A műfaji besorolás többé-kevésbé korrekt: musical-opera, jelenti a színlap. Valóban e kettő között bóklászik, e kettőt próbálja összekeverni, egyesíteni a Margitszigeten a nyáron bemutatott zenés darab. Nem is minden eredmény nélkül. De rögtön azt is hozzá kell tennünk, hogy az ilyesféle öszvéreknél szokásos kétes eredménnyel. Musicalnek igényes, operának igénytelen – mondhatnánk szokványos általánosítással, és ebben is sok igazság lenne. Musical gyanánt messze meghaladja az utóbbi évek termésének színvonalát. A Csoportterápia, az Én, József Attila a Madáchban vagy az Érinthetetlenek a Margitszigeten a nyomába sem léphet.
Mégis némi borongásra ad alkalmat ez a mostani bemutató. Már azért is, mert bizonyos értelemben megkésett vagy másfél századot. Mert hiszen miért ne születhetett volna romantikus történelmi opera a XIX. században a csejtei várúrnőnek tulajdonított rémtettekről? (Azóta több film is készült róla, és tavaly, Amerikában bemutattak egy egyszemélyes operát is Erzsébet címmel, szerzője Dennis Báthory-Kitsz, aki olykor Báthory Dénesnek is nevezi magát.) Csak hát a romantika korában az új magyar operák iránti (nem túl nagy) érdeklődés elsősorban a nemes, hazafias tartalmú történetek felé fordult. Nem kívánkozott színpadra szinte minden történelmi érdekesség, mint mondjuk az olaszoknál vagy a németeknél. És a helyzet azóta csak romlott. Ma már jóformán semmilyen új magyar operára nincs komoly kereslet. Ebben a helyzetben pedig talán oktalanság azon keseregni, hogy akár komoly, jelentékeny műalkotás is születhetett volna a remek témából. Sőt akár örülhetnénk még annak is, hogy bár musicalnek álcázva, valami operaféle vagy legalább itt-ott operára is emlékeztető darab született.
Benedekffy Katalin és Zöld Csaba (fotó: Szabad Tér Színház)
A történet, Miklós Tibor szövegkönyve nem rosszabb a mindkét műfajban, az operában és a musicalben megszokottnál. Költészetnek aligha nevezhető, de zenével elmegy, főleg mert énekelve a versezetek felét sem érteni. A mese manapság jellegzetesen huszadik századinak érződik, amennyiben igazi koncepciós perként beszéli el a címszereplő rémtetteiről a történeti emlékezetben fennmaradt legendát. A gyilkosságokat, amelyekért Erzsébetet perbe fogják, a vádló, Thurzó parancsára követik el. A XIX. században mindez bizonyára legfeljebb puszta rágalomként jelent volna meg, vagy puszta rémtörténetként, amennyiben a közvélekedés hitelt adott Thurzó vádjainak. A mostani mese természetesen a meghurcolt ártatlanság feltételezésére épül. Kissé túlmotiválja azonban a gonosz Thurzó vádaskodását. Hol a hatalmas Báthory-vagyon megszerzéséről beszélnek, hol ármányos szerelmi bosszút sejtetnek a fiatal és szép özvegy elleni per hátterében. Méltányolható az igyekezet, hogy a librettó árnyalni próbálja a figurákat és a sztorit. Színvonalasabb, igényesebb megfogalmazásban talán izgalmas is lehetne, hogy Thurzót egyszerre vezeti haszonszerzési vágy és szexuális gerjedelem, egyszerre vonzza Erzsébet vagyona és nőisége, és e kettős kudarc okozza elvakult dühét, amellyel az asszony ellen támad. Ám Miklós Tibor szövege véletlenszerűen, esetlegesen emlegeti fel mindkét motívumot, inkább egymást gyengíti, mintsem erősíti a kétféle motiváció közötti tévelygés. Az meg teljesen felesleges ügyetlenkedés, ahogyan Erzsébetnek a férjéhez, Nádasdy Ferenchez fűződő viszonyát próbálja emberközelbe hozni a librettó. Az ugyanis, hogy gyereklányként adták férjhez a nála különben öt évvel idősebb fiatalemberhez, egy bájosan bumfordinak szánt nászéjszakai jelenetre csábítja a forgatókönyvírót, amely a kölcsönös nemi felvilágosítás jegyében zajlik. Más szereplők is játsszák a két házasodó kamaszt, mint igazi, felnőtt szerepüket. Ez a gyermekded idill egyfelől önmagában is túlzottan gügyögős, másfelől azért sem lehet a későbbi rémtörténet igazi ellenpontja, mert a felnőtt Erzsébettől és a rettegett Fekete Bégként emlegetett Nádasdytól is idegen. Erzsébet és férje kapcsolata pedig egyszerűen zavaros, ami lehet nagyon életszerű, ám teljesen idegen egy zenés dráma stílusától, szellemétől. Hasonlóan bajos az emberi motivációra törekvés a darab pozitív hőse, az igazságot elszántan kereső nyomozó, Walter esetében. Végső stádiumban lévő alkoholistaként találkozunk vele, azért is esik rá Thurzó választása, mert könnyen kézben tarthatónak gondolja a megtört jellemű férfit. Eddig rendben is van. Az is nyilvánvaló, hogy drámai szerepéhez meg kell javulnia, elő kell bújnia személyisége mélyéről a jó szakembernek, az igazságra felesküdött jogásznak. Csak hát jó lenne tudni, mitől omlott össze, és mitől nyert hirtelen olyan erőt, amely nemcsak bátorrá, megfélemlíthetetlenné teszi, de ki is józanítja. Az pedig, hogy a történetbe még belekerül egy jó boszorkány is, egy javasasszony, aki gyógyfüvekkel gyógyít, és inkább halálra kínoztatja magát, mint hogy Erzsébetre valljon, alighanem a műfaj születési hibájának tudható be. A zavaros, elmaszatolt szerepű tolvaj és szélhámos olasz festő, az ál-Caravaggio nélkül meg egészen biztos, hogy jól meglenne a tragédia.
Mindezt azonban a zene feledtethetné, mint annyi más zenés darab, ma már klasszikusnak számító opera esetében meg is teszi. Szomor György zenéje azonban erre csak mértékkel alkalmas. Helyenként, főképp bevezetők, közzenék alkalmával igényes, professzionális, jobb filmzenékre emlékeztető muzsikálást hallunk a Kolozsvári Magyar Opera zenekarától, talán a hangszerelő Pejtsik Péternek is köszönhetően. Sokkal változatosabb, érdekesebb, izgalmasabb a zenei anyag, mint az a mai musicalek nagy többségénél szokásos. Üdítő, ahogyan sokszor elkerüli a musicalszabványt, az ütemes tapsot provokáló durva ritmizálást meg az ugyancsak tapsra csábító nagy üvöltésben végződő zárlatokat. Annál bosszantóbb, hogy Szomor György mégis gyakran, különösen az érzelmes jelenetekben, nem képes elszakadni a műfaj szokványos sablonjaitól. És ez többnyire a drámailag, érzelmileg döntő pillanatokban következik be. Éppen a legfontosabb, legnyomatékosabb helyekre nem jut legalább kevésbé ismerős zenei ötlet, éppen ott fogy el az ihlet, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Talán a régi magyar zene bátrabb használata, amelynek a XVII. századból már elég gazdag hagyománya maradt ránk, segíthetett volna. Annál is inkább, mert jelen van a Tabulatúra régizene-együttes, jelenléte azonban egy-egy illusztratív betétre szorítkozik. Pedig a magyar régizenei örökség merészebb használata talán markánsabbá tehette volna a darab zenei világát, és feltehetően nem ment volna a musicalhatásnak sem a rovására.
A Kolozsvári Magyar Operával közösen létrehozott előadás Bagó Bertalan rendezésében ugyancsak próbál elszakadni a musicaleket ma már tönkretevő szokványoktól. Vereckei Rita díszlete karcsú, mozgékony, fémből épült lépcső- és állványrendszer – annyira karcsú és mozgékony, hogy a lépcsőket, ha rálépnek, külön embernek kell tartania, nehogy elguruljanak. Elvont, jelzésszerű, inkább gondolati asszociációkat, mintsem érzékletes benyomást keltő terek képzésére alkalmas. Kiss Borbála ruhái nagyjából idézik a kort, nem törekszenek fölös látványosságra, történelmies kosztümösségre. Inkább a rémdrámába oltott koncepciós per borzalmát próbálják éreztetni. De legkifejezőbben a szürkés arcfestések, a fekete, karikás szemek sugallják azt, hogy valójában nem csak régi történetet, de rég halott emberek történetét látjuk. Ehhez a különleges, mozgékony, szenvedélyekkel telített, mégis síri hangulathoz Novák Péter koreográfiája is erős segítséget nyújt, amelyet a kolozsvári táncosok musicalszínpadon ugyancsak szokatlan elevenséggel, életteli lendülettel valósítanak meg.
Benedekffy Katalin kitűnő a címszerepben. Végig győzi erős, fegyelmezett szenvedéllyel. Nem jellemrajzot nyújt, nem árnyalt portrét pepecsel, hanem főszerepet játszik és énekel. Tudja, fő feladata, hogy magával ragadja, bűvkörébe vonja, részvétre ragadja a nézőt. És ezt maradéktalanul teljesíti. A zeneszerző Szomor György Thurzó feneketlen gonoszságát viszont inkább csak mutogatja, mintsem átélhetővé teszi. Szemenyei János híven szolgálja a forgatókönyvet; amikor arra van szükség, kiábrándult, kétségbeesett alkoholista, amikor meg az kell, tiszta fej és tiszta lélek sugárzik belőle, elszánt okossággal keresi és védelmezi az igazságot. Zöld Csabát nehéz helyzetbe hozza a librettó, ő se nagyon tudhatja, milyen embernek kellene lennie Nádasdynak, amíg él. A gonosz, áruló barátot üldöző rémlátomásban kísértő Fekete Bégként a helyén van.
A színlap alján olvashatjuk, hogy az ötletet Bán Teodórának köszönhetjük. Hát köszönjük is. Elpuskázott lehetőségnél valamivel több született a Margitszigeten.
ZAPPE LÁSZLÓ
