz, a színpad előterében levő víz tükröződésével együtt.

OBERTEN JÁNOS

 

NKA csak logo egyszines

1