Siker a Jekyll & Hyde a Szegedi Szabadtéri Játékokon, az adaptációt elkövető Wildhorn‒Bricusse-szerzőpárosnak ugyanis következetes, kitartó munkával sikerült elérnie, hogy az izgalmas irodalmi alapanyag a színpadon kommersz musicalthrillerré egyszerűsödjön, Molnár László, a Dóm téri változatért majdhogynem egy személyben felelős rendező-címszereplő pedig mindent megtett azért, hogy ez így is maradjon. Mert hiába hordozza magában az eredeti történet akár egy fullasztó kamaradráma lehetőségét is, ha a művészi szándék végül egy látványos, nagyszínpadot igénylő – s többezer férőhelyes nézőteret feltételező – produkció felé tereli a szerzők figyelmét, ahol Henry Jekyllt és Edward Hyde-ot annak ellenére kelti életre ugyanaz a színész, hogy ennek az arcjáték észlelhetetlensége miatt semmi jelentősége.
Pedig Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete jóval többet rejt magában, s ha a regény naiv elbeszélői hangja felett eljárt is az idő, a megannyi filmes feldolgozás méltán tartotta életben Stevenson híres-hírhedt alakját. Az adaptációk hosszú sorából – John Malkovich és Julia Roberts remeklése révén – talán A gonosz csábítása emelkedik ki, hiszen Frank Wildhorn sabloneljárásával szemben a film valóban megpróbálja feldolgozni a kisregényt. Jekyll és Hyde mesés története ugyanis jelképrendszerbe sűríti a szélsőséges személyiségjegyek összeférhetetlenségét, így az ártalmatlannak tűnő kifejezések is metaforáknak hatnak, melyek konkrét jelentései megelevenednek a filmvásznon. Eszerint az önbizalomhiány itt egyenlő a bizonyossággal: Jekyll és Hyde egyaránt fenntartásokkal kezeli másik felét, de mivel mindent tudnak egymásról, nemcsak saját tetteik hatásával, hanem alteregójuk válaszreakciójával is kalkulálhatnak, akárha egy sakknagymester játszana – a világos és a sötét oldal váltogatásával – önmaga ellen. Aki tehát emberi alakot öltve pillanatnyi lépéselőnyben van, egyre radikálisabb döntéseket kénytelen hozni, ha nyerni szeretne. Nem véletlen, hogy Hyde felbukkanása a regényben és a filmben sem sokáig várat magára, és pontosan erről, vagyis a tempó feszességéről s a dramaturgia változatosságáról mond le a színpadi változat azzal, hogy az előadás feléig kivár Jekyll átváltozásával.
Molnár László és Tunyogi Bernadett (fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok)
Holott nyilván nem ez a lényeg – egyrészt a szereposztás azok számára is egyértelművé teszi Jekyll és Hyde személyazonosságát, akik nem ismerik Stevenson klasszikus rémtörténetét, nincs tehát meglepetés, másrészt Molnár László hanyatt esései és copfba kötött hajának kiengedése minden, csak nem látványos –, hiszen Hyde számára Jekyll akkor is tökéletes álca a gyilkosságok elkövetéséhez, ha ezzel történetesen a néző is tisztában van. Persze a regény narrátora, ameddig csak lehet, igyekszik fenntartani a Hyde kilétét övező titokzatosságot, s ennek megfelelően Stevensonnak nincs is szüksége szerelmi szálra, A gonosz csábítása tehát azért Mary Reilly szemszögéből meséli el Jekyll és Hyde történetét, s azért verseng Mary kegyeiért mind a két férfi, mert a film ezzel teremti meg, ha nem is a nyomozás, de a gyanakvás és a tettenérés lehetőségét. A skizofrén nagyfokú tudatosságról árulkodik például az a jelenet, amikor Mary kérdőre vonja a doktort, hogy miért mondta el Hyde-nak a bizalmas, négyszemközti beszélgetésük részleteit, mire logikus válasz érkezik: Hyde vélhetően orvosi feljegyzéseivel élt vissza. Az ilyen és ehhez hasonló finom megoldásokhoz képest tűnik igazán ügyetlennek és durvának a színpadi szerző eljárása, aki nemes egyszerűséggel írta meg Jekyll jobbjára Emma szűzies, Hyde baljára pedig Lucy vérbő szerepét.
Ezek után az volna meglepő, ha bármiféle alkotói szándékot ki lehetne hámozni a jó és a rossz kettősségére támaszkodó dalszövegekből, noha ebben a vonatkozásban a filmes adaptáció is csak szinonimáival haladja meg a musicalt: Hyde a gyilkos és Jekyll az áldozat, de ha Jekyll a kés, akkor Hyde a seb. Egyébként Dr. Jekyll kísérlete, ami Mr. Hyde létrejöttét, ha úgy tetszik, kiszabadulását eredményezi, a regényben pontosan a jó és a rossz szétválasztására irányult, vagyis az ellentétpárok kínos hangsúlyozását a musical és a film esetében is magyarázhatná az eredeti kontextus, csakhogy míg előbbi cinikus igazságosztóként tünteti fel Hyde-ot, az utóbbi gyilkos ösztönű, vérszomjas figurává formálja. Stevenson utópiájától így a musicalthriller az önbíráskodás, a pszichothriller az ösztönösség felé kanyarodik, ám az igazság, ahogy az már lenni szokott, valahol a kettő között van: Jekyll és Hyde voltaképp az igazságszolgáltatás elfogultságát és a vérontás önfeledt mámorát egyaránt és egy személyben képviseli. A két férfi-én szembenállását tehát nem lehet a fekete-fehér ellentétpárral jellemezni, a kísérlet nem kettéválasztotta a doktort, hanem hangsúlyeltolódással bár, de a teljes személyiséget hatványozta, ez pedig iránymutató lehetne a mindenkori adaptációk számára.
Kivételt képez ez alól a Jekyll & Hyde szóban forgó színpadi átirata, hiszen az alkotóknak már ahhoz is érdemi változtatásokat kell alkalmazniuk, hogy a végeredmény elérje a tucatmusical meglehetősen szerény színvonalát. Hogy a Dóm téri produkciónak ez miért nem sikerül, annak számos oka lehet, de a kudarcban minden bizonnyal erőteljesen közrejátszik, hogy az előadás ötletei kidolgozatlanok maradnak. A dalszövegek klisékből építkeznek, a prózai részek – főleg a második felvonásban – csak az átkötésre szorítkoznak, a dalokból pedig nem csak túl sok van, de az egysíkú dallamok és a monoton hangszerelés miatt még Jekyll és Hyde szólama sem különül el élesen. Magától értetődő, hogy Hyde torz lelke torzított gitárért és fémes hangzásvilágért kiált, ehhez képest szenvedélyt legfeljebb az elvétve bekapcsolódó dobszólam vált ki, így az előadás hangulata – thrillerre, lélektani drámára vagy horrormusicalre utaló minden nyom nélkül – többnyire negédes.
A történet vontatottan halad előre, de ezért nem csupán a linearitás okolható, hiszen kiszólásokból, önreflexióból is végtelenül kevés van, jóllehet az előadás éppen ennek köszönheti átmeneti hatásosságát. A bordélyházban játszódó jelenet ugyanis nemcsak azért emlékezetes, mert Janza Kata magával ragadóan énekli a Férfi kell című slágert, hanem mert a revüműsort meg-megszakító részeg kurjongatás odaillő humorral élezi ki a zene és a szöveg ambivalenciáját: Lucy alig kezd bele a dalba, „hány férfi volt, már nem tudom, / és mennyi jön, nem számolom”, az alkoholtól tompult férfielme a hosszú combok láttán máris a másodperc tört része alatt talál fogást, tudniillik a dalszövegen: „nem megy a matek?”. Ehhez hasonlóan találó, amikor Jekyll doktor indítványát az illetékesek túlnyomó többsége egybehangzóan, hosszan elnyújtva-énekelve utasítja el, végül a kérdőre vont barát már beszédhangon, kurtán feleli, hogy tartózkodik. A szavazás eredménye Jekyll elvárására, módja pedig a nézőkére cáfol rá, a jelenet erejét azonban az adja, hogy a musicalek alapvetését állítja pellengérre. Hiszen mégiscsak furcsa, hogy a szereplők az egyik pillanatban még beszélgetnek, a rá következőben viszont, minden előzmény nélkül, érthetetlen okból dalra fakadnak, a Jekyll & Hyde pedig témájánál fogva kifejezetten alkalmas lehetne arra, hogy a musical műfajára jellemző tudathasadást ironikus felhanggal kezelje.
Egy-egy jól sikerült megoldásból azonban még nem lesz érvényes koncepció, ahogyan ezt Kentaur díszlete is bizonyítja. A többek között Jekyll könyvtárát, laboratóriumát és Emma szalonját is magában hordozó többfunkciós, forgó egység tökéletesen szabdalja a hatalmas teret, amivel Jekyll és Hyde átalakulásainak érzékeltetésén túl a társadalom tagozódását és a történet rétegzettségét is folyamatosan jelzi. Eközben a színpad széleit határoló tejüvegfalra a korabeli Londont idéző viktoriánus épületek képe vetül, ami látványos ugyan, de a (mozgó)képek alkalmazásában maradt még tartalék: a digitális esőnek és villámlásnak csak egyetlen pillanatra sikerül kísérteties hangulatot teremtenie. Függetlenül attól, hogy a díszlet felhasználja vagy kitakarja a templomot, minden Dóm téri produkció számára kihívást jelent, hogy élettel töltse meg az impozáns játékteret, s bár az előadás ezt az akadályt sikerrel veszi, Kentaur díszlete nem a szegedi szabadtéri színpad térkezelésének örökös dilemmájára kínál megoldást, hanem a győri nagyszínpadhoz méretezett, oda kitalált díszletet igazítja a szegedi viszonyokhoz.
Ugyanezt a Jekyll & Hyde-ot ugyanis a következő évadban a Győri Nemzeti Színház tűzi műsorára, csakhogy míg egy jó előadás esetében az együttműködésnek nyilvánvalóan költséghatékonyság a célja, addig egy gyengébb, Hyde áldozatainál is több sebből vérző produkció már gyanakvásra ad okot: vagy az történt, hogy ennyi tellett az alkotók tehetségéből, vagy az, hogy a művészi szempontokat háttérbe szorítva asszisztáltak a hazai musicalmanufaktúra újabb tömegtermékéhez. Persze, ha a Jekyll & Hyde tényleg nem szabadtéri színpadra készült, akkor az előadás minden bizonnyal kőszínházi körülmények között mutatja majd meg igazi arcát.
LÉNÁRT ÁDÁM
