A huszonegy év után megszűnő Budapesti Kamaraszínház utolsó bemutatójának, a Vasárnapi ebédnek a főpróbájáról érkeztem a MU Színházba, a II. Tantermi Színházi Szemle megnyitójára. Innen, meg a kulturális közérzetünket (is) folyamatosan romboló, semmire sincs pénz, minden bezár és megszűnik alapérzetből kiindulva már az is öröm, hogy egyáltalán lett folytatása a tavalyi kezdeményezésnek, hogy sorszám kerülhetett a megnevezés elé. Igaz, ez a szemle nem közpénzből, hanem – a Füge Produkció szervezésében – a Polgár Krisztina Emlékalap jóvoltából jött létre. 

A második alkalom pedig már egy kis visszatekintésre is alkalmat adott, így a szemle a tavalyi válogatási szempontok, és a megítélt támogatásokból létrejött előadások megbeszélésével, értékelésével indult. Nánay István kritikus, a tavalyi zsűri egyik tagja elmondta, a legfontosabbnak azt tartották, hogy az előadás színházi élményt nyújtson, ez ötvöződjön valamiféle pedagógiai szemlélettel, és ne legyen különösebb technikai igénye. Kiderült az is, hogy az előadások iskolákba való eljuttatása néha nem is olyan könnyű, akkor sem, ha ez az iskolának semmilyen anyagi terhet nem jelent. Több esetben ugyanis az igazgató vagy éppen a tanárok ellenállásán bukott el a dolog – ahogy erről a két előadással (Plazma, A sárkány) is az iskolákat járó KOMA Társulat részéről Vékes Csaba, illetve a Kisded játékok tornatermi pályafutása kapcsán Orlai Tibor beszámolt. Ezért felvetődött, hogy a szervezésben, az előadások eljuttatásában az iskolákba is elkelne némi logisztikai segítség.

Nagy Viktor az Énke című előadásban – Összpróba Alapítvány (fotó: Füge)

Az idei pályázati kiírás szerint olyan előadásokat kerestek, amelyek tematikájuknál és formájuknál fogva képesek arra, hogy iskolai közegben szólítsák meg a 15‒18 éves korosztályt. A tantermi színházi előadás mellett lehetett pályázni színházi előadással is, ha ahhoz foglalkozás, moderált beszélgetés kapcsolódik, komplex drámaórával vagy színházi alkotói táborral is. Összesen 134-en pályáztak, és a négytagú zsűri (Kaposi László drámatanár, Sz. Deme László kritikus, V. Sárközi Angéla pedagógus, Zsótér Sándor rendező) 20 pályázatot válogatott be a szemle műsorába. Ezek között vannak kész előadások, de jócskán akadnak kifejezetten a felhívásra született, még csak részben elkészült projektek is. A kiírásban jelezték, hogy előnyben részesülnek a független színházak, ezzel magyarázható, hogy – ellentétben a tavalyi évvel – idén a szemlére került valamennyi előadás ebből a körből került ki. A független szféra közismert anyagi ellehetetlenülésére figyelemmel érthető, hogy egy magánalapítvány elsősorban nem az állami fenntartású színházakat kívánja támogatni.

Az általam látott előadásokat, jeleneteket a műfaji, formai sokszínűség mellett abból a szempontból veszem sorra, hogy mennyire sikerült bennük a színházat és a pedagógiát közös nevezőre hozni. 

Ez utóbbi szempontra a legjobb példa a 20. születésnapját ünneplő, és ezzel egy időben az anyagi ellehetetlenülés rémével küzdő Kerekasztal Színházi Nevelési Központ. Ők a Csontketreceink című, 7‒9. osztályosoknak szóló színházi nevelési foglalkozást hozták el a szemlére, Hajós Zsuzsa rendezésében. Egy művészeti képzést is nyújtó középiskola másodikosai vettek részt a foglalkozáson, amelyen Geoff Gillham darabja segítségével a testi és lelki szabadság, a bennünk rejlő korlátok kérdéseit járták körül. A ketrecbe zárt lány talányos, befejezetlen történetét megelőzte egy húszperces foglalkozás, amelyben egy szobájába zárkózó, szüleinek kiordító tinilány helyzetét, indulatait értelmezték a gyerekek. Majd, a Gillham-darab megtekintése után, Bethlenfalvy Ádám érzékeny, cseppet sem didaktikus, együttgondolkodásra ösztönző vezetésével kerestek és találtak párhuzamokat a két helyzet között. A gyerekek meglepően aktívan és kreatívan működtek együtt a kerekasztalosokkal, és a három kisebb csoportra osztott társaság végül három egymástól eltérő, de indokolt és koherens befejezést adott a darabnak. Ebben az esetben minden együtt volt, ami egy színvonalas és sikeres színházi nevelési programhoz szükséges: színházi minőség, pedagógiai szakértelem és emberi odafigyelés, érzékenység. 

Sárosdi Lilla – Vakság, Nézőművészeti Kft.

Hogy a legjobb szándék sem elég, ha nincs meg a szükséges szakmai-pedagógiai háttér, tapasztalat, arra példa volt a MANNA Kulturális Egyesület Sorslabirintus – A kezedben van? című előadása Egri Bálint rendezésében és főszereplésével. A történet szerint egy vidéki nevelőotthonból frissen kikerült cigányfiú budapesti útkeresését, hányattatásait követhettük és befolyásolhattuk, ugyanis a történet bizonyos pontjain megszavaztattak bennünket, hogy merre induljon tovább (például melyik albérletet vagy munkahelyet válassza), illetve ha bajba került, tanácsot kért tőlünk, hogyan szabadulhatna a soros kutyaszorítóból. Utóbbiból pedig nem volt hiány. Az előadás ugyanis átláthatatlanul nagy problémahalmazt zúdított a nézők nyakába, ráadásul fekete-fehér karakterek és fekete-fehér helyzetek sorát vonultatta fel, lényegében megoldhatatlan konfliktusokkal, aminek az lett a következménye, hogy – az ezúttal csak felnőttekből álló – közönség a végére inkább frusztrálódott, ahelyett, hogy kedvet kapott volna a konfliktusok párbeszéddel való rendezéséhez, ami vélhetően az alkotók célja lehetett. 

A Nyitott Kör Gubancok című – Szeszák Szilvia rendezte – előadása (nem tévesztendő össze a Káva Kulturális Műhely Schilling Árpád rendezte Gubancával) egy kétgyerekes család korántsem békés és kiegyensúlyozott életét dolgozza fel, miközben a köztük lévő kapcsolatokat színes, folyton összekeveredő-gubancolódó szalagokkal szemlélteti. Míg ebből úgy tűnik, a hangsúly a családon belüli kapcsolatokon van, az előadást követő foglalkozás a függőséget és annak különböző formáit firtatja a játékfüggőségtől a kamaszlány csokifüggőségéig és bulimiájáig. Az egész foglalkozás jóval direktebb és didaktikusabb, mint a Kerekasztal Színházi Nevelési Központé, és a Sorslabirintushoz hasonlóan túl sokat akar markolni, túl sok problémát vet fel egyszerre. A gyerekeket azonban leköti, a foglalkozás vége pedig, amikor is a terembe lépéskor egy kosárba gyűjtött mobiljaikat kell visszaszerezniük egy játék keretében, talán saját (mobil és egyéb) függőségeikről is elgondolkodtatja őket.

A mobiltelefon a címadója és egyik főszereplője a Krétakör Alapítvány – Schilling Árpád rendezte – Mobil című előadásának is. A bonyodalom itt egy, a tanári WC-ben az egyik tanárnőről készült és az internetre felkerült felvétellel indult, és ettől kezdve a nézők, akik vállalták, hogy a színészekkel (Sárosdi Lillával, Romankovics Edittel és Terhes Sándorral) együtt játszanak, hol diákként, hol tanárként, hol szülőként szólhattak bele a történetbe, de választhatták a csendes megfigyelő szerepét is. Az átgondolt, mederben tartott kérdésfelvetéseknek és a színészek rugalmas, a nézői reakciókhoz jól alkalmazkodó válaszainak, játékának köszönhetően itt valóban azt éreztük, hogy egy valós élethelyzet lehető legjobb megoldásában működtünk együtt. 

Az előbbiekben felvázolt színházi nevelési foglalkozásokon kívül voltak azonban a szemlén teljesen másféle előadások is. Ki gondolná például, hogy egy táncszínházi darabot is be lehet vinni a tantermekbe? (És nem a tornaterembe, mert erre tavaly is volt példa.) Juhász Kata A rossz tanuló felel című előadásával ezt tette. Karinthy írása azonban csak a kiindulópontot jelentette. Juhász Kata azt táncolta el, hogy egy rossz tanulónak elkönyvelt diáklány hogyan próbál a képzelete segítségével kiszabadulni a számára főleg kudarcokat jelentő iskolai közegből, és hogyan válhatnak ezek a túlélési kísérletek akár teremtő erővé is. Bátor vállalkozás egy ilyen, a közvetlen testi kontaktust is kereső előadást a kamaszok közé bevinni, de a kortárs tánc megismertetése mellett az előadást követő beszélgetésen arra is alkalmat teremt, hogy a gyerekekkel például a nonverbális kommunikációról is szót ejtsenek.

A Tanár úr kérem egy másik előadásban is megidéztetett. Az Összpróba Alapítvány Énke című produkciója (rendezte Bodonyi József) Karinthy-műveket dolgoz fel monodramatikus formában, úgy, hogy a jó és a rossz tanulótól a Találkozás egy fiatalemberrelen keresztül eljutunk az Utazás a koponyám körülig. És mindez Nagy Viktor előadásában – nem Karinthy, hanem – egy ember életévé áll össze, valami felemelő egyszerűséggel és természetességgel. Hogy az előadás azon kevesek közé tartozik, amelyek a zsűri döntése alapján nem kaptak támogatást, tán azzal magyarázható, hogy nem illett bele a konkrét pedagógiai célt is szolgáló pályázatok sorába, inkább rendhagyó irodalomóraként kerülhetne el az iskolákba. 

Fábián Gábor – Antigoné, Szputnyik Hajózási Társaság‒MU Színház

Több, a pályázat hatására elindult, de még csak félig (vagy félig sem) kész projektből láthattunk jeleneteket. Volt köztük olyan, amelynél a jelenet ereje meggyőzőbb volt, mint a hozzá kapcsolódó, alakulófélben lévő tervek. Mint például a Lakmusz Csoport „Menj Európába!” című, a Magyarországra menekült fiatalok helyzetével foglalkozó projektje. És láttunk példát ennek ellentettjére is, mint a határ másik oldalát, a Magyarországról Nyugatra készülő fiatalok helyzetét témájává tevő Kő, papír, olló című előadásterv a Szkéné Színháztól. Itt a jelenet kevésbé volt meggyőző, mint a projektet ismertető rendező, Pass Andrea. 

Feltétlenül említést érdemel a Káva Kulturális Műhely Emlékezés drámaprojektje, amelyben két, később kiválasztandó iskola bevonásával történelmi közelmúltunkat próbálják majd a gyerekek, a szülők és a tanárok bevonásával egy éven át, sokféle megközelítésben feldolgozni, értelmezni. 

A Maladype Színháznak szintén hosszú távú tervei vannak: Carlos-ügy címmel nem csupán a Don Carlost (és hozzá kapcsolva az Egmontot) állítják színre, de a drámai alapanyagot felhasználják majd egy sajátos bírósági tárgyaláshoz is, terveik szerint valóban egy bírósági tárgyalóterembe telepítve az előadást. Ennek a tervnek egyik szála vezet a tantermekbe: Balázs Zoltán rögtönzött védőbeszédében igen meggyőzően adaptálta a szemle követelményeihez a Don Carlost: az adott osztályra szabnák, hogy a darab melyik jelenetét játsszák el nekik és gondolják tovább. Egy – részben rögtönzött – jelenettel pedig rögtön bizonyították is, hogy milyen jól alkalmazkodnak a legváratlanabb helyszíni adottságokhoz (a konkrét esetben egy fémállványhoz) is. 

A kuratórium a szemlére kiválasztott húsz társulatból végül tizenhetet támogatott, így összesen 228 tantermi előadás jöhet létre a következő egy évben. Hogy mi lesz utána, az azért is kérdés, mert ahogy a mecénás képviseletében dr. Polgár András elmondta, tavaly azzal a reménnyel indították el a programot, hogy annak folytatásában az állam is szerepet vállal majd. Hogy így lesz-e, vagy a program jövője továbbra is a magánmecenatúra anyagi lehetőségein és áldozatvállalásán múlik, még nem tudni, mindenesetre a szemle utolsó napján L. Simon László személyében egy kultúrpolitikus is beült a Lágymányosi Bárdos Lajos Általános Iskola és Gimnázium – meglehetősen kényelmetlen – iskolapadjába. 

TURBULY LILLA