Igazság szerint a mostani, szomorú alkalomból azt a hitelesebb címet kellett volna a gépbe pötyögnöm, hogy Kézdy Györgyre emlékezünk. Mégsem a számítógép ördöge, hanem az emlékteremtés szándéka vezette ujjaimat. Az újságíró, különösen, ha kritikus az istenadta, még a legkurtább pályaképbe is az egészet akarja belezsúfolni. Színészről szólván, életrajzán kívül legfontosabb, legérdekesebb szerepeit, a pályakezdéstől a búcsúig. (Földes Anna: Kézdy György, Gabbiano Kiadó, 2011)
Kézdy György különleges színháztörténeti epizódként számon tartott pályakezdéséről szólván kihagyhatatlan a Madách gimnáziumi Tragédia, amelyben Lengyel György, gimnazista rendező kilenc kisebb, de fontos szerepet bízott a nála csak valamivel fiatalabb diáktársára, Krausz Gyurira. (Az is kiderült Kézdy diákkori emlékeiből, hogy volt, amikor másik két Krausz Györggyel járt egy osztályba. De tény, hogy belőle lett „a” Kézdy.)
Hetvenöt évesen a színésznek általában kisebb szelet jut Thália tortájából, de nekem még szerencsém volt, mert láthattam Kézdyt pszichiáternek és királynak is. Az egyik este az Esőembert, Dustin Hoffman felejthetetlen filmjét idézte, a másik Kadmoszt, a nyugdíjas királyt Euripidész Bakkhánsnőkjének modern feldolgozásában. Akárcsak a gimnazista pályakezdés, ez a kései premier is egy jó barát rendezői oeuvre-jének részét alkotta: Fodor Tamás, Kézdy legendás szolnoki sikereinek kovácsa, még mielőtt átadta volna a Stúdió „K” vezetését utódjának, módot és lehetőséget talált a Kézdyvel való közös munkára. Harold Pinter darabjai Pesten nemigen hoztak operettsikert a színészeknek, de a Senkiföldje bizonytalan múltú, magányos, nagydumás, tarhás csavargója, Spooner – John Gielgud londoni sikerszerepe, egyértelmű főszerep – Kézdy pályáján is kivételnek számított.
Megvallom, a Kézdyről tervezett pályakép anyagának rendezése során folytatott egyik beszélgetésünk alkalmával a Stefánia úti pizza-presszóban, a szomszédban lakó Gyuri egyik kedves törzshelyén, szomorúan állapítottuk meg, hogy még ez az izgalmas, hálás főszerep sem kapta meg a kritikától, a szakmától azt az elismerést, amit megérdemelt volna. Tartok tőle, hogy ennek egyik oka a nézők önvigasztaló optimizmusa, kényelmessége lehetett: aki jegyet vált a színházba, szíve szerint szépnek, okosnak, sikeresnek szeretné magát hinni, a vesztes szerepe többnyire nem igazán vonzó. Kézdy maga mesélte el, hogy amikor színiakadémistaként megkapta vizsgaszerepnek Mercutiót, boldogan dicsekedett vele anyukájának, aki örömmel nyugtázta a jó hírt, de rögtön azt kérdezte: „És miért nem Romeo?” Mert a fiáért rajongó mama feltehetően úgy érezte, az ő remek színész fiacskáját Romeo is megilleti… Kézdy viszont – legalábbis utólag, de feltételezhetően a világra nyitott lázadó ifjú korában is – pontosan tudta, hogy bár diákévei idején gyanakvással fogadták a pálya küszöbén a hősi alkatokat, az igazán szép lányokat, de az ő örökölt, vagy fiatalon kirajzolódó barázdái, sőt ráncai valóban nemigen illettek huszonkét esztendős arcára.
Kortársunkkal, barátunkkal, az örök vesztessel találkoztunk akkor is, amikor Kézdy Gyuri 2011-ben legkedvesebb költőbarátainak, Orbán Ottónak, Zelk Zoltánnak és Lázár Ervinnek a verseiből szerkesztette meg a maga felejthetetlen költői estjét, az Ákombákomot. Hogy lehet elviselni, belenyugodni abba, ha az emberhez közel álló társ, Ákombákom egyszer csak elviszi a kabátját? És miért lehet, miért érdemes reménykedni abban, hogy előbb-utóbb csak visszahozza? Talán ehhez a 301-es parcella felejthetetlen bolondjának bölcsességére volt szükség. (Schwajda György legjobb darabjának főszerepét Kézdy az 1989-es ősbemutató alkalmával játszotta el Szolnokon.)
Aztán itt voltak a versmondó előadóestjei. A legendás sikerű Karinthy-műsor után több évvel, dermesztően barátságtalan hidegben, a templomban tapsoló hitetlenek hitével ültem végig az Ákombákom-estet a zsúfolt Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, és halálosan biztos voltam benne, hogy ez a műsor, akárcsak a briliáns előadó korábbi Ki kérdezett? című Karinthy-montázsa, kirobbanó siker lesz. Csak jóval később hallottam, hogy az Ákombákom végül nem került be egyetlen színház előre tervezett repertoárjába sem, és Kézdynek jóval ritkábban, kevesebbszer sikerült eladni, előadni, mint ahogy szerette volna.
Egy őszinte és ironikus pillanatában meg is jegyezte: engem leginkább, legkönnyebben olyankor találnak meg, ha ingyen kell szerepelni… (Erre őszintén szólva nem tudtam, nem mertem válaszolni. Mert hálásan gondoltam arra, milyen készségesen, örömmel vállalta Gyuri, hogy Karinthyt, Bálint György-írásokat olvas fel a Bálint György Újságíró Akadémia tanévnyitóján, és milyen örömet szerzett nekem is, amikor születésnapi ünnepségemen felolvasta – vagy inkább talán felfedezte – számomra Örkény Istvánnak az Irodalmi Újság káprázatos népszerűségéről írott, sokszor olvasott karcolatát. Természetesen – ingyen…)
Utoljára, immáron halála után, a technika közreműködésének köszönhetően hallottam beszélni.
Fájdalmas és félelmetes volt maga az ötlet is: Sipos András filmrendező, Kézdy György hajdani osztálytársa kérte meg az idős színészt (és még tíz egykori diáktársát), hogy beszéljenek a mindnyájuk életében sorsdöntő 1944-es esztendőről.
Szokatlanul lassan pereg az immáron alighanem utolsó szalag. Lázasan vörös háttér előtt egy most már valóban jogosan ráncos arcú férfi. Ősz haja látszólag rendezetlen – valójában azt éreztük, gondosan lefésült tincsekben lóg a homlokába. Amikor rendező partnere felteszi neki a lényegében egyetlen, majd a beszélgetés folyamán osztódással szaporodó kérdést, hogy hogyan emlékszik vissza a 44-es esztendőre, milyen emlékeket őriz a történelem dúlta gyerekkorából, szinte meglepődik. Pedig bizonyára előzetesen tisztázták a témát. A szokottnál lassabban beszél, mint aki most bányássza elő először a megmaradt emlékmozaikokat. Gátlástalanul mondja ki azt is, amikor a tények annyira elhalványultak, hogy a dátumokra nem, inkább már csak a képekre emlékszik, de azokra nagyon élesen, plasztikusan.
Felidézi Rákóczi úti otthonukat, ahol a tágas lakás szinte egybeforrott a család gramofon- és kerékpárüzletével, és ahova rendszeresen jártak lemezeket hallgatni az ingyen koncertért rajongó jó barátok is. Ennek a zenélő otthonnak az elvesztését, a csillagos házban a hihetetlen és szokatlan zsúfoltságot nem lehet elfelejteni. De azt sem, hogy senki sem sütött (sem akkor, sem azóta) finomabb rétest, mint Matild néni. Nem is az ízére gondol vissza, hanem a rétesnyújtás látványos akciójára és arra, hogyan repült vissza minden leszakadt hajszálvékony tésztadarabka az abroszon alakuló ígéretes tésztakupacba. Ízemléket a házmester néni különleges palacsintájáról őriz. Az asszony varázskonyhájában még volt pár csepp olaj, a palacsinta töltelékébe néhány szem dió, csak a hiányzó lisztet pótolta a leleményes háziasszony egy-két kanál fűrészporral.
De emlékszik munkaszolgálatba hajszolt édesapja három cenzúrázott levelezőlapjára, amiben azt üzeni, arra ösztönzi, hogy „Gyurika viselje jól magát”. Azután az édesapa megőrzött tárgyairól beszél: egy hímzett zacskóba hajtogatott szépséges imasálról, egy táliszról, amit a nem különösebben vallásos apa reggelenként, talán hagyománytiszteletből, talán a templomi közösség iránti tiszteletből templomba menet magára öltött, és ebben imádkozott. A hajdani otthon porcelán WC-kagylójából került elő később némileg megtépázva, szürke vászonkötésben Krausz apuka egyetlen megmaradt könyve az olimposzi istenekről. A merített papírra nyomtatott, meggyalázott jutalomkönyv előzéklapján viszont olvasható maradt a Markó utcai reálban született dedikáció is, ami évtizedekkel korábban a jeles tanulónak, Krausz Gyula II. osztályos tanulónak szólt.
A Tisza Kálmán téri csillagos házból – akármilyen furcsa – az apa által a Téglagyárban szerzett svájci védlevélnek, az úgynevezett „schutzpassnak” köszönhetően jutottak be aztán hármasban – az anya, Gyurika és kétesztendős kishúga – a Szent István parki védett házba, ahol két és fél szobán 47-en osztoztak. De nem is ez volt a legszörnyűbb. Voltak ott kedves, jóakaratú emberek, mint Székely Éva, a későbbi úszóbajnok és a húga, fiatal sebészorvos férjével. A nyolcéves Gyuri leginkább a hidegtől szenvedett.
Szívszorítóan dermesztő emlék, hogy amikor otthont vesztve, egy a Tattersallba hurcolt csapatban gyalogoltak, keserves menetüket egy nála nem sokkal nagyobb fekete ruhás, karszalagos fegyveres nyilas őrizte, aki ragaszkodott hozzá, hogy a menet tagjai feltartott kézzel vánszorogjanak. Ez a többségnek nem okozott akkora gondot – csomagot úgyis csak minimálisat vihettek magukkal –, de Gyuri anyukájának a kétéves Jutkát is maga felett kellett tartania. Valamelyik nyilas felfedezte az anyuka ujján a gyűrűt, le akarta húzni róla, de ezt az asszony a pokolban szerzett erejével, vagy talán a nyakában ülő pici lány hatalmával, megakadályozta.
Meghatottan beszélt aztán Kézdy György az őket megmentő csodáról. Arról, hogy a védett házban öt vagy hat hajnalon is lekergették őket a sokadik emeletről a földszintre, és ott a kapualjban várakoztak a sorakozó után, és már sejtették, hogy mire. De az egyik földszinti lakónak valahogy megmaradt a telefonja, és módja volt a svájci követséggel kapcsolatba lépni. Onnan aztán kirobogott valaki, és visszaparancsolta őket a lakásba – az életbe. Mesélt aztán másfajta élményeket. Mit jelentett az éhező kiskamasznak a fekete, kissé ragacsos, csodásnak érzett cipó, amit később kapott az EMKE sarkán egy katonaköpenyes, füles sapkás orosz katonától. Az sem egészen egyszerű történet, hogy jutottak vissza társbérlőként saját hajdani tágas lakásukba. A válaszoló egyik derűsebb története arról szólt, hogy szavalta el az első szabadnak érzett március tizenötödikén rövidnadrágos kisfiúként a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén.
Érdekes szerkezet az ember memóriája. Arra a logikus kérdésre, hogy mit jelentett egy pesti gyereknek a rengeteg légiriadó, és hogyan élte át Budapest ostromát a pincében, Kézdy az öregember nyugalmával, ajkbiggyesztve válaszol: hidd el, hogy én ebből semmire sem emlékszem! A pincére is csak 56-ból… De többnyire vannak az embernek emlékei, amelyek nem közvetlenül saját tapasztalatokból származnak, hanem beletartoznak a családi legendáriumba, annyiszor hallottuk őket elmesélni, hogy idővel saját emlékké kristályosodtak, alakultak. Kézdy Györggyel sincs másképp.
Igazán csak akkor forrósodik fel a hangja, amikor számára kedves emberekről beszél, a legkedvesebb, máig barátként becsült osztálytársakról, a muzsikus Komlós Péterről, a tudós Ranschburg Jenőről, meg a szép és kedves elsős tanító néniről, Klári néniről. Azután egy nagy időbeli ugrás – a történelem és a magántörténet úgy hozta, hogy sokat váltott iskolát. Az Abonyi utcai gimnáziumban fantasztikusan jó volt a tanári kar. Kézdy Gyuri még Schweitzer professzor tanítványa is lehetett, de jó emlékeket őriz az akkor még fiatal Szabolcsi tanár úr (Szabolcsi Miklós irodalomtörténész ) óráiról is.
Talán mondanunk sem kell, hogy nem minden emlék, történet maradandó. De külön színt és súlyt ad az elmondottaknak, hogy először Kézdy György búcsúztatásán, a Stúdió „K”-ban hangzottak el. Amikor már az egybegyűlt gyászoló közönség tudta, hogy utoljára hallja Kézdy György személyes emlékezését. Nem olyan régen még a népszerű színész merész, majdnem kérkedően és őszintén hetyke kijelentésének tűnt, hogy túlméretezettnek tartja saját hosszú életét, és 60–70 év s egy súlyos betegség után most már inkább arra törekszik, hogy átvészelje. És hogy hogyan lehet, hogyan érdemes eltölteni, átvészelni a ráadás éveket? Természetesen – munkával. Merthogy „a” színésznek, köztük Kézdy Gyurinak is jólesik dolgozni, amíg – és amennyi – telik az erejéből. Szomorú, hogy végül is csak ennyi tellett. És most már az egybegyűlt gyászoló közönséget az is szomorítja, hogy utoljára hallja a színész önvallomását. Azaz dehogyis utoljára: a filmszalag, a lemez, a DVD megmarad, és Kézdy György hangját is felidézhetjük, nemcsak a rádióban, moziban, de otthon, a fotelben is. Nemsokára talán egy még újabb, gazdagabb, teljesebb, a főiskola hajdani diákjainak életútjáról összeállított kor- és körképet kínáló filmben is.
FÖLDES ANNA