A vihar külföldi és hazai előadásait középpontba állító Shakespeare Fesztivál nyitányaként is tekinthetünk a Rideg Zsófia debreceni dramaturg által Hamvas Béla, Márai Sándor és Weöres Sándor írásaiból mazsolázva összeállított felolvasószínházi anyagra, a Füveskönyvekre. Gedeon József, a Gyulai Várszínház igazgatója volt a megrendelő-koordinátor, az est tartalmát ihlető helyszín pedig a Ladics-ház. A megszólaltató Helyey László.

Változatok az elnémulásra. Időette téglákról omladozó vakolat, szálkásra szikkadt ajtó-, ablakkeretek és az öreg vadgesztenyefa hátterében, rozéborral telt pohárral a kezében, üldögélésre hajlított karosszékéből fel-felállva tűnődik a három merengő Kárpát-medencei polgár megszemélyesítője. Ad absurdum arról, milyen jó lesz majd, ha kiürül a pohár, és elfogy a szó. A szó azonban kifogyhatatlan mifelénk. A felhasznált művek (Márai Sándor: Füveskönyv, Ég és föld, Hamvas Béla: A babérligetkönyv, Scientia Sacra, Patmosz, Weöres Sándor: A teljesség felé) nem zárókövei a szerzők életművének, szemben Shakespeare-ével, aki Prosperója képében csakugyan eltörte pálcáját, színpadra nem dolgozott tovább. Ők hárman nem megcselekedték, hanem megénekelték az elnémulást. Személyükben nem önként hallgatag buddhisták, „csak” a nyilvános megszólalástól politikai akarat által eltiltottak, akikben a mégis-szólás lehetősége kifejlesztette a szent grafomániát, s ez megmaradt bennük az életük hosszán. Annyiban köthetők – a hivatkozásaikon túl – a buddhizmushoz, hogy megszólalásukkor már nem létszükséglet számukra a sietség; már nem az idő elébe vágni akaró, tudásbirtokvágyó loholók. Belátták, a lelassulás a test számára kijelölt kényszerpálya, amelynek azonban megvan a maga méltósága. „Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. / Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. / Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.” (Márai)

Helyey barna baritonja uralkodó szólamként van jelen. A színész homogén hangszer a szónak abban az értelmében, hogy a szerkesztői akarat egybegyúrt három művészgondolkodó-tudatot. Felfedezte rokonságba hozható szellemvonásaikat, s a felfedezését idézetek füzérével támasztotta alá. Könnyíthette a színész beleélését a személyes sorspárhuzam. Maga mostanáig tíz éven át nem találkozott kőszínházi szereppel, s a kivonultság/kirekesztődés tudatos/önkéntelen volta ráfelel a megidézett művészpozíció várakozásteljes passzivitásának kettős természetére. Valójában maguk az idézetek is utalnak a statikus nézőpont, a beteljesedett állandóság helyzetére: „Van valami, mely változatlan – / Mindennek lényege ez a változatlan – / Ha minden esetlegestől mentesülök: nem marad belőlem más, csak a változatlan.” (Weöres Sándor) 

Helyey László (fotó: Gyulai Várszínház)

Elhajlások legfeljebb az értékrendek látszólagos tarkaságában lehetnek: „A szem rendszerben lát: az egyik szem a fegyház rendszerében, a másik a bordély rendszerében, a vásár rendszerében, a gyermekszoba, a statisztika, a kettős könyvelés, a grafikon rendszerében. Hihetetlenül kevés a tiszta szem, amely a tenger és csillagos ég rendszerében lát, és úgy él, mint a fák testvére.” (Hamvas Béla) „Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek a világ hangjai iránt.” „Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.” (Márai Sándor) A belső hallás hiánya jellemzi az ember társadalomba ágyazott létét. Az organizált és az organikus egymásnak feszülése. Nem hosszú, de az érdemének megfelelő terjedelmű szövegblokk foglalkozik az államérzetünkkel, a kultúraellenes környezettel – ilyen a világ. 

Az ötvenedik életévén átlépett férfi azonban menekítse ki magát a tülekedésből – sétáljon! „A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek.” (Márai Sándor)

Az ősi elemek és az ősi kultúra. Rideg Zsófia a megidézettek énjében közösként a buddhista elemet ragadta meg. A teljességkereső emberről szóló előadásban – Weörestől – ezek Helyey végső szavai: „A teljes bölcsesség: gondolat-nélküli. / A teljes szeretet: érzés-nélküli. / A teljes jóság: irány-nélküli. / A teljes boldogság: öröm-nélküli. / A teljes zengés: hang-nélküli.” Buddha tanítása – Hamvas Béla nyomán: „Buddhát, mint oly sokszor, ezúttal is több száz vándorszerzetes kereste fel, körülállta és várta, hogy a Magasztos megszólaljon. Buddha most hallgatott. Mindössze néhány szál virágot tartott fel, és hangtalanul a zarándokoknak mutatta. Egyetlen embert kivéve senki sem értette. Mahákásjapa volt ez az ember, aki bólintott, és Buddhára mosolygott. A Mester így szólt: a legdrágább szellemet és észt meghaladó kincset adtam át most neked, tiszteletreméltó Mahákásjapa.

Ez volt a híres virágbeszéd. A Mester minden tanítványa közül egyedül Mahákásjapa volt, aki a beszéd értelmét megőrizte. A sok iskola és szekta közül az egyik a csodákat művelte, a másik a ceremóniát, a harmadik mitológiát csinált, a negyedik aszkézist űzött. Mindez hínajána volt, ahogy azt a hinduk mondják, a kis út. A mahájána, a nagy út, a szútrákban merült el, de a legfelsőbb csúcson állt a virágbeszéd tanítása, a hangtalan tudás.” A zene és a tánc rávezet a mozdulatlan csendre. Binder Károly zongorajátéka – elmondása szerint 40%-ban a saját műveire épülő improvizáció – mintegy feleselve kiegészítő, ellenpontszerűen értelmező hozzájárulás. Az orientalista Barkóczi Beáta sejtelmes táncai illusztrálják az arány, a világosság, az egyszerűség és a fény felé törekvő embert érő kihívásokat. A zene, a tánc és a beszéd együtthatásában sejlik fel, hogy a huszonegyedik század embere nem teremtheti újra a (feltételezett) görög harmóniát, de a maradványában legalább gyönyörködhet.

Helyey bő két óra alatt elkortyolgatja élete borát. A nyugovóra készülődő madarak halkuló trillái és némi tücsökciripelés hangkulisszájától körítve, szinte csöndként hat a szövegfolyam. Érzékletesen építi fel a csend grammatikai/prozódiai alakzatát. Ügyel arra, szaggassák az önringató mondatokat a belső rímek ütemessé, hogy aztán a rímtagokon, mint szilárd pilléreken, átívelhessen a zöngeviadukt. Engedi lassan hatni a hegy levét. Tűnődés, merengés, révület, kábulat: a múltat újraépítő, emlékteremtő foglalatosság. Szublimálva a három szerzőt, ködként meríti homályba önmagát. Nem az író van, és nem ő. Belénk szivárog a halál kacér zöngéje, a mélybariton némaság.

BALOGH TIBOR