Mindennapi tapasztalatainkból tudjuk, hányféle feladatnak kell (kellene) megfelelnie annak a színháznak, amely városának (és városa környékének, netán az egész megyének) egyetlen teátrumaként működik. Mutasson be komolyabb hangvételű, elgondolkodtató előadásokat és vidám, akár zenés szórakoztató darabokat. Játsszon klasszikust és kortársat. Ne csak a felnőttekhez szóljon, hanem a diákokhoz és a kisgyerekekhez is, gondoskodva az eljövendő nézőgenerációk kineveléséről. Mindeközben pedig invitálja közönségét valódi izgalmakat kínáló – és a szakma érdeklődését is kivívó – kalandokra, vagyis jellemezzék színvonalas, érvényes produkciók. 

A nemzetiségi színházak legfőbb feladata az anyanyelvi közeg megteremtése, az adott nyelvterület színházi és irodalmi értékeinek méltó színvonalú közvetítése. Amennyiben az ilyen színháznak kellően nyitott és igényes vezetője van – főleg, ha az intézmény ráadásul a környék egyetlen teátrumaként működik –, a kétféle feladatkört egymásra csúsztatja. Ez ugyan a legkevésbé sem egyszerűsíti a társulat dolgát, viszont nagyban kitágítja lehetséges nézőinek körét – és kiválóan ellene dolgozik a könnyen ott kísértő zárványjellegnek –, valamint a társulat szakmai kondícióit is nagyban segít fejleszteni, frissen tartani. 

E meghatározó elv alapján működik a Frank Ildikó vezette szekszárdi Deutsche Bühne is, Tolna megye egyetlen kőszínházaként. A mindössze kilenc színészből álló, német nyelvű társulat – közülük is ketten kettős szerepben tagok: egyikük igazgatóként, másikuk rendezőként – évadonként hat­-hét bemutatót tart. A színészek német, magyar és román nyelvterületről szerződtek ide; átlagéletkoruk nem sokkal lehet több harmincnál. Az együttes elsősorban vendégrendezőkkel dolgozik, akik főként szintén a német nyelvű országok színházaiból érkeznek, de játszanak romániai, illetve magyarországi rendezők irányításával is. Az előadások egy részében külföldi vendégművészek is fellépnek, és volt már olyan bemutató, amely egy másik színházzal való együttműködés eredményeként született. 

26-28 szekszard 3Nyolckor a bárkán (fotó: Florin Gabriel Ionescu)

Az idén másodszor volt alkalmam végignézni a három napba sűrített évadot. A tavalyi programot részben orientációként írom ide, részben pedig azért, mert vannak előadások, amelyeket továbbjátszottak: Roland Schimmelpfennig: Nő a múltból, Marius von Mayenburg: A csúnya, Yasmina Reza: Művészet, Patrick Süskind: A nagybőgő, Carlo Goldoni: Mirandolina, Dan Goggin: Apácák, Roswitha Zauner: Oskar tojást rak. Az idei miniévad programja pedig a következő volt: Ernst Pichler: Wallenberg, Bertolt Brecht: Kispolgári nász, Georg Büchner: Leonce és Léna, Jule Ronstedt: Déltengeri pince, Ulrich Hub: Nyolckor a bárkán, Lyman Frank Baum–Christian Gundlach: Óz, a nagy varázsló. 

A legfeltűnőbb koncepcionális különbség, amely a két évad bemutatói között mutatkozik, az, hogy idénre az ifjúsági és gyerekelőadások kerültek túlsúlyba. Míg tavaly csak az Oskar tojást rak szólt kifejezetten a gyerekekhez – és az Apácák kamaramusical-változata vonta be őket némileg a játékba –, az idei évadban a Wallenbergen és a Kispolgári nászon kívül a további bemutatók az ifjabb és legifjabb korosztályok számára készültek. Az arányok módosulásának hátterében az a tapasztalat állhat, hogy a színház nézőközönségének jelentős részét a diákok képezik, és a tájelőadások célközönségeként is leggyakrabban a (nemzetiségi) tanintézmények jönnek szóba. Az ő „becsatornázásuk” a majdani felnőtt törzsközönség soraiba a színház hosszabb távú sikeres működésének talán legfőbb záloga.

A Wallenberg – Ernst Pichler kortárs osztrák szerző műve, eredeti címe szerint: Wallenberg, avagy végjáték a Lubjankában – ősbemutató. (Kötetben négy évvel ezelőtt jelent meg.) A darab Wallenberg életének utolsó szakaszát dolgozza fel, attól kezdve, hogy a németek ellenségének számító svéd diplomatát, aki Magyarországon zsidók ezreit mentette meg a biztos haláltól, végül mint gyanús elemet a szovjetek fogták el, majd mikor úgy döntöttek, hogy nincs vele további tervük, a Lubjanka börtönben titokban kivégezték. („Egy esetben végzetesen cserbenhagyta a realizmusa. Mikor azt hitte, hogy a felszabadulás emberséget is jelent.”) A mű a nagypolitika, illetve kiszolgálóinak és kiszolgáltatottjainak összeérő és szétváló útjain kalandozik két véres diktatúra időbeli határán. Snittszerű jelenetsorozatát az író egyfelől irodalmi színpadiasra hangolja: díszletek helyett fekete teret, jelmezként fekete ruhákat javasol, és kórust iktat a felvonások elé. Másfelől a groteszkebb, cirkusziasabb-bohócjátékosabb adaptáció lehetőségét is felkínálja: a szereposztás „véres clownok”-at említ, a főszereplő – a narrátor-játékmester – Jokernek nevezi magát, és a figurák egy része több alakban is feltűnik, nemegyszer a nyílt színen váltva szerepet. 

A rendező, Alex Linse ugyan több gesztussal is utal arra, hogy a történelem nonszensz fordulataihoz, a nemegyszer tragigroteszk szituációkhoz a cirkuszi porondot is hozzárendeli, az előadást alapjában véve mégis a párbeszédek realisztikus kidolgozása és egymás után illesztése jellemzi, ami által a produkcióban sokkal inkább a megmutatás, semmint a megérzékítés válik meghatározóvá. A salzburgi Theater (Off)ensive nevű alternatív színházzal koprodukcióban készült előadás azonban így is jelentős vállalkozás, és korántsem csak a kultúrmisszió okán. Születnek ugyanis megindító jelenetek (gondoljunk többek között akár Kratkow és Wallenberg börtöncellabeli – Ljudmila Ulickaja-i érzékenységgel ábrázolt – megismerkedésére, vagy a halálos injekció beadása előtti fájdalmas-felemelő párbeszédre). Jokerként – és átváltozásaiban is – a salzburgi Detlef Trippel személyében erős színpadi jelenléttel bíró, kiforrott tehetségű művészt ismerhettünk meg. A négy salzburgi és hét szekszárdi színész csapatmunkája talán leginkább azzal jellemezhető: ha valaki ismeretlenül látná őket, nem mondaná meg, hogy más-más irányokból érkeztek, s most találkoztak először. 

Bertolt Brecht ifjúkori egyfelvonásosa, a Kispolgári nász ritkán játszott darabja a kőszínházak repertoárjának. (Magam korábban csak egyszer láttam: tizenhárom évvel ezelőtt a Pesti Színházban.) A darab nem több, mint a helyzet- és jellemkomikum eszközeinek gazdag gyűjteménye – de éppen ezzel kínál színésznek hálás, nézőnek szerethető alapanyagot. Aki valaha is volt életében lakodalomban – akár mint érintett, de még inkább mint meghívott –, pontosan ismeri az önmagunk és egymás áltatásának azt a gazdagon rétegzett, energiákkal és anyagiakkal a legkevésbé sem fukarkodó szokásrendszerét, amely évszázadokon átívelően az efféle mulatságok természetes közegének mondható. Az általános lerészegedés közepette szinte biztosan sor kerül kínos jelenetekre is, s gyakran előkerülnek történetek, amelyeket jobb nem feszegetni... A mű tehát kiválóan alkalmas arra, hogy az alkotók humorára, ötleteire, improvizációs készségére alapozó előadás szülessen belőle.

26-28 szekszard 4Wallenberg (fotó: Mártonfai Dénes)

Brecht szerzői utasításai szerint a nyitójelenetben már „a lakodalom vendégei az asztalnál ülnek, és falnak”. Verena Koch, az előadás rendezője azonban karikaturisztikus antrésorozatot illeszt az első jelenet elé: ahogyan érkeznek a szereplők, ki-ki még elvégzi az utolsó simításokat – a képzeletbeli tükör a nézőtér felé esik –; helyére kerül női domborulat és homorulat, férfiúi vállvonal és brillantinos tincs. Majd elkezdődik az ünnepi vacsora, amely fokozatosan „ereszd el a hajamat” mulatozássá fajul. A zene (melyet élőben szolgáltat Ric József) finom hangulatú háttérzenéből egyre ordenárébb lakodalmas muzsikába megy át. A menyasszony apja (Matthias Patzelt) hosszú és zavaros történeteivel, a vőlegény anyja (Florin Gabriel Ionescu) konyhaművészeti melléfogásaival megy a társaság idegeire. A házaspárok veszekedésekben törnek ki (ünnepeltként: Juliane Baldy és Tom Pilath, meghívottként: Alica Weirauch és a pohárnak-üvegnek legalaposabban fenekére néző szépasszony, Frank Ildikó). A szingliként megjelenteket pedig végképp semmi nem tartja vissza a nyilvános botrányokozástól (Lotz Kata, Solymár Dániel); a vőlegény laza és sármos barátjának pedig még a szeme sem áll jól (Andrei Hansel). S miközben kuszálódnak a viszonyok, és emelkedik az alkoholszint, szép sorban darabjaikra törnek az ünnepi lakoma bútorai is. A színészek bőven gondoskodnak róla, hogy a nevetség tárgya ne csak az legyen, amit mondanak, hanem az is, ahogyan teszik, valamint hogy a mozdulatok nyelvezetét is a szituációkból fakadó groteszkum jellemezze. Az efféle stílusú előadásokban mindig kényes kérdés: sikerül-e a nevettetésben a jó ízlés határain belül maradni. A társulatot – amely egyébként teljes létszámmal szerepel az előadásban – és a rendezőt dicséri, hogy az előadás egyetlen pillanatra sem lépi át a kényes határt. A burleszkig vitt elrajzolásban azonban még lennének az előadásnak rejtett tartalékai (a rendező valami effélét célzott meg; a műsorfüzetben is „slapstick comedy”-t említ).

Georg Büchner Leonce és Lénájának háromszereplősre átszerkesztett változatát az alkotók elsősorban osztálytermi színháznak szánták – főként nyelvtagozatos gimnazisták számára –, de a díszlet nélkül, néhány kellékkel előadott adaptáció alkalmassá teszi az előadást arra, hogy bármely helyszínre elvigyék. (Mivel azonban – kifejezetten pedagógiai okokból – szinkrontolmácsolás ezen az előadáson nincs, a produkciót csak németül jól értő közönség előtt érdemes bemutatni. Nyelvi akadályok felmerülhetnek a diákoknál is; itt azonban a tanári felkészítés – legyünk optimisták – sokat segíthet ezek áthidalásában.) A miniévad ideje alatt egy középiskolai osztályterembe látogatott el a produkció, amelyet a színészek ötletesen alkalmaztak a helyszínhez: ajtókat-útvonalakat kihasználva, a járásokat újratervezve és egy kicsit a közönséget is bevonva a játékba. Solymár Dániel mint Leonce érezhetően közel került a tinédzser korú nézőkhöz; mai érzékenységű fiatalt alakít mind unatkozó hercegként, mind megbabonázott szerelmesként. Matthias Patzelt sokszínű, sokarcú Valerio; humora és játékossága nemcsak Leonce-nak, hanem a közönségnek is sokat segít a (darab) világ(á)ban való eligazodáshoz. Lénának (Alica Weirauch) kevesebb lehetőség jut az előadásban. Ez azzal is összefügg, hogy az adaptáció és a rendezés – Britta Kristina Schreiber munkája – míg Leonce spleenes lelkiállapotának bemutatását nagyon gondosan kidolgozza, sokkal kevésbé részletező az egymásra talált szerelmesek közös útjának (azaz a felnőtté válási történetnek) a megrajzolásában.  

26-28 szekszard 2 Leonce és Léna (fotó:  Britta-Kristina Schreiber)

A Déltengeri pince, Jule Ronstedt színésznő darabja a „zenés családi nyaralás” műfaji megjelölést viseli, amely – főleg a vicces-színes műsorfüzettel együtt – előre jelzi, hogy a Christine Neuberger rendezte előadást elsősorban a fiatalabb korosztályok szórakoztatására mutatták be. A darabnak alig van cselekménye – valójában egyetlen ötletet ad elő –; kötőanyaga a vidám hangulatú zenei válogatás, amelyet az előadásban négytagú élőzenekar tolmácsol. A mese arról szól, hogy a befizetett nyaralásról való hazudozások után a családfő – pénze valójában nem lévén nyaralásra – pincefogságra kárhoztatja szeretteit, mondván, itt is milyen kellemesen eltöltik majd együtt a szabadságra szánt napokat, ráadásul így a szomszédok előtt is el tudják titkolni, hogy nekik már nyaralásra sem futja. Veszekedés, zene, ének, oldottabb hangulat, zene, ének – izgalom felkeltésére szolgáló eszközöket még nyomokban sem tartalmaz az előadás. (Annak minősítésétől, amikor tinilányára az anya kést fog, hogy el ne merje hagyni a pincét, talán jobb is eltekinteni.) Szerencsére azonban mégis van valami, pontosabban valaki, aki többször visszatérően is élvezetes perceket szerez: egy termetes patkány, aki Solymár Dániel megszemélyesítésében fáradhatatlanul táncol, énekel, és kiváló a humora. Magát a családi sztorit Matthias Patzelt tartja életben (még ha szerepe sokkal kevésbé hálás is, mint a Kispolgári nászban vagy a Leonce és Lénában). Tom Pilath többféle mellékszerepben tűnik fel figyelemre méltóan. (Mindhárman öt vagy hat bemutatóban játszanak az évadban, egyaránt színvonalasan; Pilath tehetségének valódi megmutatására azonban a tavalyi évad kedvezőbb lehetőséget adott.) Az előadás slusszpoénja kifejezetten szellemes – a spoiler kísértésének azonban, tekintettel a következő évadra, a recenzens kénytelen ellenállni.

Kisebbeknek szól a Németországból érkezett Claudia Sennecke rendezte Nyolckor a bárkán című előadás, amelyet a sikeres gyerekdarabszerző, Ulrich Hub írt. A történet egy kortárs pingvinkolónián kezdődik – ezek a vonzó madarak a szerző több darabjában is főszerephez jutnak –; három cserfes pingvin hangoskodik, civakodik egymással (Tom Pilath, Matthias Patzelt és Alica Weirauch). Csintalankodó gyerekek és állatmesehősök egyszerre, a jellegzetes pingvintotyogás elemeit is hordozó mozgásukkal, stilizált pingvinöltözetükkel. (A jelmez a rendező munkája.) Majd egy csillámló lény (Lotz Kata) – először angyalnak hihetnénk, de hamarosan kiderül: angyal szerepű galamb ő – hírül adja: az ismert okokból az Úr özönvizet bocsát a Földre, s Noé bárkájára a pingvinek közül is csak kettőt várnak. A pingvinek ettől kezdve azzal vannak elfoglalva, hogyan csempészhetik fel a bárkára az addig kiutálni készült harmadik társukat. Elsősorban Pilath és Patzelt nagyon komolyan vett komédiázásának köszönhetően számtalan mulatságos jelenet születik abból, hogyan próbálnak különböző felállásokban három helyett kettőnek látszani. A galamb a sok munka alól nem lát ki, s hiába próbál mindenben helytállni, a köszönet mégis késlekedni látszik. Lotz Kata dinamikus, rollerrel közlekedő és két hangszeren is játszó égi madara afféle játékmestere az előadásnak: életképeket közvetít a bárka mindennapjairól, szervezi az életet, a gyerekközönségnek pedig olykor egy-egy magyarul kimondott mondattal segít tájékozódni a történetben. Az előadás egészének erénye, hogy a komoly tartalmaknak – Isten létének–nem létének, természetének kérdései – a legkevésbé sem megy ellenébe a vicces hangvétel és az énekes betétekkel még szórakoztatóbbá tett forma (zene: Johannes Büld). A végén minden rendeződik: megvan az olajág, véget ér az özönvíz, elhangzik végre a várva vár dicséret – és a létszám fölötti pingvint sem éri retorzió, nem kevéssé egy újonnan alakuló madárszerelemnek köszönhetően. 

A legkisebbeket ebben az évadban egy új Óz, a nagy varázsló-feldolgozás szólítja meg. A Németországban íróként és zeneszerzőként tevékenykedő Christian Gundlach készített musicalt Lyman Frank Baum műve alapján (övé a szövegkönyv és a zene is), amelyet a Romániából érkezett és Szekszárdon már többször is megfordult Stefan Iordanescu-Fogarasi rendezett. Az előadásnak a látványvilág a meghatározója (díszlet- és kelléktervező: Dorothea Iordanescu-Fogarasi; külön jelmeztervezőről nem szól a színlap). A fekete-fehér Judy Garland-képsorral induló vetítés vibrálóan színes két- és háromdimenziós játékba megy át. Dorothy (Juliane Baldy) szintén a filmbeli képi és zenei motívumok felől indít – majd modern zenére és szivárványos külsőre vált. A gazdag nonfiguratív háttérvetítések és a csodákra is képes figurális képek lebilincselő színpadi világot mutatnak a gyerekeknek. Mivel az óvodás- és kisiskoláskorúak nyelvi szintje csak ritka esetben teheti lehetővé a mese követését, nagy szükség is van erre. A jelmezek is a látványról szólnak, azonban feltűnik, hogy eközben nem feltétlenül alkalmasak a játékra. A legjobban sikerült a Madárijesztő (Andrei Hansel) laza, színes kockás kezeslábasa, mind a külcsínt, mind a funkcióját illetően: nagyszerűen engedi érvényesülni a remek mozgású és humorban-komolyságban egyaránt kiváló színész gesztusait. A Bádogember (Tom Pilath) jópofa külleme – egy amerikai gulyáskonzerv óriáshengere – viszont ellenébe megy a színészi játék lehetőségeinek. A negatív véglet pedig a szumóbirkózónak öltöztetett Oroszlán (Matthias Patzelt) viselete, amely nemcsak kényelmetlennek tűnik, hanem ronda is. A jó és a rossz boszorkányt Lotz Kata alakítja egy személyben, ami a képkompozícióknak és a színésznőnek köszönhetően láthatóan nem okoz zavart az apró befogadókban. Óz (Solymár Dániel) lehetőségeit viszont nagyon beszűkíti az adaptáció: ha a kisgyerekeknek a cselekményt legalább részleteiben sikerül is követniük, a mese líráját, bölcsességét és mindezzel kapcsolatban Óz kilétét aligha tudják magukban összerakni. Ugyanakkor az is bizonyos: ez a mese a kicsit nagyobbak körében könnyebben találhatna igazán értő befogadókra.

 

*

A szekszárdi (két) évad tapasztalatai alapján elmondható, hogy az ország legkisebb kőszínházi társulatát kétségkívül a minőségelv vezérli, melynek megvalósítása megbízható színvonalú – ha nyilvánvalóan nem is mindenben hibátlan – előadásokat eredményez. Van tehát mire építeni a jövő évadban, és ami nagyon fontos: van is kikkel tovább építkezni.

DÖMÖTÖR ADRIENNE

 

NKA csak logo egyszines

1