Építkeznek Kisvárdán, szépül a főtéri könyvtár. A kapcsolódó út- és parklezárás miatt a Művészetek Háza melletti fák közé telepítették a népszerű tájkonyhasátrakat. Csak a központi, ponyvás társalgó maradt a helyén, azt viszont orkánállóvá erősítették, valószínűleg azért, hogy a foci EB-re felállított óriáskivetítő biztonságban legyen. Futball ragyogta be idén a határon túli színházak találkozójának ünnepét.

 

És Nánay István. Az egyetlen színháztudor a jelenlévők között, aki képes volt magára vonni a meccsnézők figyelmét, ha letelepedett valamelyik asztalhoz egy-egy szakmai rendezvény előtt-után, vagy annak szünetében. Nánay a határon túli színjátszásról időben-térben tájékozott. Látja pályaívében (fejlődésében és tévútjain) a színészt: észreveszi, ha jól elkapott pillanatai a lényéből fakadnak, de – végtelen tapintattal – rámutat arra is, ami alkalmi varázs; amikor a bravúr a szerepben rejlő lehetőség spontán érvényesülése csupán. Hiteles. Részint a szakmai köznyelvből merítő, lényegre törő fogalmazása révén, részint azért, mert a messzi múltban gyökerező helyismerete van: a külhoni színházakat a munkakörülményeikkel, a nézőikkel együtt évtizedek óta ismeri. Eredetileg szakmai beszélgetésirányítói felkérést kapott (moderátor), hamar kiderült azonban, hogy annál többet kell vállalnia: amíg jelen tudott lenni – az utolsó előtti napig –, árnyékkoordinátorként és egyszemélyes szakmai-lelki segélyszolgálatként ténykedett. 

kisvarda MG_1908m Mátray László, Pál-Ferenczi Gyöngyi és Kolcsár József (fotó: Barabás Zsolt) 

Versenyfesztivál 

Nyakó Béla igazgató erre az évadra Bicskei Istvánt kérte fel válogatónak, aki utóbb a POSZT-ra is kereste az előadásokat. A megoldásnak adódott előnye – keletkezett bizonyos átjárás a két rendezvény között –, jellemzőbbnek bizonyult azonban a hátránya: eszkalálódott a POSZT környezetében keletkezett értékbizonytalanság. Ott, a Teátrumi Társaság által a válogatói körbe utólag delegált Bicskeinek a reprezentativitás elvét kellett képviselnie, az abszolút színpadi minőség elve ellenében. Itt az volt számára az iránytű, hogy minden határon túli színháztól hívjanak meg produkciót. Törekedett ugyan a lehető legjobbat kiválasztani, ám ebbéli szándéka maradéktalanul nem érvényesülhetett. A kompromisszumkényszer összetevői korábbról jól ismertek. A kisvárdai játszóhelyek valamelyikére be kellett férnie a díszletnek, s nem lehetett annyira bonyolult technikai igényű a rendezés, hogy a helybeli képességek hiányát súlyosan megszenvedje az előadás. Szembesült némelyik színház hajlandóságának hiányával, mások mohóságával: aki nem akart részt venni, vagy teljesíthetetlenül sokat kért a fellépésért, az kimaradt. Bicskei személyes élményei mellett (esetleg hiányukban, vagy azokon túl) a válogatás a színházak ajánlásán alapult. Az ízléskülönbözésnek ára volt: a vajdasági Tanyaszínház nem képviseltethette magát, mert az általuk javasolt Vízkereszt vagy bánom is én című előadásukat nem találta olyan szintűnek, hogy meghívja. Az egy színháztól egy előadás doktrínáját a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház esetében sértette meg: ők két előadással lehettek jelen (Éljen a szerelem!, Dogs and drugs). Igaz, a versenyprogramban tőlük is csak az előbbi szerepelt.

Verseny vagy varázslat

Varázslat annyiban, hogy az előadások besorolását csak a nagyon figyelmes néző fedezte fel, a műsorfüzeti színlapok sarkába rejtett piktogram alapján (kék mezőben pucér combú hellén hölgy korinthoszi oszlopfőt karol). A versenybeli pozíció másik ismérve az előadásnapot követő szakmai beszélgetés (konzultáció) volt: itt a versenyen kívüliekről nem eshetett szó. (A szabályerősítő kivétel szintúgy a szabadkai társulat, illetve a színésznövendékek bemutatkozása.) További varázselem a magyarországi együttesek felléptetése. Színpadra került a nyíregyháziak Csárdáskirálynője (rendező: Tasnádi Csaba), az ExperiDance Produkció Ezeregyév című táncshow-ja (rendező-koreográfus: Román Sándor), a Tolcsvay Trió, a Téka Együttes és a Cédrus Néptáncegyüttes előadásában Az égig érő fa című táncos daljáték (rendező-koreográfus: Varga Zoltán) s az eredményhirdetést kísérő előadásként a debreceni Fodrásznő (rendező: Viktor Rizsakov). A három „kakukktojás” a hirtelen bejelentett távolmaradások miatt kerülhetett a programba. A komáromi színházból meghívott előadás főszereplőjének eltört a lába, az udvarhelyi színháztól Bicskei István egy szórakoztató előadást válogatott be, ők azonban – mivel szakmai versengésként értelmezik a kisvárdai találkozót – úgy gondolták, az a produkció nem nyújtana valós képet a színházukról. A Szabadkai Népszínházzal a pénzügyekben nem értettek szót.

A kakukktojások a közönség (értsd: a lakosság) megnyerésének célját szolgálták – nem nagy kasszasikerrel. Elmaradtak idén a telt házas várszínházi esték. Alapjában ráfogható a visszafogott érdeklődés a férjek focilázára (sörfutár ilyenkor az asszony, nem családi kultúrfelelős), valamint az általános takarékoskodási hullámra (a házi megszorító intézkedések lajstromában országszerte vezető helyen szerepel a színház). Tanulságos lehet ugyanakkor a foghíjas nézőterek okának szervezésszakmai végiggondolása is. Látszatra biztos siker például a Csárdáskirálynő. Csakhogy a kőszínházi szezonban Kisvárda a nyíregyházi színház vonzáskörzetének számít: aki akarta, az elmúlt két szezonban megnézhette/meghallgathatta az előadást az eredeti helyén, a lehetőségekhez mérten optimális körülmények között. Ezek a körülmények azonban nem a nagyoperetthez méltóak. Kicsi a zenekar, a nóták a színészek énektudásához vannak igazítva, a koreográfia a tánckarként működő statiszták mozgáskultúráján alapszik, a díszlet-jelmez költségtakarékosan stilizált. A Csárdáskirálynő a lokálpatrióták szemében heroikus vállalkozás, a Kisvárdáról odautazóban viszont nem hagy olyan mély nyomot, hogy megnézze ismét, amikor a helyébe hozzák. A két táncjáték az úgynevezett igényes szórakoztatás kategóriája. Régi tapasztalat, az átmeneti műfajokat – a fékezett maximalizmus engedményével született munkákat – az ínyenc néző elkerüli, míg a virtigli bulvárra vágyó nem hajlandó megfizetni. Így történt. 

 

Versenykakukktojás 

Izgalmas volt az a június 27. szerda esti pillanat a Várszínházban, amikor kiderült, jutott virtigli bulvár a versenyprogramba is: Feydeau bohózata, Az úr vadászni jár, a kézdivásárhelyi Városi Színház előadásában. Miközben a zsűri testületileg köddé vált a szünetben, a publikum lelkesen ünnepelte a buzgó mulattatókat. A válogató szabadkozott: DVD alapján történt a meghívás, s a merevlemez alapján nem ilyen élményt sejtett. Hirtelen felindulásból született olyan ötlet is, hogy diszkvalifikálni kell a produkciót. Visszavonni a meghívást, a bemutatás után! Kizárni egy olyan versenyből, amelynek nincsenek írott szakmai szabályai. Ha viszont azt tekintjük szabálynak, hogy egy-egy darabbal lehetőleg minden határon túli színház jelen lehessen, akkor a kizárásnak mi alapja lett volna vajon?

A Városi Színház Feydeau-előadása könnyen utaztatható, bármilyen kicsi színpadon elhelyezhető, spanyolfalszerű díszletháttérrel készült. Kolcsár József rendezésén megérezni, hogy nemcsak a fellépőhelyek színpadmérete lehet változatos, hanem a nézőteret megtöltő közönség érdeklődése is. Ne veszítsék el a fonalat a legkevésbé Feydeau-érzékeny színházlátogatók sem! – ez lehetett a vezérelv, amikor zenekart, énekeseket fogadtak a produkcióhoz, hogy dalbetétekkel értelmezzék a szituációkat, vagy kössék össze velük a párbeszédek követése során elvesztett gondolatfonalat. A színészi játék szintén attraktív. Az arcizmok erőteljes mozgatása, a jelentésközvetítő járás (hangsúlyos odamozdulások a megszólalás helyére) és a túlartikulált beszéd – szintúgy a közérthetőség jegyében. Semmivel sem szerényebb minőségi igényű játék, mint amilyenek ideát a belhoni sztárokat felsorakoztató, kifejezetten a lakosság szórakoztatására készített nyári/téli vakációs előadások. Csak utóbbiak egyelőre kívül esnek a POSZT-válogatók látómezején.

Én azt tartanám igazságosnak, ha a kisvárdai versenyfesztivál – amiként a POSZT is – kategóriákra bontottan folynék. Nem gondolom száműzendőnek ezekről az ínyenc keveseknek játszó alternatívokat, de a népszerű lélektani darabokkal, vagy a mulattató produkciókkal jelentkezőket sem. Jelenleg egyazon estén látom Ingmar Bergman művének átdolgozását a bohózattá transzponált Feydeau-komédiával, s nem tudom úgy csoportosítani az élményem közvetítésére való szókincsemet, hogy az elmarasztalásommal vagy a dicséretemmel össze ne keverjem az olvasóban a játékminőség szféráját a műfajok rangjáéval. Ugyanez a dilemma nyomja a díjakról döntők lelkét, kiknek a sorsa a valamikori „Ki mit tud?” tv-vetélkedők zsűritagjaiéval egyező: képletesen szólva, közös értéktengelyen bírálják el a versmondót a kardnyelővel.

 

Mélylélekfelszín és lélekbulvár

A legcsekélyebb elmarasztaló hangsúly nélkül, az utóbbiak sorába illesztem a Zentai Magyar Kamaraszínház Jóccakát, mama! című előadását. Marsha Norman brutálisan banális képlettel lep meg: miért éljen tovább a beteg, ha egyszer meggyógyult? Mindennél természetesebb, felkutatni a lomtárrá patinásodott családi házban apa pisztolyát, rendelni hozzá töltényt, és főbe lőni magát. Imponálóan egyszerű abszurdum: a színészek feladata, hogy ebből – belső történések sorozatának létrehozásával – dráma kerekedjék. Szilágyi Ágota kőkemény detektív. Rafináltan váltogatva az értelmi és az érzelmi fogásokat, kiszedi anyjából a hármuk viszonyának igazságát: a családban mély szeretet csak az apa és leánya között bontakozott ki, az anya féltékeny volt lányára a férje érzelmi kötődése miatt. Jessie érdekházasságban született. László Sándor rendezése gondos, realista munka. Nagy erényét a színészi energiaáramok egymást erősítő koordinációjában látom. Él azzal a lehetőséggel, ami Szilágyi Ágota vitalitásában rejlik: megjeleníti benne az életerő és a halálösztön különös találkozását, a fatalizmust. Akár a fesztivál minden napján el lehetett volna telt házzal játszani.

Szilágyi Ágota személye – véletlenül? – kínálja a lélektani téma folytatását. Ő játssza az Újvidéki Színház Fanny és Alexander (Ingmar Bergman) előadásában Emilie Ekhdal szerepét. Gyarmati Kata átdolgozásában a hangsúly a fiatalon megözvegyült nő és a püspök (Balázs Áron) ellentmondásos kapcsolatára tevődik. Attól a pillanattól érezzük a vészterhes szimbiózist közöttük, amint az első beszélgetésükre a misztikus oszlopcsarnok mélyén sor kerül. A családon belüli erőszak. Az erőszakot elszenvedők kettős arca: mártír és szörnyeteg. Az áldozat provokálja (keresi) a sorsát. Nem bűnhődni akar, hanem büntetve lenni. A színházban a filmbeli gyerekeket visszafelé élő felnőttek játsszák (Ábrahám Irén és Dukász Péter): hol nyolc-, hol nyolcvanévesek. Róluk elfordul a figyelem. A halálközeli emlékképződés és az élet objektív tényei, az érzékcsalódások és a kristálytiszta memória között keletkező vibrálásról, a Bergman filmjeit átszövő tárgyatlan szorongás teljes ízéről eleve lemond Vidovszky György rendező. Annyit vállal, amennyi ebben az extrém párkapcsolatban kifejthető: amennyit vállal, színházban az is nagy falat.

A fesztivál kínálatában a lélektani indíttatású előadások esetében a legszembetűnőbb a szellemi mélységdifferencia. A legjavához tartoznak a nagy formátumú vállalkozások (a magyarországi törvényi besorolás szerint: kiemelt színházi előadásminőségnek megfelelő produkciók). Ezek külön recenziót érdemelnek, egy fesztiválbeszámoló szintjén legfeljebb tendenciák említhetők. Az például, hogy a romániai színház-finanszírozási rendszer belső elszámolási szabályainak rugalmasabbá válása következtében fokozódott a román rendezők érdeklődése a magyar társulatok iránt. A nagyobb hajlandóság (sűrűbb jelenlét) természetes szakmai munkamegosztáshoz vezet: a magyarok inkább a szövegfeltáró munkájukkal tűnnek ki (Bocsárdi László Bánk bánja), míg a románok jellemzője a hősök viselkedésének lélektani képletté formálása, a redukció (Füst Milán: Boldogtalanok, Shakespeare: A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása). Eltérő színvonalon.

Sorin Militaru rendezése (A makrancos hölgy, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásában) megérdemelte volna – a megjelent szakmai érdeklődők és a szakmai zsűri magánvéleménye alapján is – a találkozó fődíját (fellépés a Thália Színházban, és az előadás tévéfelvétele költségének térítése), csakhogy a produkció már a fesztivált megelőzően túl volt a kiérdemelhető Thália-vendégjátékon. 

Militaru színpadán, mint azt általában a román rendezőelittől megszokhattuk, a nyers-expresszív helyzetfelvetés időnként latinos költőiségben oldódik fel, s ha a kontrasztosság érzékletes (az élményünk a rendezői óhaj szerint képeződik meg), akkor a teljesség színházát kapjuk. Amikor benne ragad a játékban a vidéki néző által oly szívesen fogadott affektáltság, akkor elcsúszik a színészi érzelemkifejezés a szentimentalizmus felé, s a rendezőt megérteni akaró néző töprengeni kezd. Adott esetben: megzabolázta-e Katát a kérője, vagy megalázta?

Militaru színháztörténeti tudáselőnyben volt kollégájával, Radu Afrimmal szemben: előbbi világklasszikussal dolgozott, utóbbi egy olyan darabbal (Füst Milán: Boldogtalanok), amely még a magyar színjátszásban sem vetette felszínre egészen a benne rejlő lehetőségeket. A szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadása felfogható egy lépéskísérletnek a szövegfeltárás útján. Kétségtelen értékei dacára – a szavakba zártság feltörése a mozdulatgazdagság révén (természetazonosságra törő naturalizmus helyett ráutaló koreográfia), a szürreális szcenírozás –, kételyekkel telve hagyjuk el a zsöllyét. A szakmai beszélgetésen Nánay István markánsan fogalmazta meg gyanúját, hogy a rendező nem eredeti tehetség.

Szövegfélő és szövegfeltáró rendezők 

A nem eredeti tehetség (epigon) bélyege Frunză életművét nem illeti meg, s azzal sem gyanúsítható, hogy érzéketlen a magyar szövegek iránt. (Tavaly a Csíki Játékszín társulatával Tasnádi Istvántól a Finitót óriási sikerrel mutatták be.) Talán a kényelemszeretet kerítette hatalmába, amikor elhárította magától, hogy Örkény szövegéből építkezzék. A Tóték rendezésekor elragadta a dobozolás monotóniája, és beteljesítette az idegbeteg őrnagytól átvállalt küldetést: kívül maradt a színházépületen minden izgalom. Külsődleges eszközökkel, elsősorban az újszerű térszervezéssel igyekezett figyelmet ébreszteni, ám túlburjánzott az alkotói fantázia: belegabalyodott tere a rögzített dramaturgiai konstellációba, s egyszer csak mindegy lett, ki honnan jön, hova tart, és kénytelen-e meghallani valaki azt, amit nem szabad. Varga Anikó kritikáját idézve, a konstrukció önértékű maradt.

Az önértékűség fogalma felrémlett bennem a fesztiválnyertes előadásnak kihirdetett sepsiszentgyörgyi Bánk bán előadása közben is. A konvencionális (standard) Bánk, Melinda és Gertrudis fölé telepedve egy radikális Biberach jelentkezik: Pálffy Tibor monodrámája az előadáson belül. Biberachja mindenki lelkén-szándékán keresztülgázolva érvényesíti az akaratát, amely akarat nem eszmék mentén érvényesül, hanem magamagáért van: Biberach lényege a saját akarata. Nem elbizakodott, hanem magabiztos bajkeverő. Oly mívesen kártékony, hogy az szinte szép. A lelki rútságának bája van. A szép förtelemből azonban nem következhetne az elbukása, ezért – holtában – csak suta megoldással lehet eltakarítani. Feldolgozhatatlanná teszi a néző számára a halálát, s ez nem érdem. Átvállalja a rendezőtől a darabértelmezés feladatának egy jelentékeny részét, amikor nem a szituációba illeszkedő, hanem a szituációt felülíró szerepformálást javasol. Az alakítás alkalmasint koherens, briliáns, a színész azonban – a darab egészére vetítve játékát – önjáró géniusz. 

(Egyszersmind előreviszi az előadás ügyét ott, ahol megfeneklik a rendezői agy. A debreceni Lucifer-alakítása például egy teljesen új értelmű Tragédiát eredményezett.)

Bocsárdi László rendezése tipikusan a külön elemzendő munkák közé tartozik. Színpadi tanulmány Katona József drámájára – olvassuk a színlapon. Gondolom, akkor járunk el korrekten, ha komolyan vesszük az alkotók szellemi önkorlátozását, s nem kérjük számon tőlük sem a korhű jelmezeket, sem a szerzőhű jellemeket, de legfőképpen nem az indázó cselekményt. Bocsárdi és alkotótársai adaptációja az eddig született legérthetőbb változat. Fordításuk etimológiai beavatkozás. Szófejtő, és egyben szövegmetsző: lenyesik az egyes szekvenciákról azokat a mondatcikornyákat, amelyek a tartalom megértését gátolják. Az akadálymentessé tett, ám nem tankönyvízű szöveget aztán lényegre törően alakító színészek szólaltatják meg.

Jutalomjáték

Pálffy teljesítménye kétségkívül megérdemelte a zsűri külön elismerését. Akadtak ugyanakkor olyan előadások is, amelyek nem az önértékük, hanem éppen egy-egy revelációszerű alakítás okán váltak méltóakká a versenyprogramba emelésre. A kassai Thália Színház Philadelphia, nincs más út! című produkciójából Nádasdi Péter és Dudás Péter nyerte el a közönségzsűri által felajánlott egyéni díjat. 

Az ír drámairodalom második reneszánszának egyik emblematikus műve volt Brian Friel színműve, a Philadelphia, Here I Come!. Magyarországi bemutatóját (Philadelphia, nincs más út!) 2001-ben tartották Kaposváron, Léner András rendezésében. A kassai Thália Színházban ugyanő arra vállalkozott, hogy az Írországból Amerikába költözködő, furán tipikus fiatalemberről újrafogalmazza a véleményét. A választott mesetechnika a flashback, a választott lélektani fogás a színpadi tudatkettőzés. A fiú külső énje Havasi Péter, belső énje Nádasdi Péter. Gar O’Donnel rászánja magát, hogy elhagyja az apai házat és Philadelphiába költözködjék a nagynénjéhez. Megteszi. Ám szeretne megtudni valamit, mielőtt elrepül Írországból: mi történt azzal a kék csónakkal, amelyik ott ringatózott a tavon, ahol az apjával együtt horgásztak, s az apja beterítette őt pokróccal, mikor fázni kezdett, s dalolt hozzá valami nagyon szépet is. Megtudja. A csónak barna volt, a dal egészen más, és akkor nem takarta be az apja, csak majd végül, és titokban, az indulása előtti éjjelen. Későn. Dudás Péter példás önfegyelemmel adagolja eszközeit; mutatva magát kezdetben szerethetetlen apának, hogy aztán elárulja érzelmeit. Alkalmat teremt ezzel Cs. Tóth Erzsébetnek (Madge) az ingaóra szimbólum felfejtéséhez: a fiú az apja szakasztott mása: „eltelik annyi év, és nem fog tanulni semmit”.

A legígéretesebb fiatal színész számára alapított Teplánszky Kati-díjat a szakmai zsűri döntése alapján Az üvegcipő című előadásában nyújtott alakításáért Tarpai Viktória, a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház művésze kapta. Az üvegcipő a debreceni bemutatójakor összeszedett formát futott, s a jó színvonalú csapatjátékból kiragyogott Tarpai Irmája. Azt lehetett remélni, ebben az előadásban az Irma-szerepnek új archetípusa keletkezett. A beregszásziak kisvárdai bemutatkozása sajnos nem táplálta tovább ezt a reményt.

Ha megfelelnek a technikai körülmények, a Jelenetek egy kivégzésből (Howard Barker darabja) bemutatása talán nagyobb elismerést szerzett volna a nagyváradi társulatnak, mint a Liliomfi, Dimény Levente alakítása (Schwartz, pesti fogadós) azonban indokolttá tette, hogy ez legyen a versenyelőadásuk.

 

Egy társulat jutalomjátéka

Kiosztott a zsűri egy különleges megfogalmazású díjat is: Sebestyén Abát a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata által színpadra állított A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása című előadásban nyújtott alakításáért, valamint a Yorick Stúdió és a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatával közösen előadott Bányavirág című színművének rendezéséért jutalmazták. Az előadásért – csak másodsorban. A Bányavirág talán elkényeztetetté vált – így érezhették a zsűriben –, talán a zsűritag Jeles András szigorú szövegminőség-teóriájának lett áldozata a produkció (a neves filmrendező sűrűn üzent hadat a stand-up comedy nívójú színpadi beszédnek). 

kisvarda ezt_MAKRANCOS_BokorBarnaKarpGyorgyBerekmeriKatalinA makrancos hölgy, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Bokor Barna, Kárp György és Berekméri Katalin

Az előadásokat az idén is szakmai zsűri értékelte. A Kulcsár Edit dramaturg, Csikos Sándor színművész, Jeles András rendező, Várszegi Tibor kritikus-esztéta és Zappe László kritikus alkotta ítészcsapatot a nézők által delegált, háromfős zsűri egészítette ki. Munkájuk eredményében én nem találok kivetnivalót. Jeles András absztrakt minőségeszményét (esztétikai maximalizmus) ellensúlyozta Kulcsár Edit határon túl szerzett szakmai terepismerete, illetve Csikos Sándor realista színészi neveltetése. A magánízlésem szerint érdemelt volna valamilyen elismerést a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Tolnay Szabolcs rendezte előadása, az Éljen a szerelem!. Monarchianosztalgiás dekadencia, bágyadt csillogás és lomha izgalom: látványi és zenei környezetbe burkolt, oratorikus sétabalett. Nekem tetszett. Persze lehet egy társulat jutalomjátéka az, hogy két produkciójával is részt vehetett a találkozón.

 

„Melyik út megyen itt Budára?”

Nem Budára: Pestre és Miskolcra. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes védnökségével tavasszal létrejött a Határon Túli Magyar Színházi Szemle a Thália Színházban elnevezésű program. Ez lehetőséget teremt a jövőben arra, hogy a magyarországi közönség néhány nap alatt, egy helyszínen ismerje meg a határon túli magyar színjátszás jelenét, különlegességét. A rendezvény arra ad alkalmat, hogy bemutatkozhassanak az elmúlt időszakban létrejött legjelentősebb határon túli színházi produkciók. A nézők láthatnak előadást a legrégebbi erdélyi kőszínházak egyikének társulatától egészen a fiatal, 2007-ben alakult társulat játékáig – olvasható az ajánlás a Thália honlapján. A miskolci tervekről Béres Attila művészeti vezető számolt be, a „Merre halad(jon) a színház” címmel Bicskei István által meghirdetett szakmai fórumon. A színészi jutalomjátékok fesztiválját kívánják majd meghirdetni – ígéri Béres –, nem akarnak Kisvárdának konkurenciát.

Nem akarnak konkurenciát a kísérőrendezvények tekintetében. A főiskolásoknak hirdetett mesterkurzus (idén Bicskei Zsuzsa tartotta a japán butoh táncból), a legkisebbek számára készülő mesejátékok, bábelőadások, a gyerekprogramhoz kapcsolódó, szombat-vasárnap délelőttönkénti arcfestés, a gólyalábas műsor, bohócműsor, népi fakörhinta, népi játékpark és kézműves program – mind Kisvárdán maradhat.

A szakmai presztízs és a finanszírozás oldaláról nézve viszont bizonyosra vehetjük az elszívó erőt, a konkurenciát. A Thália Színházban való megjelenés szakmai presztízsét lehetetlen felülírni. A közmédia és a szakmai sajtó nyilvánossága adott. Speciális előny a Thália-menedzsment, amely (kimondatlanul) kínálja az ott fellépőknek a filmszerep esélyét. A színészfesztivál is nagyon erős hívó szó. Komoly kihívást jelent a külhoni társulatok színésztagjainak, ha eldöntendően merül fel a kérdés otthon: a legizgalmasabb előadásukkal nevezzenek-e Kisvárdára, vagy az évad legnépszerűbb színészét mutassák meg a szerepében, Miskolcon. Az anyagi vonzatok nyilvánvalóak. A turnékat valakinek finanszíroznia kell, s a pénz egyetlen kalapból osztódik: adott arányban, valahány felé.

Kisvárda esélye a kivárás. Biztos haladék, hogy jubileumi, a huszonötödik fesztivál következik. Egy év alatt megmutatkozhat a Tháliában, hogy a kétmilliós Budapesten ugyanolyan körülményes nézőt találni az igényes előadásokra, mint a tizennyolcezres Kisvárdán. Kiderülhet, hogy Miskolcon az új színházi menedzsment roppant szimpatikus és szerteágazó programjának lebonyolításához anyagilag nem eléggé felkészült a város. 

A kisvárdai fesztivál bírálható, de nem kaotikusabb a magyar színházi világ egészénél. Szégyellnivalója nincs, ami közben vannak párjukat ritkító erényei: az egymás iránti tisztelet, a megértés és szolidaritás a résztvevők között. Ezekre őrizendő kincsként kellene tekinteni, s abba az irányba tovább fejleszteni az intézményét – erősíteni dzsemborijellegét, kiszélesíteni a társulatok találkozásának lehetőségét –, hogy a megkülönböztető nemes vonások markánsan kidomborodjanak. 

BALOGH TIBOR

 

NKA csak logo egyszines

1