Van egy alkotás a győri Kovács Margit Múzeum állandó kiállításán, amely a terem sarkában állva is kérlelhetetlenül magára vonja a figyelmet. Nem hozzáértő szem számára is aprólékos megmunkáltság, összetett texturáltság, de mégis – a samottos agyag porába burkolt – egyszerűség árad belőle. A Virrasztó szavak nélkül is meghitt képet idéz egy édesanyáról, aki beteg gyermeke álmát vigyázza, s közben a fáradtságtól maga is elbóbiskol. 

Varga Mária jutott róla eszembe, aki a győri Tóték Mariskájaként pont ugyanilyen elementáris anyai ösztön közvetítője úgy, hogy meg sem kell szólalnia hozzá. Mozdulatlanságába burkolózva is ezer színnel játszik. Könnyedén oldja meg a szerep kínálta feladatot, azt az anyatípust, aki a fronton harcoló fia érdekében csitítja „édesjólajosom”-at és próbálja jobb belátásra bírni, minduntalan arra ösztönözve, hogy járjon az őrnagy úr kedvében. Játékával, hangjával közben finoman azt is érzékelteti, hogy abszurd helyzetek sorát éljük meg. Ennek csúcspontja, amikor maga sem lepődik meg az őrnagy felnégyelésén: „De, jól tetted, édes jó Lajosom! Te mindig tudod, mit hogy kell csinálni...” 

17 Totek - DSC_8384Ungvári István és Csankó Zoltán (fotó: Fehér Alexandra)

Funtek Frigyes rendezése a Győri Nemzeti Színházban attól rokonszenves, hogy olyan dolgokra világít rá, amiket az érettségi tétel kidolgozása óta egyértelműnek gondolnánk, aztán most mégis kiderül, hogy lehet ezeket összefüggésükben láttatni a színpadon. Például, egy olyan őrnagyot mutat meg, akinél nem az ideggyengeség válik elsősorban hangsúlyozandóvá, hanem a félelme kompenzálásaként megnyilvánuló erőfitogtatás, az ellentmondást nem tűrő mániákusság. A családra rátelepedésének fokozatai összefüggnek a dobozolásban való elmélyüléssel. Mindezt egyedül csak Menczel Andrea jámbor Ágikája nem bánja, aki kamaszos imádattal issza a férfi minden szavát. Csankó Zoltán játéka akkor izgalmas igazán, amikor kiemeli a figura hiperérzékenységét, vagy amikor leheletnyi bohémsággal ellenpontozza hatalmaskodását, egyszóval, amikor finommechanikai műszerészként cizellálja az alakítást, kimozdítva a sztereotípiákból. Ungvári István Tótja irányítja az előadást, játéka végig energikus és árnyalt. Tótot az foglalkoztatja leginkább, hogy mennyire éri meg szembe menni fia felettesével, illetve meddig mehet el a megalázkodásban, elvégre mégiscsak a falu köztiszteletben álló tűzoltójáról van szó.

Funtek azt erősíti, hogy más-más okból ugyan, de a félelem a közös nevező az őrnagy és Tót között. Sőt, a gigantikus, széthajtogatott doboznak is felfogható díszletnek (tervezője Csík György) köszönhetően a félelem kiterjed az oldalhajóiban zajló jelenetek szereplőire, Tomaji plébánosra és Cipriáni professzorra is. A sokszor kihagyott mellékszereplők otthonaikban átélt félelmeikkel erősítik a Tóték társadalmi mondanivalóját a háborúról. Maszlay István plébánosa a rádiót hallgatva várja, hogy vége legyen a borzalmaknak, és fejcsóválva, higgadt beletörődéssel a hangjában vallja be magának, hogy Tóthoz hasonlóan bizony néha neki is kedve lenne valami alá bebújni. Sárközi Józsefé a lényeg kimondásának lehetősége. Úgy kell eljátszania a célzatosan vállalt bolondot, hogy kiderüljön, a félelem benne is munkál. Elsőrangú, amit Sárközi csinál. A professzor tudathasadása nem más, mint szervezetének reakciója a korszaktól való rettegésre. Szenvedélyes monológjában hatalmas látomássá duzzasztja a reményt, hogy ami most van, annak egyszer vége lesz. Talán hatalomtól sem kell függeni többé, meg a sorsot önkényesen irányító postásoktól sem. (Nem mellesleg Posonyi Takács László félnótás postásának némely gesztusában is a félelem érződik: ő jót akart ugyan, de mi van, ha mégis baj lesz ebből, és ő nem tudja megakadályozni?) Szóval, vége lesz.

Ha nem, még azt hihetnénk, hogy minket is behajtogatnak az irdatlan díszletdobozba, és akkor rajtunk is végérvényesen úrrá lenne a félelem. Pedig még azt sem tudnánk pontosan, hogy kinél van a margóvágó.

HANTI KRISZTINA

 

NKA csak logo egyszines

1