A Mórok ősbemutatóját, kolozsvári színészek közreműködésével és Tompa Gábor rendezésében, 1991-ben tartották a Gyulai Várszínház Tószínpadán. Most huszonegy év után – a közel fél évszázad legsikeresebb darabjaira visszatekintő jubileumi sorozat részeként – újra látható volt. A rendező Csiszár Imre.

Konyhaszekrény a várfalak övezte színpadon. Ha időben felfedezzük, elkerülhetjük, hogy beidegzett klisékkel közelítsünk Székely János játszhatatlan könyvdrámának bélyegzett művéhez. Manapság, a Caligula helytartója két sikeres előadása ismeretében különösen kockázatos Székely szövegeit alábecsülni, pusztán a felszínen lebegő problémák unásig-időszerűsége okán. Felszínen lebegő probléma a szórványhelyzetbe került népcsoportok életesélye, a szembeszegülés vagy alkalmazkodás, a lapítás vagy árulás mint az egyes ember alternatívája, illetve a népcsoport végzetes kiszolgáltatottsága a többségi erő akaratával szemben. A népcsoport fogalma persze kiterjeszthető a nemzeti értelmezési tartományról bármilyen társadalmi kisebbség irányába. Az 1989-ben, a romániai hatalomátrendeződés esztendejében íródott darab természetesen kínálja a közvetlen párhuzamokat, s lehet látnoki képességeiért is kedvelni a szerzőt, aki a mór nagyinkvizítor izomból cinikus, gyilkos lojalitásában – Balikó Tamás ikonteremtő alakítása – megmutatja bármiféle alkalmazkodás és támaszkeresés eleve lehetetlen voltát.

Írógépes asztal a mór egyetem csarnokában. Az első két jelenet nyilvánvalóvá teszi, hogy Csiszár egybedolgozta az eredetileg párhuzamos szálon futó két történetet. A mű egyik része abban az időben játszódik, amikor a spanyolok visszahódítják az Ibériai-félszigetet, és kiűzik Spanyolországból a kisebbségben, de nagy civilizációs fölényben lévő mórokat. A darab másik szála Kolozsváron játszódik, az 1950-es években, ahol/amikor a rendszer mindent megtesz, hogy a magyarokat, a magyar kisebbséget visszaszorítsa és elhallgattassa. A párhuzamos szálak Szabédi (a szerzőnél Kibédi) tudatában találkoznak a rendezői felfogás szerint. Szabédi László költő létezett személy, ő volt az, aki 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetem beolvasztásakor öngyilkosságot követett el. Verseit idézi Székely, a Kibédi névhez azonban ragaszkodott, s ebben nem csak a személyiségjogi aggályai játszhattak szerepet: sokkal inkább az önkéntelen őszinteség: nem vállalhatta, hogy a saját dilemmáit egy kortársa bőre alól kifejtve tegye közszemlére.

Karalyos Gábor, Blaskó Péter, Mihályfi Balázs és Pál András (fotó: Gyulai Várszínház)

Van mit bevallani. Valamilyen szinten – és indítékkal – mindenki együttműködő. Szabédi unitárius papból lett kommunista pártaktivista. Kántor Lajos irodalomtörténészt idézem: „Leegyszerűsítő, a Szabédi-tragédiát egyoldalúan magyarázó az a Kibédi szájába adott »önvallomás«, amelyet Székely János így összegez: »Ha életem merő megalkuvás volt, / Halálom most már tüntetés legyen.« Aki valamennyire tájékozott e kérdésben, tudja, a Szabédi-életút nem a szüntelen megalkuvás, az árulás és a kései ráébredés, »megtérés« példája, hanem az életét állandó vívódásban leélő, az új hitet önmagával elhitető értelmiségié, aki egy végletesen válságos pillanatban nem lát más eszközt, mint az öngyilkosságot, hogy a nemzete számára megváltónak hitt nagy művet (nyelvészeti munkáját) célba juttassa. A megaláztatás stációi persze belejátszanak ebbe az elhatározásba – és ezt a Mórok több szintben, kitűnően, egyetemes érvénnyel ábrázolja –, Szabédivel szemben azonban igaztalan egy olyan drámai beállítás, mintha a kolozsvári egyetem tanára tudatosan vállalta volna az árulást.” Az irodalomtörténeti megközelítés tehát megkettőződik, s a hitelesség kérdése is bonyolultabbá válik, ha Székely előszavára visszaemlékszünk: „Színpadi becsvágyam ezúttal nem volt. Egyszerűen tisztázni szerettem volna magamban egy történelmi problémát – és hát ép ez a forma (a helyzetből kibomló dialógus) mutatkozott erre a legalkalmasabbnak. Nem a biztos tudásról beszélek, hanem a hitről. Vagy hiszünk valamiben, vagy nem hiszünk benne. A hit is, a hitetlenség is éppen olyasmi, amiről nem tehetünk. Hogyan vonható mégis kérdőre hitéért az ember, miért kényszerül mégis lépten-nyomon arra, hogy elfojtva valódi meggyőződését, ilyen vagy olyan hitet mímeljen?” Szabédi nem mímelte a hitet. Mihályfi Balázs szerepformálásában éppen az lenyűgöző, ahogyan a szeme minden irányban rebben: a helyzetmeghatározója szélrózsairánytű. Lobbanékony, hirtelen hevülő: hitet generál az elragadtatásához (szimpátiájához). Játéka felülemelkedik Székely szemérmességén, s ráutal az elkendőzött szerzői énre. Erről az író monográfusa, Elek Tibor fogalmaz lényegre törően A valódi világ című esszékötete kapcsán: „Amikor a szerző összefoglalja az ember világbeli helyzetére, világidegenségére vonatkozó nézeteit, az emberi természet eredendő, a tudat(osság)ából fakadó meghasonlottságához és a magányos öntudat, ugyanakkor társadalmi lény kettősséghez hozzáteszi még a kétneműségből, a párkapcsolatból, a szerelemből és a génállomány halhatatlansága, és az emberi lény halandósága tényének tudatából származó feszültségforrásokat, hogy végül kimondhassa: az ember léthelyzetét tekintve, mindenfelől konok és feloldhatatlan kettősséget, meghasonlottságot találunk. Kettősséget, meghasonlottságot minden szinten, minden elképzelhető vonatkozásban. Az ember nemcsak, hogy meghasonlott lény, »ő a természet meghasadtsága a tudat által«. Ez az alaposan végiggondolt és a személyes sorsban megszenvedett létélmény a magyarázata a homo duplex, a Doppelgänger motívum gyakori felbukkanásának Székely műveiben.” 

A meghasonlott, a megvilágosodottság és a tévképzet mezsgyéjén imbolygó ember elszánása nem hőstett, hanem életvereség. A konyhaszekrény mellől őrködve a hitves nem ilyen özvegységre vágyik. Igó Éva Margitja eleven ember özvegye. Kemény Zsigmond Tarnóczynéját idéző erdélyi asszonytípus, az özvegyjelöltségét percre sem kendőző, rideg támasz a tévelygő férfi mellett. Követelő a hitvesével szemben, és lojális az érte színleg aggódók iránt. Viselkedésében még csak árnya sem mutatkozik a naivitásnak. A görög mintájú elrendelés engedelmese. Nem kap elégséges kibontakozási teret. Ha bátrabb a rendező, a férfi‒nő kapcsolat vonalának elmélyítésével könnyedén e századi dimenzióba emelhette volna a Mórokat.  

Az előadás elsődleges tanulsága egyszerre örök és modern: az emberi sors kifürkészhetetlen és befolyásolhatatlan. Kérlelhetetlen törvények bonyolult erőrendszere áll fölöttünk, amelyhez alkalmazkodni kell, vagy amelyet befolyásolni nem lehet. A mór-magyar hősök a történelmi folyamatok sodrában, a társadalmi ellentétek kereszttüzében kísérlik meg személyes céljaik megvalósítását. Három egymásra épülő szférában ábrázolódnak az emberi küzdelmek: a totális (történelmi) háttérben, a közvetlen (társadalmi) környezetben, valamint az előteret alkotó személyes sorsokban. A vallási célzatok mögött nyilvánvalóan politikai szándékok, azok mögött is – a mű kolozsvári színében – személyes erények és vétségek, szélsőséges indulatok húzódnak meg. A kedélyhullámok, tépelődések, vívódások a sorsfordulatok előzményeiként, illetve következményeiként jelennek meg. Akad azonban, aki a sors fölött álló, szilárd jellem. Blaskó Péter – a mór síkon Balikó szimmetrikus ellenpontjaként – Achmedje, az idős sejk, aki részt vesz a béketárgyalásokon, hisz a garanciákban, majd csalatkozva nem tesz behódolási kísérletet a spanyoloknál, hanem a nyílt zendülést, tehát a kikerülhetetlen máglyahalált választja. Klasszikus mártírsors. Szikár szenvedéllyel bensőségessé épített rövid jelenete volt számomra a nyári este ajándéka.

BALOGH TIBOR