A BLOOM! nevű, új keletű színházi formáció nevéhez méltó nagy durranással kezdte pályáját: első próbálkozásukat (City, 2010) a hazai kortárstánc szakma azonnal a legrangosabb elismerést jelentő Lábán Rudolf-díjjal jutalmazata, miként ugyanezzel az előadással a kifejezetten fiatal koreográfusokra kalibrált Prix Jardin d’Europe-ot is elhozták a 2010-es iDANS fesztiválról. Az alkotók közösségeként – kiemelt koreográfusi pozíció nélkül – együttműködő társulat legújabb munkájában a szuperhős jelenségét, s ezen keresztül euro-amerikai kultúránk jelenkori állapotát mutatja fel nagyrészt ironizáló hangvételben, és némiképp apokaliptikus fénytörésben. Márpedig apokalipszis és irónia – legalábbis eredetük szerint – nem könnyen elegyedő dolgok, miként egy szöveg nélküli darabot sem egyszerű vállalás műélménnyé tenni szinte kizárólag prózai mozdulatokkal.
Úgy tűnik, az eredetileg képregényekből született, sokszínű és sokféle alkatú szuperhősök majd’ évszázados múlttal legújabb századunkban élik reneszánszukat. A műfaj – színes és széles vásznat egész estére betölteni képes – klasszikusai mellett egyes bizarr, borzongató kreatúrák és pöttömnyi, animált világmegmentők történetei tágítják a befogadói kört a 18-as karikától immár egészen az óvodás korosztályig.
A szuperhősök – minden különösségük ellenére – vegytiszta képletek: kisebb-nagyobb és legnagyobb emberi közösségek jó szándékú megmentői, akik földöntúli képességekkel és/vagy technikával rendelkeznek. Történeteik apokaliptikus jellege nagyrészt abból is kiolvasható, hogy a bennük vázolt világ szemmel láthatóan megmentésre szorul, miközben puszta emberi eszközökkel már nem menthető meg. Ehhez társul a jelenség végidőszerű vizuális groteszkje: e műfajban a világ sorsa olyanokon áll vagy bukik, akik zömmel kívül hordják (színes) alsónadrágjukat. Ráadásul gazdasági világválság is van és 2012-őt írunk: Nostradamus megjövendölte, Avicenna megsejtette, és az Éden 2. Évája sem cáfolja a közelgő világvégét.
A BLOOM! legújabb darabjának munkacíme még Szuperhősök volt. A címváltás (Közel a vég) utalhat a játékos komolytalankodás mélyén rejlő komolyságra, vagy éppen egy szupernagy, lájkolt szmájlira minden elkomolyodás mellett…, vagy – amolyan kortárstáncos logikai bukfencként – mindkettőre egyszerre.
A szuperhéroszok és szuperheroinák gigászi küzdelmei jelen korunkban a mega- és gigaplexekben vetített 3D-s hiperrealizmusban találják meg a nekik leginkább megfelelő megjelenési módot. A valószerűség ilyen foka mellett egy színházi előadás ebben a témakörben (hacsak nem a Cirque du Soleil jellegű gigantikus látványszínházi kiszerelésben jelenik meg) nemigen veheti túl komolyra hozzászólása hangvételét. A Közel a vég első jelenetében egy fiatal nő és egy fiatal férfi érkezik a leghétköznapibb ruházatban a MU színház nézőterére, szétnéznek közöttünk, majd aprólékos műgonddal a filmekből jól ismert balesetpozíciók egyikébe rendezgetik ruháikat és önmagukat, kis szünet után a férfi – szemében meglepett csalódottsággal – felénk fordítja a fejét, és miután a nézőtéren némi lefojtott krahácsoláson kívül semmi nem történik, egyik kezét ökölbe szorított kézfejjel a feje fölött kinyújtva, összetéveszthetetlen szuperhős-pozícióba vágja magát. Ha sokat nem is, annyit már ekkor is lehet tudni, hogy valamiféle (ön)leleplező színházi játékot fogunk látni, és hogy ez a színház nem a Cirque du Soleil.
A jelenet folytatása egy szimultán történésekből álló mozgalmas kavalkád, ahol futkározó, földön koitáló, gyilkoló és meggyilkolódó, egyedül foglalatoskodó és egymással foglalkozó, uniszex figurák váltogatják szerepeiket pólóban és szűk farmerben, mint akik kisgyermekként gyakorolják be majdani életüket, vagy felnőttként élik életük sémáit, miközben a legváratlanabb pillanatokban veszik fel azt a bizonyos pozitúrát. Végül a megtört karcsúságú Dányi Viktória az imént még keresztként feje fölé emelt felmosófa segítségével rituális lassúsággal sepregeti egy kupacba az időközben elhullottakat, majd a világvégi hangulat tetőpontján a tetemkupacból ökölbe szorított kézfejét magasra emelve férfi emelkedik ki, akire eztán a zöld hősköpeny és egy felcsatolható, sárga alsónadrág is felkerül.
A hősöltözet gyanánt testhez simuló aerobikdresszek, a „civilként” mozgó mozdulatművészek, a hatásos hangeffektek és a történések nagyrészt megmosolyogtatóan eszköztelen megjelenítése, a kontra és rekontra poénok afféle amatőr bohóckodás jelleget kölcsönöznek a látottaknak. Ezzel szemben komolyságnak és komolytalanságnak az előadásban általában jó ritmusban billegő libikókája és a gyakran ad hocnak ható jelenetek darabvégi összerántásának gesztusa azt mutatja, hogy az egyes jelenetekben egyszerűnek és esetlegesnek tűnő látványosság mögül sem az átgondoltság, sem a mondanivaló súlya nem hiányzik.
A BLOOM! által színpadra komponált világ igazi agyrém gyilkosokból lett valódi és álszuperhősökkel, valódi nekrofilokat magához vonzó áláldozatból lett valódi szuperhősnővel, valódi nézőt valódi áldozata felemelésére segítségül hívó, valódinak tűnő álszuperhőssel, hosszú, vörös leplekkel, amelyek néha szuperhős palástok, máskor az egész nézőteret felfalni készülő, festett ajkak vagy éppen vérfolyamok, s e minőségükben paravánszerű keretként pozícionálnak egy olyan jelenetet, ahol két valódinak tűnő detektív a félmeztelenül vergődő valódi női áldozat megmentése (és ezzel valódi szuperhősökké válás) helyett valódi homoerotikus párrá lesz. A valóság és álság látvány-tikitakija a szuperhőssé válás szemléletes genealógiájaként, érzéki útikalauzaként és bizarr meséskönyveként is zsibbasztó olvasmány. Mindezt az „eszköztelen” színpadi mozgalmasságot azok a jelenetek párolják társadalomkritikává, s teszik a néhol fárasztó ötletbörzét színházzá, ahol éppen semmi nem mozdul, senki nincs a színen. Ahol csupán egy pohár víz áll egy konyhaszéken egyetlen reflektorral megvilágítva, és egyszer csak csodálatos módon, önmagától kezd el mozogni. Vagy ahol – a záró jelenet előtt – csak az üres színtér marad. Azon túl, hogy egy független társulat esetében a hosszan előadók nélkül maradó színpad akár önmagában is beszédes lehet, s a klipszerűen pergő történéshalmok között ezek a nem történések adnak egy kis időt a pihenésre, levegővételre vagy akár a látottak összeolvasására is, ezek a helyzetek arra is alkalmasak lehetnek, hogy a sokaság mellett a kevésre, horribile dictu a semmire irányítsák a figyelmet.
Az utolsó semmi vészjósló ürességét egy harsány, össztársulati kánkán fejeli meg, amit a csapat tagjai szuperhős köpenyben tálalnak, jól láthatóan Looking On the Bright Side of Life.
Végül tehát az előadás utólagosan és visszamenőlegesen is mindenre ránevet: gyermeki vágyunkra repülő szuperhőssé lenni, felnőtt vágyunkra repülő szuperhőssé válni vágyó gyerekké lenni, s a megcsinált szuperhősökre és megcsinálóikra csakúgy, mint a késő esti filmekre, ahol a Kezeket Ollókézzel Lemetsző bármikor szembetalálkozhat a Kezeit Azonnal Visszanövesztővel anélkül, hogy a (film)világ beleragadna ebbe a logikai csűrcsavarba.
A Közel a vég egy mozgásszínházi ceruzával elrajzolt, itt-ott kissé ellaposodó, kelekótya karnevál, ahol az alkotók – a pózok, pozőrök és minden komolykodás mellett – végül talán még magát a nevetést és a semmit is idézőjelek közé teszik.
Mondják, hogy amíg nevetni tudunk, addig nem lehet itt semmiféle világvége. Hogy a kinevetett nevetés vajon komoly dolog-e, vagy hogy az idézőjelbe tett semmi az már valami-e, nem tudom, de az bizonyos, hogy amíg a televíziós csecsemőadón hősköpeny nélkül repkednek tevék és macik, és coca-colás üvegbe nem palackoznak Pepsit, addig nincs mitől tartanunk.

TÖRÖK ÁKOS

 

NKA csak logo egyszines

1