A feszes tempójú, nagyszerű prózai alakításokkal tűzdelt, egyszóval figyelemre méltó első és a vontatott, az operett könnyedségéhez illeszkedő, sablonos második felvonás kontrasztjával jellemezhető Mágnás Miskának tulajdonképpen ez az ellentmondásosság is csak előnyére válik. Hiszen, teret engedve némi demagógiának, az országot most már a Miska-féle kókler mágnások irányítják, akik kizárólag az illúzió fenntarthatóságára törekszenek, csakhogy – és az előadásban épp ez a legszebb – a felső tízezer jeles képviselői ugyanúgy ott ülnek a nézőtéren, ahogyan az ilyen-olyan grófok, bárók, egyéb főméltóságok tették azt annak idején az ősbemutatón.

Majd’ száz év telt el az első Mágnás Miska óta, s hogy közben a felszín alatt mennyire nem változtak a hazai viszonyok, azzal a darab eredeti, nehezen fellelhető szövegkönyve már az olvasást megelőzően szembesít. A Színházi Élet 1926. évi 34. száma ugyan leközli az operett írott változatát, de a két hasábba tördelt folyószövegbe féloldalas, ormótlan reklámokat ágyaz. Akadnak itt szépségápolási és táplálkozási tanácsokat adó, divat- és luxuscikkeket népszerűsítő hirdetések is, de a szokatlannak tűnő eljárás – művelődéstörténeti vonatkozásán túl – azért érdekes, mert azzal szembesít, hogy széles körű ismertségüket tekintve a korabeli operetteknek a mai szappanoperák, az irodalmi lapoknak pedig a kereskedelmi csatornák feleltethetők meg. Ebből mindjárt két dolog következik. Először is, ha a századelő közönsége műveltebb volt is a mostaninál, ennek nem az operettslágerek ismerete lehetett az oka, másodszor – s ezt kellene végre tudatosítani – a színházlátogatás önmagában nem egyenlő a kultúrafogyasztással.

Radnay Csilla és Stohl András (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Mindezt azért érdemes részletesebben taglalni, mert Alföldi Róbert rendezésének nyilvánvaló célkitűzése, hogy emlékeztesse a nézőtéren ülő illetékeseket saját felelősségükre, ugyanakkor – ezzel szoros összefüggésben – a kínálkozó ziccert sem szalasztja el, így a címszereplőt alakító Stohl András hamar lehetőséget kap arra, hogy újra elfogadtassa magát a közönséggel. Hogy mennyire fontos Alföldi számára a szembesítés, arról Marcsa majd Miska első bejövetele is árulkodik: míg az egyszerű mosogatólány a legelső szektorokban ülő nézők alkalmi öltözékét fitymálva érkezik, addig Miska ékes káromkodások közepette ront a színpadra, s rögvest elnyeri a közönség szimpátiáját. „Kútágasra szállott a sas, / Engem rózsám ne csalogass” – énekli a parasztlány ösztönösségével Radnay Csilla, de a népdal tiltása ellenére Miska azért jelenik meg minduntalan, mert képtelen elviselni a lány óbégatását. Tehát, akárcsak a Mágnás Miska esetében, első ránézésre nem a tartalom, hanem az előadásmód az, ami csalogató. Pedig jobban szemügyre véve a csábítva hívogat jelentésű csalogatást, ott lapul benne a csalás, s ez már magában foglalja egyrészt az ámítást, amivel Miska félrevezette a Korláth családot és jogtalan előnyökhöz jutott, másrészt a házastársi hűség – jelen esetben a jegyesség – megszegését is, amivel Miska immáron Eleméry Tasziló grófként kacérkodik. 

„Szennyes kis ember az”, írja Bakonyi Károly, a Miskára értett mondat tehát nem a Dóm téri verziót jegyző dramaturg, Vörös Róbert leleménye, jóllehet az újabb és újabb bemutatók ötletei, betoldásai és húzásai révén az egyébként időtálló szöveg előnyére változott. Molnár Piroska alapozza meg az előadás hangulatát a kleptomán, női mivoltára ironikusan tekintő özvegy Korláthné szerepében, aki sziporkázik a modoros, karót nyelt grófok között. Baracs Iván itt már vas-út-é-pí-tő-mér-nök, amit azért hangsúlyoz így a (tánc)kar, mert az uraságok számára ismeretlen fogalom a munka. László Zsoltot és Znamenák Istvánt olyan keretek közé szorítja a raccsolás, s egyáltalán a zenés-táncos műfaj, hogy Pixit és Mixit csak a testalkatbéli különbség és néhány jól eltalált párbeszéd teszi érdekessé: az említett foglalkozást például azért nem értik, mert a vasutat nem építeni kell, hanem utazni rajta. Csakhogy ez már nem holmi szellemeskedés a grófok részéről, a kiváltságosak ugyanis arra használják befolyásukat, hogy még több előnyhöz jussanak a hátrányos helyzetűekkel szemben. Meggyőződésük, hogy az a világ rendje, ha a vasútállomás a főúri kastély szomszédságában épül fel, hisz mégiscsak egyszerűbb a falu teljes lakosságának kilométereket sétálnia, mint egyetlen családnak ugyanennyit kocsikáznia. 

Az első felvonást – Kovács Gerzson Péter koreográfiáját követve – a táncosok cselédserege népesíti be, ennek ellenére, köszönhetően néhány egyszerű, de annál hatásosabb eszköznek, ritkán vesznek el közöttük a főszereplők. Korláth Lotti grófnőt egy-egy affektálva ejtett francia kifejezéssel játssza el Náray Erika, a férjét, a tesze-tosza Korláth grófot alakító Hirtling István pedig még ennyit sem tesz, jellegzetes, kizárólag a keresztnevekre jellemző hanghordozása azonban túlélheti magát az előadást: a Rolla, Iván, Mihály első szótagját hirtelen, röviden és fennhangon ejti ki, majd a szótagzáró másodikat folyamatosan ereszkedő intonációval, az utolsó magánhangzót hosszan elnyújtva. Megunhatatlan. Hozzájuk hasonlóan Rolla és Baracs párosa is jól működik a színpadon, hiszen az operaénekesek egészen más minőséget képviselnek, mint az alapvetően prózai színészek. Nem jobbat, nem rosszabbat, egyszerűen csak jól kivehetően mást, ami az alá-fölé rendeltséggel szembeni egyenlőséget, sokszínűséget hirdeti.

Radnay Csilla mindkét szerepében rendkívül meggyőző. Méry grófnőként is humoros, Füzér Anni előkelő jelmezében lélegzetelállító, ugyanakkor mosogatólányként kifogástalan énektudásával, ízes beszédével és el-elcsukló, aggodalmas hangjával, ha lehet, még meggyőzőbb, alakítása tehát igazán emlékezetes marad. Ha Stohl András az előkelő urat nem is, de a szabadszájú és -elvű, feltörekvő lovászlegényt nagyszerűen alakítja. Radnay Csillában kitűnő partnerre lel, közös jeleneteik pedig rendre az előadás legjobb pillanatai közé tartoznak. Amikor Miska elutasítja Marcsát, az alighanem a második felvonás csúcspontja, jóllehet dramaturgiai szempontból nem eléggé hangsúlyozott, de ilyen például az első részben a néptáncjelenet is, amikor úgy forgatják a lábszárukat, mintha a sparhelt sütné a talpukat. Marcsa és Miska, hamar elunva a bokacsapkodást, beleugranak egy lábosba (hátha az edény végtagjait nem égeti a tűzhely), és a fehér háttérre vetülő árnyékuk páratlanul szép képet eredményez: ekkor egyszerre hasonlítanak az esküvői torták marcipánházaspárjaira és a zenélő kakukkos órát körbetáncoló míves figurákra.

Hogy mindezek ellenére az egy részben játszott második és harmadik felvonás, az összeomló szerkezeti felépítés, a gyors egymásutánban következő dalok, a súlytalan párbeszédek és a díszlet ötlettelen kerthelyisége miatt csalódást keltő második szakasz nagyon keveseket hoz zavarba a közönség soraiban, annak minden bizonnyal az lehet az oka, hogy a nézők remekül szórakoznak. Önfeledten tapsolnak, mintha muszáj volna, s mivel ezalatt jóízűen elfáradnak, érthető okokból meg sem várják a tapsrendet, így kerülve el okosan a tömegnyomort. Más kérdés, hogy a darab csak arról szólt: nincsenek egyenlők és még egyenlőbbek. Éppen ezért nem akkora baj, hogy a nézőtér közepéről semmit nem lehetett látni az augusztus 20-i előadást megelőző tűzijátékból, csak sejteni-hallani ezt-azt, és ugyanezért nyer új értelmet a malőr Menczel Róbert díszletében is, mert valami mindig hibádzik. Persze ez mit sem számít, hiszen a látogatók száma és a jegybevételek alapján a szervezők már értékelték a Szegedi Szabadtéri Játékok 2012-es, nagy sikerű évadát, s gőzerővel készülnek a következőre, melynek műsorterve természetesen már most olvasható a rendezvény honlapján. 

LÉNÁRT ÁDÁM