Jelenleg az mindenképpen közös bennetek, hogy a Pintér Béla és Társulata művészei vagytok, ám kívülről nézve igencsak eltérőnek tűnik az indító közeg, és az az út, amit idáig bejártatok. Éva a társulat megalakulása óta itt van, előtte a Szkénében, az Arvisurával és az Utolsó Vonallal dolgozott. Zsófi elvégezte a főiskolát, egy évadot vidéken töltött, majd a Vígszínházban játszott. Gondolom, édesanyád, Cserje Zsuzsa is szerepet játszott abban, hogy a színház, a színjátszás felé fordultál.

Enyedi Éva Szamosi Zsófia

(fotók: Szkárossy Zsuzsa)

Szamosi Zsófia: Persze, minden bizonnyal hatott rám édesanyám, aki dramaturg, és húgommal (Szandtner Anna színművész – a szerk.) színházi közegben nőttünk fel. Másrészt nem sarkítanám ki ennyire, hogy Évával más úton jártunk, mert vannak kapcsolódási pontok korábbról is. Középiskolás koromban rendszeresen jártam a Szkénébe, és szerettem az ottani előadásokat. Ráadásul mindketten – még ha nem is egy időben – többször megfordultunk a zalaszentgróti nyári színjátszó táborban, amely elsősorban Ascher Tamás nevéhez kapcsolható, és valamennyi résztvevő számára meghatározó élményeket adott.

Ott dőlt el végérvényesen, hogy a színészi pályát választod, és a főiskolára jelentkezel?

Sz. Zs.: Igen, középiskolás koromban már ezt gondoltam, de eleinte nem mertem mondani senkinek, mert nagyon kevés önbizalmam volt. Egyébként nem vettek fel elsőre, csak harmadik próbálkozásra kerültem be a főiskolára.

Éva, téged milyen hatások értek gyerekkorodban, amelyek meghatározták, hogy merre indulj el?

Enyedi Éva: Édesapám (Enyedi Sándor – a szerk.) színháztörténészként nyilvánvalóan befolyásolta tájékozódásomat – pontosan emlékszem például a kaposvári Hamlet-előadásra, amit ő mutatott meg nekem –, de tizenévesen még mindenben lázadtam ellene. A színháztörténetet teljesen feleslegesnek tartottam, hiszen a színház a pillanatról szól. Azóta elvégeztem a színháztudomány szakot, és másképp gondolkodom erről. De ha már Zalaszentgrót került szóba, én ott legelőször a kitűnő dramaturg, Duró Győző csoportjában voltam, ahol elsősorban elemzéssel foglalkoztunk. A táborban egyébként előadásokat is néztünk felvételről. Ott láttam például Ariane Mnouchkine 1789 című előadását, a Stúdió “K” Woyzeckjét vagy Halász Péterék Don Giovanni-filmjét. 

Aztán bekerültél egy igen markáns csapatba, a Monteverdi Birkózókörbe. Hogyan történt ez?

E. É.: Teljesen véletlenül. Szólt egy ismerős, hogy látta az utcán a kiírást arról, hogy Jeles felvételit hirdet. Azelőtt már láttam A mosoly birodalmát, ami teljesen lenyűgözött. Odamentem – én voltam a legfiatalabb tizenhat évesen –, és felvettek.

Mennyire volt meghatározó számodra Jeles habitusa és munkamódszere?

E. É.: Jeles András állandóan kísérletező, a színház és a színészi lét határait feszegető, mindent szétrobbantó, majd újra felépítő alkotó. Teljesen lenyűgözött, döntően befolyásolta az ízlésemet és gondolkodásomat.

Ehhez képest mit tapasztaltál Somogyi István mellett az Arvisurában?

E. É.: Az Arvisurának már csak a végét kaptam el, amikor színházról egyre kevesebb szó esett, mert Istvánt olyan spirituális dolgok ragadták magukkal, amiben a csapat nagy része nem tudott partner lenni. Ebből a rövid időszakból egyfajta tipikus avantgárd színházi létezés visszásságaira emlékszem leginkább.

Sz. Zs.: Hozzátenném, hogy a középiskola utolsó évében egy-két hónapig stúdiós voltam az Arvisurában. Aztán bekerültem az Új Színház stúdiójába, ahol Kamondy Ágnes tartott nekünk órákat, aki egyértelműen Jeles világát hozta be oda. Nagyon fontos volt számomra, hogy részese lehettem ennek, mert abban a kőszínházi közegben teljesen más utat, alternatív gondolkodásmódot tükröztek Ági órái.

A főiskolán Marton László osztályába jártál. Ennek ellenére mégsem volt egyértelmű, hogy diploma után egyből a Vígszínházhoz szerződsz?

Sz. Zs.: Először egyáltalán nem. Miután elvégeztem a főiskolát, Szolnokra kerültem. Ez azért volt meglepő, mert két évet töltöttem a Vígszínházban gyakorlaton, de Marton ennek ellenére nem ajánlott szerződést. Még Szolnokon voltam tag, amikor váratlanul felhívott, hogy lenne nekem egy szerep Vallónál, a Nyaralók című darabban.

Így tehát vendégként visszakerültél a Vígszínházba, de hogyan lett ebből szerződés?

Sz. Zs.: Nagyon egyszerűen. Amikor próbáltuk a darabot, Marton egyszer csak felajánlotta, hogy szerződjek oda. Mivel a vidéki színházi létezés nem tett boldoggá, legalábbis úgy, ahogy abban az évadban részesültem belőle, nagy örömmel mentem vissza a Vígszínházba. Azt ma sem tudom, hogy diploma után miért nem kellettem Martonnak, egy évvel később pedig miért szerződtetett le.

Négy évadot töltöttél a Szent István körúti teátrumban. Hogyan érezted ott magad?

Sz. Zs.: Nagyon változóan. Egy évig szinte semmit nem játszottam, csupán egymondatos szerepeket kaptam. Később voltak olyan munkáim, amiket szerettem, de ennek ellenére nem éreztem igazán jól magam.

Mi volt az oka ennek?

Sz. Zs.: Talán az, hogy a Vígszínház egy hatalmas üzem, óriási társulattal és apparátussal rendelkező intézmény, ahol teljesen bebetonozott hierarchia működött. Mindez idegen volt tőlem. Sokszor találkoztam felkészületlen partnerekkel és rendezőkkel, miközben fiatal színészként nagyon jó szerepekre vágytam, felkészült rendezőkkel és lelkes, kíváncsi partnerekkel akartam dolgozni.

Azért volt ebben is részed, nem?

Sz. Zs.: De igen, csak ritkán jött össze. Zsótér Sándorral dolgoztam kétszer, A kaukázusi krétakörben és A kék madárban, azok nagyon jó élmények voltak, Forgács Péterrel ugyancsak szerettem dolgozni. És ami alapvetően jó volt, hogy megtapasztalhattam, milyen nagyszínpadon játszani, 1200 ember előtt.

Éva, a Szkénében mi volt az első szereped?

E. É.: A Hamlets című előadásban játszottam először, melyet Felhőfi-Kiss László rendezett. Három Hamlet játszott benne, én voltam Ophelia.

Pintér Bélával is akkor találkoztál először?

E. É.: Igen, akkoriban ismerkedtünk meg, majd az Arvisurában is voltak közös munkáink.

Az Utolsó Vonallal pedig a Don Quijotét állítottátok színpadra, amelynek rendezője Regős János volt. Milyen emlékeid vannak a próbaidőszakból?

E. É.: Annak a korszaknak és az akkori Szkénének meghatározó figurái tűntek fel emblematikus szerepekben: Dióssi Gábor volt Don Quijote, Thuróczy Szabolcs játszotta Sancho Panzát, Szemerédy Virág pedig Dulcineát. Béla akkor még színészként vett részt az előadásban, de nagyon erőteljesen befolyásolta az események menetét a próbákon. Mindenki elfogadta az észrevételeit.

 Szalontay Tünde, Szamosi Zsófia, Pintér Béla és Enyedi Éva a Tündöklő középszer előadásában (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Hogyan lett ebből a munkakapcsolatból állandó, társulati együttműködés?

E. É.: Ezt azért nehéz visszaidézni, mert az első két-három előadás úgy született meg, hogy az éppen bemutatott produkció sikerén felbuzdulva csináltuk meg a következőt. Eleinte Picaro néven pályáztunk, de mivel ezen a néven más előadások is futottak, a támogatásról döntő kuratórium javasolta, hogy saját névvel különböztessük meg az általunk létrehozott produkciókat. Így lettünk Pintér Béla és Társulata. Rendkívül mozgékony és izgalmas időszak volt ez a Szkénében és az alternatív színházi életben. Akinek volt ötlete, pályázott, nyert egy kis pénzt, hívta a barátait, és létrehozott egy előadást. Két-három év elteltével derült ki, hogy a felbukkanó és eltűnő rendezők között Béla hosszú távon működő és sikeres formációt hozott létre.

Hogyan látod az eddig megtett utat: egyenes vonalúnak vagy inkább hullámzónak?

E. É.: Inkább hullámzónak, hiszen a tizenhét előadás között volt néhány kevésbé sikerült, de amikor beütött egy olyan kudarc, ami belülről is megrendítette a társulatot, azt eddig még mindig valami nagy erejű megújulás követte. Munkamódszer szempontjából a legnagyobb különbséget az első és a második előadás között látom. A Népi rablétben még alig volt szöveg, inkább a csujogatások és a különböző dalszövegek domináltak. A Kórház-Bakony első próbáját improvizációval kezdtük, de Bélának ehhez nem volt türelme, és másnapra hozott egy általa megírt legalább tízoldalas jelenetet. Azóta maga írja a darabokat, ekkor fordultunk rá arra az útra, amelyen ma is haladunk. Voltak persze kisebb-nagyobb változások az elmúlt tizennégy évben, a 2002-es Parasztopera hozta a legnagyobb formai újítást, az énekbeszédet, mostanában pedig a szöveg vált egyre fontosabbá, egyre klasszikusabbá csiszolódott a drámai szerkezet.

Az első négy darabhoz (Népi rablét; Kórház-Bakony; Sehova kapuja; Öl, butít!) képest valóban jelentős váltást tükröz a Parasztopera, a forma tekintetében is, de a történetet is máshonnan merítettétek.

E. É.: Kétségkívül így van, hiszen a Parasztoperában nem egy adott társadalmi jelenség körüljárása, hanem a görög sorstragédiára is emlékeztető, balladai történet mellett az énekbeszéd alkalmazása, az operaforma volt a legfontosabb.

Milyen kihívást jelentett számodra színészként az énekbeszéd?

E. É.: Egyszerre volt hatalmas küzdelem és felszabadító élmény. Két-három ember már eleve nagyon jól énekelt a társulatban, nekik ez nem jelentett problémát, de engem eleinte halálfélelemmel töltött el ez a kifejezésmód. Sokat dolgoztunk rajta, az énektanárnőnk, Berecz Bea rengeteget segített nekem, és a kemény munka meghozta az eredményét. Darvas Benedek zenéje pedig annyira magával ragadó, hogy szinte nincs is színészi feladat, csak el kell énekelni a dallamokat, és minden működni kezd. De persze a megírt szerepek is kitűnőek, mindenki fontos, mindenki sorsa megfordul az előadás folyamán, nincs üresjárat, nagyon sűrű szövésű a történet.

Zsófi, neked milyen élményed van a Parasztoperáról? Úgy tudom, több alkalommal is beugrottál.

Sz. Zs.: Először Baranyi Szilvi szerepébe ugrottam be, ami nagyon nehéz feladat volt, mert az előadás egészét a zene strukturálja, így nemcsak a szöveget, de a dallamot is meg kellett jegyezni, zenei végszavakat rögzíteni mindamellett, hogy a szerepet el kellett játszani. Darvas Bencével készültem, aztán volt két színpadi próbám. De a zenekarral csak közvetlenül az előadás előtt tudtam próbálni, ami azért egészen máshogy szól, mint egy szál zongora. Amikor Nagy-Abonyi Saci szerepébe ugrottam be, már könnyebb dolgom volt, mert sokkal jobban ismertem az előadást belülről.

Említetted, hogy nem érezted jól magad a Vígszínházban. Hogyan érett meg benned a váltás gondolata?

Sz. Zs.: Amikor Pintérék az Anyám orra című előadásra készültek, kiesett egy szereplő a próbaidőszakban, és egy fatális véletlennek köszönhetően én kerültem a helyére. Akkor még tag voltam a Vígszínházban, de vendégként megcsináltam Béláékkal a bemutatót. Nagyon jó munka volt, az előadás is jól sikerült. Később beszélgettünk arról, hogy szívesen eljönnék a Vígszínházból, és csatlakoznék Béla társulatához.

Korábban mit tudtál Pintérékről? Figyelted az előadásaikat?

Sz. Zs.: Hogyne. Rendszeresen néztem az előadásokat, és ismertem a társulat tagjait. Béla megkeresését talán annak is köszönhetem, hogy az Anyám orra bemutatóját megelőző évad végén több előadást megnéztem náluk, utána mindig ott maradtam és beszélgettünk. Amikor néhány hónap múlva színésznőt kerestek egy olyan szerepre, amit nem tudtak társulaton belül megoldani, és muszáj volt hívni egy külsőst, akkor Béla rám gondolt.

A Korcsulában már a társulat tagjaként játszottál. Hogy érzed, egyből magadra találtál és szervesen beilleszkedtél játékoddal a csapatba?

Sz. Zs.: Bélának mint írónak és rendezőnek van egy saját nyelve, ami az általa létrehozott előadások egészében nyilvánul meg, nem pedig abban, hogy a színésznek máshogyan kéne játszani, mint egy másik színházi közegben. Legalábbis én nem érzem, hogy máshogyan játszanék itt, mint máshol. Legfeljebb mást. Ezért aztán nem éreztem, hogy a beilleszkedés problémát jelentene.

Hogyan néz ki mindez, vagyis az új tagok érkezése a régiek szemszögéből? Mit hozott, frissített-e a játékmódotokon Zsófi, illetve Roszik Hella és Friedenthal Zoltán csatlakozása a társulathoz?

E. É.: Az új tagoktól sokat tanultunk. Mindannyian nagyon jól énekelnek, jól próbálnak, Bélát is egyre több nagyívű szerep megírására inspirálták, az eredeti személyiség megjelenése mellett egyre fontosabb lett a klasszikus értelemben vett átlényegülési képesség, a technikai tudás, mégis azt gondolom, hogy nálunk az összjáték, az egységes stílus a legfontosabb. Az előadások minősége elsősorban Bélától függ. De a Sehova kapujában például legalább olyan emlékezetes színészi alakítások vannak, mint az utóbbi években készült előadásainkban. 

A 2010-es Szutyok a társulat újabb nagy dobása volt, különösen azután, hogy a megelőző Párhuzamos óra kevésbé sikerült. A Szutyok a tavalyi POSZT-on három díjat is kapott: a legjobb színpadi szövegért járó elismerés mellett Zsófi lett a legjobb női főszereplő, Éva pedig a legjobb női epizódszereplő. Hogyan közelítettétek meg az általatok játszott figurákat?

Sz. Zs.: Béla jellemzően úgy dolgozik, hogy az első próbára a darabnak csak egy töredékét írja meg, általában öt-hat jelenetet. Bár nagy vonalakban elmeséli, mi fog történni, előre mégsem látjuk az általunk játszott figura sorsának alakulását, éppen ezért másképp kell felépíteni a szerepet, mint amikor rendelkezésre áll a teljes szöveg. Így volt a Szutyok esetében is, és eleinte nem sok elképzelésem volt róla, mármint arról, hogy hova tart a figura, milyen változáson fog keresztülmenni. A próbaidőszak elejétől a végéig viszont sok minden beépült a karakterbe, árnyaltabb lett, új színekkel gazdagodott. A premier óta maga az előadás is sokat változott, telítettebb és felszabadultabb lett.

E. É.: Amikor Bélának rólam jut eszébe valami és kifejezetten rám írja a szerepet, akkor annyira helyzetbe hoz, hogy nagyon kevés dolgom van színészként. Mostanáig A Sütemények királynője és a Szutyok volt az a szerep, amelynél nyilvánvaló, hogy az előadás alappilléreként jelentem meg a képzeletében. Ilyenkor már a korai fázisban is nyugodt vagyok, nincs sok kínlódás, fáradságos munka.

Sz. Zs.: Talán úgy érezted, hogy nem volt dolgod a szereppel, annyira rád íródott, de én tisztán emlékszem arra, hogy amikor – két-három héttel a bemutató előtt – az első megmutatáson kikértük Ascher Tamás és más, hozzánk közel álló színházi alkotók véleményét, még te sem voltál kész a szereppel, de a premierig nagyon sokat fejlődtél. Én legalábbis úgy láttam.

E. É.: Igen, az ilyen megmutatások alkalmával még senki sem szokott készen lenni a szereppel. (Esetleg Béla.) Ilyenkor inkább a darabot, a szerkezeteket, a fordulatokat teszteljük. Egy próbateremben jelmez, díszlet, fény nélkül mutatjuk meg a majdani előadás vázát. Mégis azt gondolom, hogy amikor a Szutyok megnézésére sor került, éppen nekünk, kettőnknek már megvolt egy fontos, a figuraépítéshez rengeteget segítő, teátrális eszköz: nálad az elcsúfító, beszédet is eltorzító fogsor, nálam pedig az akcentus, ami nekem az elejétől adott valamennyi magabiztosságot, mert nem a próbafolyamat alatt kellett megtanulnom, hanem benne volt a fülemben. Béla tudta ezt, többek között ezért is osztotta rám ezt a szerepet.

A Szutyok azért is fontos a társulat életében, mert mostanában talán ezt a darabot játszottátok legtöbbször külföldön. Mit tapasztaltatok, hogyan hatottak a megjelenített problémák másfajta közegben?

E. É.: Utazásaink során több olyan helyen jártunk, ahol nincs „cigánykérdés”, a bevándorlókkal kapcsolatos sztereotípiákat pedig nem ugyanazok a beidegződések működtetik. A darab recepcióját döntően befolyásolja, hogy mekkora fenyegetést jelent az adott országban a szélsőjobb jelenléte. De azt gondolom, hogy a politikai hatalommal bíró szélsőjobb és a „cigánykérdés” nélkül is értelmezhető az előadás, olyan masszív érzelmi struktúrával rendelkezik, hogy bármilyen közegben működnie kell.

Sz. Zs.: Emlékezz vissza, hogy Lengyelországban, ahol jóformán nincs cigányság – leszámítva egy elitnek számító, zenész cigány réteget –, és a szélsőséges indulatok kevésbé erősek, nem működött annyira jól az előadás. Azokon a helyeken bizonyult „ütősebbnek” a Szutyok, ahol a felvetett társadalmi problémák találkoztak a nézők problémáival.

E. É.: Ez valóban így van, én mégis hiszek a darab által felmutatott általános emberi tragédiák hatásában. Az egyik kedvenc pillanatom, amikor Anita ellopja Etus néni pénztárcáját, majd amikor rajtakapják, zokogva könyörög, hogy bocsássanak meg neki. Mindenki tudja, hogy erkölcsileg el kell ítélni, de Rózsika (Szutyok) olyan erőszakosan követeli a büntetést, hogy inkább mindenki ellene fordul, és megbocsájt a cigánylánynak. Jó esetben a néző is a bűnös mellé áll, még akkor is, ha a vádlónak igaza van. De amikor ezek után ez az önérzetes, sértett vádló, egy szerencsétlen, kamasz árvalány zokogva követeli, hogy vigyék vissza az állami gondozásba, újra átbillen az érzelmi libikóka, most azonnal Szutyok mellé állunk, iránta érzünk részvétet. Hogy a szemet szemért elv nem mindig „igazságos”, és nem mindig az a „jó”, akinek igaza van, az független attól, hogy a bűnös cigány, a vádló pedig szélsőjobbos lesz a későbbiek során. Ha tehát a néző végig tudja járni azt az érzelmi utat, amit Béla felvázolt, akkor a lényeg működhet.

Zsófi utalt rá az imént, hogy Béla először ír néhány jelenetet, majd felvázolja a lehetséges folytatást. Mennyire veszi figyelembe a ti véleményeteket? A színészi játékon túl mennyit tehettek hozzá egy-egy darabhoz?

Sz. Zs.: Béla elsősorban azokban a pillanatokban válik nyitottá, amikor elbizonytalanodik, ilyenkor nagyon szívesen meghallgatja mindannyiunk véleményét. Ha viszont úgy érzi, hogy rátalált valamire, akkor ez kevésbé jellemző, mert talán megzavarják a külső hatások.

E. É.: Egyáltalán nem klasszikus módon járulunk hozzá az előadások létrejöttéhez. Olyan nálunk ritkán fordul elő, hogy két színész felolvas egy jelenetet, és ezáltal átértelmeződik mindaz, ami Béla fejében addig létezett. De amikor baj van, akkor sem színészi állapotban segítünk, nem színészi képességeinket szabadjára engedve adunk ötleteket, hanem egyszerűen úgy, hogy leülünk és beszélgetünk.

A próbafolyamatban sokat változik az anyag?

Sz. Zs.: Általában igen, bár éppen a Szutyok volt az a darab, amelyik alig változott. Valamiért annyira készen volt Béla fejében, hogy kiszakadt belőle szinte tökéletesen. A Kaisers TV, Ungarn és a Tündöklő középszer viszont nagyon sokat alakult a próbafolyamatban.E. É.: A Tündöklő középszerben az eredeti elképzelés szerint a darabbéli darabban történt volna meg a „gyilkosság”, a főszereplő megsemmisítése, ez elegánsabb megoldás lett volna, de a darab, amit a társulat próbál, egyszerűen nem inspirálta eléggé Bélát. A Kaisers esetében viszont a próbafolyamat közben jutott eszébe a vége, ami a darab lényege lett.

A Kaisers TV, Ungarn aktuális problémáinkról beszél. Egyik legnagyobb erénye, hogy jó érzékkel találja meg azt a sávot, amelyben működőképesek lehetnek, és nem válnak erőltetetté, még inkább túlzottan direktté az aktuálpolitikai utalások. Éva, hogyan építetted fel Amália figuráját, aki a múltba visszautazva apja keresésére indul?

E. É.: Ez egy nehéz szerep, nem annyira hálás, nem vicces, ráadásul végig nagyon szélsőséges, egyáltalán nem reális helyzeteket kell átélni. Az én történetem alig találkozik a nézőket leginkább magával ragadó, rendkívül szellemes „aktuális” vonallal, nekem kell a tragikus ellenpontot megteremteni. Igyekszem, hogy ez a lehető leghitelesebben megjelenjen, és úgy gondolom, leginkább az apa‒lánya jelenetben sikerül az én sorsomat meghatározó, fájdalmasabb pillanatokat átélhetővé tenni.

A néző ismét megbizonyosodhatott a társulat hatékony összmunkájáról, amelybe a vendégek, Stefanovics Angéla és Mucsi Zoltán is kitűnően belehelyezkedtek.

 Sz. Zs.: A vendégek Bélát és a társulatot egyaránt inspirálják. Egy olyan kaliberű színész mellett, mint Mucsi, még inkább jónak kell lenni.

E. É.: Igen, az új emberek mindig új gondolkodást, új próbamódszert, másféle színészi hozzáállást jelentenek. Jó értelemben kizökkentik a próbafolyamat megszokott menetét.

A legújabb előadásban, A 42. hétben, Csákányi Eszter játssza Dr. Virágvári Imola szerepét. Hogyan született meg a darab? Hogyan dolgoztatok?

E. É.:  A 42. hét a 42 éves szerző 18. darabja. De ez az első, amelyben egyértelműen egyetlen főszereplő sorsának a megjelenítésén van a hangsúly, ráadásul ez a főszereplő egy értelmes, szimpatikus, normális felnőtt nő. Nem karikatúra, nem görbe tükörben látjuk őt, így talán könnyebb az azonosulás, a néző nemétől, korától függetlenül. A pillanatnyi boldogság okozta elvakultságban elkövetett tragikus vétség és a rettenetes bűnhődés, majd a hivatástudat megmentő ereje bárkit megérinthet. Valóban „nagy szerep egy nagy színésznőnek”. Csákányi Eszter játéka magával ragadó, elsöprő erejű, nagyszerű volt a próbákon is látni, ahogy dolgozik. Már szinte kész volt a darab, amikor megkapta a szerepet, de azonnal egyértelmű volt, hogy nagyon szerencsés lesz ez a találkozás.

Az együttes neve pontosan elárulja a viszonyokat, hiszen a társulatvezető, Pintér Béla írja és rendezi a darabokat. Nem jelent ez számotokra túlzott merevséget, kötöttséget? Ez a zárt műhelymunka nem teszi túlzottan belterjessé a társulat működését? Nem tenne jót, ha más rendezőkkel is dolgoznátok?

Sz. Zs.: Szerintem jó lenne. Olyan művésszel lehetne talán kivitelezni, aki Béla számára nagyon hiteles, és a színházi gondolkodásmódja hasonló. Például Ascherrel. De sajnos ez nem nagyon merül fel a társulatban.

E. É: Én is úgy gondolom, hogy mindenkit érdekelne ez az újfajta munka, hiszen az évi egy bemutató kevés egy színésznek, Bélát viszont annyira lefoglalja, hogy egyelőre tőle biztosan nem indul ilyenfajta kezdeményezés, és úgy tudom, eddig még egy rendező sem jelentkezett magától.

Hogyan írnátok körül azt a színházi nyelvet, amelyet mindannyian birtokoltok és használtok azáltal, hogy a Pintér Béla és Társulata tagjai vagytok? Milyen színészi készenlétet és hozzáállást igényelnek az előadások?

Sz. Zs.: Az előadások nagyon pontos „koreográfia” szerint zajlanak. Egy szigorúan kötött formában kell megtalálni a saját hangot, a színészi szabadságot. A nehézséget időnként az jelenti, ha valamelyik darabot egy év szünet után elővesszük, és ugyanennek az elvárásnak kell megfelelni. Néha nagyon félek ilyenkor. Nehezebb megtalálni a játék önfeledtségét, nincs meg az a magabiztosság.

E. É.: Szerintem is a koncentráció, a pontosság a legfontosabb a személyesség mellett.

Vendégként több helyen megfordultatok eddig. Zsófi, dolgoztál többek között Pelsőczy Rékával, Baksa Imrével és Kovács Dániellel. Mit jelentenek számodra ezek a kilépések?

Sz. Zs.: Örülök ezeknek a munkáknak, mert Bélával általában évente egy bemutatónk van, néha volt kettő is, de amíg ő a következő darabja megírásán gondolkodik, addig a színészeknek sok szabad kapacitásuk marad a futó előadások mellett. Rékával már többször is dolgoztam, ami azért különösen jó élmény, mert nem kizárólag színészként veszek részt a munkában. Nagyon számít az ötleteimre, a javaslataimra egy darab egészének kitalálásában is.

Éva, te éveken keresztül rendszeres alkotótársa voltál Keszég Lászlónak, akivel a Pont Műhely előadásaiban dolgoztál, sőt Zsótér Sándor Phaedra-rendezésében is szerepet kaptál a Pont Műhelyben. Miben látod az alapvető különbséget Pintér és Keszég munkamódszere között?

E. É.: Nagyon fontos számomra a Pont Műhely, de sajnos már két éve egy fillért se kaptunk, így kényszerpihenőt tartunk. Remélem, valamikor folytatódik majd a közös munka. Egyébként én dramaturgként is nagyon szeretek Keszéggel dolgozni. Nagyon eredeti, sokoldalú, jó humorú rendezőnek tartom. A munkamódszer teljesen különböző, de az előadások is inkább kísérletező jellegűek voltak. Egy kivétellel nem volt megírt darab vagy történet, hanem inkább asszociatív logikát követő jelenetek egymásutánjából állt össze az előadás.

A Pintér Béla és Társulata munkájában sem csak színészként veszel részt, hanem dramaturgként is. Hogyan viszonyul egymáshoz benned a két tevékenység? Mit jelent számodra ez a kettős rálátás?

E. É.: A kisebb-nagyobb szerepek mellett a dramaturgtevékenységem állandó, ráadásul az utóbbi időben – ahogyan egyre hosszabb, egyre szövegcentrikusabb előadások születtek – talán még meghatározóbbá vált. A színészi és dramaturgi feladatköröket igyekszem elkülöníteni, de mindenképp hasznosak egymás számára. Az, hogy az előadásokat a magaménak érzem, hogy minden mozzanatuk érdekel, az első pillanattól így van. Amióta dramaturg diplomám van, talán kicsit magabiztosabban hangoztatom a véleményem a szöveggel kapcsolatban, de azelőtt is jellemző volt, hogy próbáltam külső szemlélőként, nézőként is figyelni, akár kritizálni a munkát. Ha van egy kis időm, megyek előadásokat nézni, tájékozódni. A nézőként átélt élmények megfogalmazásából is sokat tanulok. Bélával mindent megbeszélünk, a próbafolyamat során minden ötletet velem oszt meg először. Nagyon fontos számomra, hogy ilyen mértékben részese lehetek az alkotói folyamatnak.

Pontosan tudjuk, milyen nehéz körülmények között kénytelenek működni a független együttesek, ami rátok is érvényes, miközben sikeresek vagytok külföldön, itthon ugyancsak szakmai elismerés és a közönség fokozott érdeklődése kíséri előadásaitokat. Mit érzékeltek a gondokból színészként?

Sz. Zs.: Az elmúlt évad második felében, ahogy a támogatásunk a két évvel korábbinak nagyjából a felére csökkent, már erősen éreztük a problémákat. Volt, hogy nem kaptunk gázsit, vagy csak egy részét tudtuk felvenni. Ezek a pénzek később kifizetésre kerülnek, de azért ez elég nagy bizonytalanságérzetet kelt. Meg hát a közértben nem adnak semmit hitelre. 

E. É.: Az új bemutatóra próbapénz nélkül készültünk. Nyáron sokat utaztunk, ez valamelyest kompenzálta a hiányt, de a következő előadás létrehozását már biztosan nem tudjuk pénz nélkül vállalni. A kül- és belföldi szakmai elismertség, a nézők rajongása tartja bennünk a lelket, de hosszú távon nem engedhetjük meg magunknak, hogy ingyen dolgozzunk.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

MÉNESI GÁBOR