A Szegedi Kortárs Balett immár évtizedes sikerdarabja, klasszikussá vált produkciója a Carmina Burana, mely itthon és a világ számos táján vált ki erős hatást napjainkban is. A szuggesztív mozgásrendszer, a táncosok teljesítménye az előadásban végig, percről percre épít a szcenika által biztosított változatos látványelemekre, ezekkel tökéletes egységben működik, szinte összeforr velük. Juronics Tamás rendezése, koreográfiája számára a színpadi teret, a díszletet és jelmezeket Molnár Zsuzsa alkotta meg, a világítást Stadler Ferenc tervezte.

A produkció alapjául szolgáló mű, Carl Orff zenéje különleges középkori irodalmi anyagra támaszkodik, amely egy bajorországi kolostorban maradt fenn. A szerző által a gyűjteményből válogatott szöveg túlnyomórészt latin versekből áll, más dalok pedig régi német nyelven íródtak. A költemények egyik fő témája a tél dermedtsége után a tavasz ébredése, a természet megújulása, kivirágzása. Ehhez a vonulathoz kapcsolódik a következő gondolatkör, mely az emberi érzelmek feltámadását, az udvarlást, majd a szerelem beteljesedését ünnepli. A másik nagy központi téma az emberi sors kiszámíthatatlansága, Fortuna kegyének mulandó volta feletti kesergés. A jelen, a pillanat élvezetének dicséretét a sodró erejű bordalok fejezik ki.

A versek tartalmukban a középkori latinos műveltség kedvelt motívumaiból, mondhatni közhelyeiből, toposzaiból táplálkoznak. Abból a gondolatkörből, melynek legszebb vizuális megjelenítéseit a középkor későbbi századaiból ismerjük. Jellegzetes példái ennek a világnak a francia Berry herceg híres imakönyvének illusztrációi, köztük a zöldülő természetbe kivonuló előkelő ifjak és hölgyek kecses menete, vagy a június képe, ahol a napfényben fürdő mezőkön még a paraszti munka is elegáns idillnek tűnik. Díszítő freskókon, falikárpitokon is szívesen jelenítettek meg virágzó tavaszban sétálgató fiatalokat, a „Szerelem kertjét”, az „Ifjúság kútját”, „Vénusz diadalát”1. Figyelmeztetőként azonban a középkori ábrázolások gyakran felidézték Fortuna kerekének fordulását, később a „Halál triumfálását”2 is.

A Carmina Burana versei ebben a finomkodó, kissé tudálékos kulturáltságban fogantak. Szinte hivalkodnak az antikos műveltség ismeretével – ókori istenségek, mint Vénusz, Ámor vagy Fortuna, Bacchus szerepeltetésével kölcsönöznek emelkedett eleganciát a témának, öltöztetik allegorikus, szimbolikus köntösbe a költeményekben megfogalmazott emberi érzelmeket, hangulatokat. Az egyik latin versben felbukkanó néhány francia nyelvű sorban egy előkelő szerelmes szentimentális kesergését hallani. A naiv-népies német dalok más stílusréteget képviselnek. Egyszerű szavakkal őszinte érzések szólalnak meg bennük, ifjú lányok és legények hívják kedvesüket.

A Carmina Burana verseinek hangzásából, a rövid sorok lüktetéséből azonban lendület árad. Carl Orff „ritmusorgiája”3, a zenekar dübörgése, az emberi hangok áradása ezt a hatást helyenként eksztatikussá fokozza. A középkor deákos költőiségénél, a német dalok kedves egyszerűségénél sokkal elemibb erő jut benne kifejezésre.

A zenemű szerkezeti felépítése – Fortuna, a világ úrnője gondolatának kezdő és záró motívuma – határozottan fogalmazza meg a mondanivalót: mind a költeményekben megszólaló középkori ember, mind a modern kor szülötte hányódó, kiszolgáltatott teremtmény, aki egy kis időre ugyan feloldódást nyer, boldogságot talál a barátságos természetben, a testi élvezetekben és szerelemben, de sorsát a végzet uralja.

 29-31 Carmina Burana 2A díszlet- és jelmeztervező Molnár Zsuzsa rajza

A szegedi produkció látványvilága ezt a tendenciát fejleszti még tovább, a zenében rejlő erőteljesebb hatásokra építkezik. A színpad elemi egyszerűséget, paraszti környezetet sugall, mintha a mezőgazdasági munkák, szántóföldek világa elevenedne meg. A szereplők természetközeli életmódot folytató figurákként, puszták lakóiként jelennek meg, akik a legelemibb emberi érzéseket, helyzeteket, örömöket és félelmeket élik meg. Kíváncsiak, babonásak, megrettennek a körülöttük settenkedő Haláltól, de rögtön igyekeznek is megfeledkezni róla. A természet megújulásának jelére feltámad bennük a vágy az élvezetekre, a szerelemre, az élet továbbadására. A közéjük jött Lány, aki valamiképpen más, sérülékenyebb, mint a többi, egy időre részt vesz létezésükben, párra lel, de a végén belehal.4

A tervező olyan teret hozott létre, amely kiválóan szolgálja a táncosok szabad, korlátlan mozgását. A padló egyenletes sík felület, körben sötét függönyök határolják. Csak néhány, a széleken elhelyezett merev díszletelemmel dolgozik, illetve két csodálatosan képlékeny textildrapériával, melyek hol kétdimenziós foltokként jelentkeznek, hol térben is kibontakoznak, változtatják alakjukat. Hasonló könnyed és mobil eszközök a mennyezetről lecsüngő csillogó láncok, melyek változó, finom, függőleges vonalritmust hoznak a színpadképbe. Egyes jelenetekben feltűnő hangsúlyos látványelemekként szolgálnak, sőt a teret is szervezik olyan kellékek, mint a mosdáshoz használt edények, illetve a ledobott ruhacsomók.

A történet mintha végig a perzselő erejű Nap alatt játszódna le, a színpadot szikkadt fű borítja akkor is, amikor a versek a mezők kizöldüléséről, virágokról, madárdalról szólnak. Az állandó helyszín pajtát, mezőgazdasági udvart idéz, a színpad két oldalán vasláncok lógnak le. A két legfontosabb, hangsúlyos díszletelem a bal szélen hátul elhelyezett egyszerű kút kerek kávával, kiöntő csatornájából víz csordogál, illetve a jobb szélen elöl egy ácsolt bak, a rajta elhelyezett kolomppal. A kút, mely fontos szimbolikus motívum volt a középkor gondolatvilágában,5 ebben az előadásban is születést, életet, megtisztulást sugall. A másik elem, a felfüggesztett, kolompként megszólaltatott vasdarab a hívó, figyelmeztető vagy gyászoló harang funkcióját tölti be. Itt kezdődik és itt fog végződni a cselekmény. A bakot általában meleg sárgás fény világítja meg, a kutat sötétebb kék. A két hangsúlyos elem által meghatározott átlós irány sok fontos mozgás vonalát jelöli ki az előadás során. A mű kezdetekor a színpad hátsó peremén, kerítésként vannak felsorakoztatva az egyszerű, támlátlan padok.

29-31 Carmina Burana 4A díszlet- és jelmeztervező Molnár Zsuzsa rajza

A bevezető jelenetben a színpadon középen megvilágítva ül a vezető táncos. A színpad mélyén a háttér előtt elvonul egy magas, sötét leples alak, a Halál. A megrettent férfi előre jön, megkongatja a kolompot, mire berohannak a többiek és felhangzik Orff zenéje.

A szereplők ruhája természetes hatású, könnyed, puha kelmékből készült. A színskála rendkívül érdekes: egyszerre puritán, ugyanakkor választékos. A díszlet színvilágához alkalmazkodva tört fehérek, különlegesen finom tompa zöld, barna, lilás, rózsaszín és fakó kék árnyalatok jellemzik. A természetesség fontos hatáselem, illetve a táncos kényelmét is szolgálja. A szabásvonalak kortárs elemeket is alkalmaznak, ám időtlenséget sugallnak. A ruhák lazán övezik a testeket, repülnek velük, hangsúlyozzák, felnagyítják a mozdulatokat.

Fortuna dallamára a táncosok az egész színpadot elfoglalják, marionettként ugrálnak fel, pörögnek. A karok mozgását követve a ruhák szárnyai repdesnek, a szereplők elszakadnak a talajtól, és újra visszazuhannak. A vezető táncos az ember felemelkedéséről és elkerülhetetlen bukásáról szóló résznél az egyik padra szökken fel, majd lép vissza. A tétel végén ismét a színpad középső foltját világítják meg, itt kuporodnak le a táncosok. Ez a középső kerek „sziget” mint motívum az előadás további menetében is felbukkan majd.

Orff művének következő nagy egységében a tavasz ébredését ünneplik. Jobbról jön be az idegen Lány, féltő mozdulatokkal elszáradt virágot hoz. A kopár színpadon a szikkadt fűcsomók között eltáncolja a tavaszt: a csalogány dalát, a rügyfakadást, az illatot. Az egyik korábbi táncosnő csatlakozik hozzá. A kút itt jut először jelentőséghez: társnője vizet hoz a fáradt Lánynak, aki megöntözi a virágot is.

Távozásuk után a magányos Fiú lép elő a kút mögül, a dal szövege (Omnia sol temperat) az olvadásról, melengető napsütésről, egy társ kereséséről szól. A Fiú tánca után a többiek kitörő örömmel ünneplik a tavaszt, mely elhozza a vidámságot, Vénusz és Ámor uralkodik. A versben szereplő antik istenek helyén azonban itt egy hatalmas, primitív bálvány tűnik fel a háttér közepén, megformálásában a népi téltemető rituálék kiszebábuját idézi.

Szöveg nélküli zenekari tétel, táncmuzsika következik, a vasláncokat a szereplők középre húzzák, elrendezik. A színpadkép látványos, a vakító fehér fényben a csillogó függőleges vonalak behálózzák az egész teret. A fém csengése beépül a hangzásba, a könnyed, vidám tánc során a láncokat is megmozgatják.

Ezután következnek az érzelmes, egyszerű német dalok. Először a színpad hátsó része világosodik meg, a kedvesük után vágyakozó nők parasztlányokként vizet hoznak a kútból. Az edényeket elrendezik a színpadtérben, mosakodnak, készülődnek. A loccsanó víz látványa és hangja az élet örömét sugallja. Majd fürdenek a kútnál, a Lány is csatlakozik hozzájuk – a látvány a középkori „szerelem kútját” idézi. Újabb könnyed zenekari tétel kezdődik. A szólótáncos ünnepélyes, kimért, ám finoman ironikus mozdulatokkal lépdel be, két kezében szalmacsomókat tartva, majd hasonlóan a többi férfi is. Hol boglyaként előrenyújtva rejtőzködnek a kötegek mögött, hol – mintha kévéket csépelnének – kitárt karjuk meghosszabbításaként látványos hullámzó mozgást hoznak velük létre. A festett arcok, a kellékek, mozdulatok ősi termékenységi tánc hatását keltik. Megjelennek a nők, hosszú, fehér ruhában, a szerelem szertartása veszi kezdetét. Párok alakulnak, akik érzelmes vágyakozással táncolnak egymással, majd a zene és a mozgás a szenvedély beteljesülését érzékelteti.

29-31 Carmina Burana 3A díszlet- és jelmeztervező Molnár Zsuzsa rajza

Egyszerre előlép a bálvány, és a szereplők fölé tornyosul, mire azok megrémülnek, többen futásnak erednek, és a zenemű következő nagy egysége, a csapszék helyszíne következik. Mindenki a bálvány körül tolong, amely táncol az emberekkel, rémisztgeti őket. Magasságát, formáját változtatja, dekoratív forgó mozgás jellemzi. Aztán lehanyatlik, palástja nagy, sötét, kerek drapériaként üresen terül el a földön. Láthatóvá lesz, hogy a férfi szólótáncos mozgatta, kezében bottal. Felhangzik a paródia a nyársra húzott hattyúról. A bot, amely a kezdő jelenetben a Halál attribútuma volt, most fegyverként szegeződik a szereplőkre, majd a nyársat jeleníti meg.

A felbátorodott emberek játszani kezdenek a földön heverő textíliával, egy részét megemelve bábjáték paravánjává alakítják. A padokat kétoldalt rendezik el, s kíváncsi nézőként foglalnak rajta helyet. A kis színpadon két kesztyűsbáb látható mint szerelmes fiú és leány – ám egyszerre felbukkan mellettük egy vigyorgó halálfej (a szólótáncos), és letépi a lánybábu fejét. A jelenet brutális vége megrémíti a szemlélőket. A kis bábelőadás mintegy sűrítve előrejelzi, összefoglalja a később bekövetkező tragédiát.

A drapéria ismét fenyegetően felmagasodik, már világosan látni, hogy a korábban körbetáncolt bálvány maga a Halál volt. Körbeforog, botjával látványosan alakítja palástját. Végül összelapul, a táncosok ütlegelik az üres, sötét leplet, majd eldobják.

Az Ego sum abbas gúnydalra, mely egy liturgia paródiája, szertartásosan arany drapériát hoznak be, kigöngyölik és fénylő korongként a színpad közepén terítik ki. A továbbiakban ez a látványelem lesz a leghangsúlyosabb, a mozgások centruma. Színét a világítás időnként ezüstre változtatja. Köré rendezik a padokat, és a férfiak kezükben kupákkal vad bordalban dicsérik az ivást, az élet örömeinek gátlástalan élvezetét. Hatásos befejezésként magukra öntik a bort, mely vérvörösre színezi felsőtestüket.

A zenemű harmadik nagy egysége során az arany drapéria a „szerelem udvarává”6 válik. Tóként csillogó foltját a Lány körbetáncolja, majd a szerelmes Fiú csatlakozik hozzá. Először a peremén egymástól távol keringenek, majd középen együtt táncolnak, a kelme látványos redőkben felcsavarodik a Fiú lábára. Faun és nimfa szobraként ölelkeznek. A gyengéd lírai jelenet után az ösztönök világa, a rítus eksztázisa következik. Bejönnek a többiek, kisimítják a drapériát, és a párok táncba kezdenek. A dalok szövege egyre szenvedélyesebb lesz, a mozgás felfokozott. A Veni, veni (Jöjj, jöjj) kezdetű versben a szerelmesek kedvesükért kiáltanak. A lócák most a színpad két szélén sorakoznak, balra a férfiak, jobbra a nők csoportja áll egymással szemben. A padokról elrugaszkodva ugranak középre, egymás mellé a párok. Végül az arany drapéria a háttérben Napként az égre emelkedik.

A következő diadalmas kórustétel (Tempus est iocundum) az életörömről, az égő szerelemről szól. A férfiak egyenként a magasba dobják a nőket, köztük a Lányt is. Lágy női szopránhang énekére a Lány tánca a szerelmet, a teljes odaadást fejezi ki, ám mozgása egyre gyengébb lesz, az előtér jobb szélére húzódva haldoklik, az életre kelt virágot dajkálja. A férfiak és nők a Nap felé fordulva, mintegy bűvöletben táncolnak a Vénusz-himnusz ünnepélyes hangjaira. Amikor a Fiú megtalálja a halott lányt, megkongatja a kolompot, s az égen a Nap színe vérvörössé válik. Visszatér Fortuna dallama, a szereplők pedig félhomályban, élőhalottként táncolnak rá. A zene hangereje fokozódik, a Nap színe aranyra vált, a színpadot éles fény önti el. A vasláncok csörömpölve egymás után zuhannak a földre. Az előtérben a Fiú halott szerelmét gyászolja, a színpad mélyén ismét átvonul a Halál sötét alakja. A táncosok döbbenten nézik, a Nap lehull az égről.

Orff műve, a Carmina Burana sugallhatja azt az értelmezést is, hogy a késői középkor kecses, játékosan elegáns művészetére közvetlenül reflektáló szcenikát képzeljünk köréje7. A szegedi produkció látványa első pillantásra igen távol esik ettől a világtól, a jelmezek különös hatását például a néző akár szegényességként is érzékelheti. Színpada azonban lecsupaszított formáival a középkor legalapvetőbb szimbolikus elemeire való utalásként is felfogható, mely világot a rendezés az általános emberi sorsot példázó értelmezéssé teljesíti ki.

ISTVÁN MÁRIA

 

 

Jegyzetek

1 „Szerelem kertje” kárpit – Nürnberg, Germanisches Museum, „Ifjúság kútja” freskó – Castello di Manta (Saluzzo), „Vénusz diadala” Apollonio di Giovanni festett táblája, Victoria and Albert Museum.

2 „Fortuna kereke” – miniatúra Herrad apátnő Hortus Deliciarumában, a „Halál triumfálása” – Bartolomeo della Gatta illusztrációja Federigo da Montefeltro Petrarca-kötetében.

3 Várnai Péter: Oratóriumok könyve. Zeneműkiadó, 1983. 334. o.

4 Az előadásról készült DVD-felvételen a főbb szereplők: Halál: Haller János, Lány: Markovics Ági, Fiú: Fodor Zoltán (Makó Városi Televízió Kht. 2006).

5 Az „élet forrása”, paradicsomi kút Berry herceg hóráskönyvében, fol. 25.

6 A szövegrész címe: Cour d’amours utal a középkori „szerelmi törvényszékek” legendájára is.

7 Jean-Pierre Ponnelle 1958-as színpadra vitele, San Francisco.

 

NKA csak logo egyszines

1