Szerencsés véletlen folytán még gimnazistaként egy olyan közösségbe kerültünk, amely egész életünkre nagy hatást gyakorolt. Szabad akaratunkból kötöttünk szövetséget. Szövetségünk célja és tartalma, mindennapjaink értelme és öröme a diákszínjátszás volt. Eleinte nem sejtettük, hogy hősi tettet hajtunk végre, ez csak jóval később derült ki, amikor az utókor úgy ítélte meg, hogy polgári engedetlenség volt 1954-ben a Madách Gimnázium diákjainak bemutatója, Az ember tragédiája. Ma már tudjuk, hogy az igazi hősök a felnőttek voltak, elsősorban az iskola igazgatója, dr. Fényi András, aki a legsötétebb Rákosi-korszakban lehetővé tette a hivatásos színházak műsoráról leparancsolt drámai költemény színrevitelét. Mi boldogok és sikeresek voltunk, a fővárosi lapok lelkesen számoltak be a bemutatóról, folyóiratok címlapjain szerepeltünk. 

Érettségi után diadalmenetnek képzeltük felvételünket a Színművészeti Főiskolára. Az első csalódás akkor ért, amikor a kilenc madáchos jelentkezőből egyedül engem vettek fel. Ahogy egyik tanárom fogalmazott később: „magnak”, hogy meglássák, a műkedvelő mozgalomban elfuserálódott kompániában van-e arra érdemes színészjelölt, aki képes megszabadulni a modorosságaitól. Egy idő után reménytelennek ítélték a helyzetet. Többen közülünk feladták a küzdelmet, és más területen keresték a boldogulást. 

Az egyre gyorsuló idő múlásával, ahogy az évgyűrűk ránk rakódtak, és a külvilág számára előbb tisztes középkorú, majd idős urak és hölgyek lettünk, egymás között azért megőriztük magunkban azokat az idétlen kamaszokat, akik az ötvenes évek első felében voltunk. Ha évekig nem találkoztunk, akkor is figyeltünk egymásra. Ha pedig összefutottunk, még sokáig előtörtek belőlünk a diákévek emlékei és a Barcsay utca vergiliusi értelemben vett Árkádiájának idilli képei.

Gyuri korábban már kijárt egy másik, sokkal szigorúbb iskolát. Ott rettegni tanították. Nem mesebeli szörnyektől, tűzokádó sárkányoktól, hanem igazi géppisztolyos gyilkosoktól. Azt is tudomására hozták, hogy ő alacsonyabb rendű másoknál, de ha engedelmesen magasba emeli a kezét, akkor a mellén viselt stigma ellenére talán életben maradhat. Erről soha nem beszéltünk, legalábbis a gimnáziumi időkben nem. Amikor nem színházról vitatkoztunk, inkább lemezeket hallgattunk Gyuriék lakásán. Főleg operákat. Az is összefűzött bennünket, hogy mindketten operarajongók voltunk. Nemrég azzal hatottam meg, hogy hatvan év távolából felmondtam neki a Parasztbecsület és a Bajazzók szereposztását azokon a hanglemezeken, amiket az államosított lemezboltjukból sikerült édesanyjának hazacsempészni. 78 fordulatos, recsegősre koptatott, törékeny korongok voltak, ötpercenként cserélgettük. Gigli, Maria Caniglia és Mario Basiola énekelték a főszerepeket.

Amikor a keserves és kilátástalan ötvenes évek végén rendeződni látszott mindkettőnk helyzete, egy kis időre – legalábbis földrajzi értelemben – eltávolodtunk egymástól. Ő bejutott a főiskolára, én külföldre mentem tanulni. Mire hazajöttem, ő már a debreceni színház tagja volt. Barátok közé került, volt iskolatársaival folytathatta a gimnáziumi évek nagy színházi kalandját. Irigyeltem érte. De aztán – mint korábban is, később is jó néhányszor – a saját kezébe vette a sorsát. Amikor a barátai eljöttek, és új igazgató került a színház élére, átszerződött Pécsre. Talán a gyerekkor nyomasztó emlékei is motiválták, hogy nem tudta többé elviselni a kiszolgáltatottságot. Hogy nincs beleszólása abba, miként alakul a sorsa. A színész pedig kiszolgáltatott. Azt a szerepet játssza, amelyet ráosztanak. Nemigen kérdezik meg, mit akar játszani. Azt mondta, egy nagy szerepálma volt: Shylock. De A velencei kalmár a pártállami időkben sunyi óvatosságból sokáig tilalmi listán volt. Aztán meg lassan elfogytak azok a rendezők és színházvezetők, akik egy színész kedvéért tűznek valamit műsorra. A szerep ábránd maradt. Reménytelen szerelem. Amikor egyszer rákérdeztem, azt mondta, nem bánja, hátha az lett volna élete második legnagyobb bukása. Merthogy az első a III. Richárd volt. „Nem tudtad? Akkorát buktam benne Szolnokon, mint ide Lacháza” – egészítette ki az alkalmi önvallomást, és jót röhögött hozzá.

Már akkor se hagyta magát, amikor éveken keresztül nem vették fel a főiskolára. Kitanulta a könyvkötő szakmát, majd az Athenaeum Nyomdában dolgozott, közben működési engedélyt szerzett, és üzemi rendezvényekre járt verset mondani. Ezt – félig illegálisan, álnéven – még a főiskolai évek alatt is folytatta, amikor az intézmény az első két tanévben mindenfajta külső szerepléstől eltiltotta a növendékeket. A vers- és a prózamondás már a gimnáziumban foglalkoztatta. Élénken él bennem egy hosszú közös sétánk az Almássy téren. Róttuk a köröket, és ő közben Karinthyról beszélt. Nem is beszélt, üvöltött. Az apropót az adta, hogy néhány nappal korábban egy műsoros esten voltunk, amelyen Ascher Oszkár a Cirkuszt mondta. Napokig a lenyűgöző élmény hatása alatt voltunk. Ha emlékeznék mindarra, ami a beszélgetésünkben elhangzott, talán most Kézdy egész előadóművészi hitvallását megfejthetném in statu nascendi. Persze két gőzös fejű srácot, akik éppen a világ megváltására készülnek, nem szabad komolyan venni. 

Pontosan ötven évvel az érettségink után, 2004-ben dolgoztam vele, felnőtt életemben először és utoljára. A kékszakállú herceg vára bábszínházi előadásának rendezésére készültem. Tele voltam még kétségekkel, de egyet biztosan tudtam: a Prológust csak Kézdy Gyuri mondhatja. Amikor összejöttünk az első megbeszélésre, nekem szegezte a kérdést: miért pont ővele képzelem el ezt a verset? Először viccelődni próbáltam, hogy nem volt jobb ötletem, meg különben is már öten visszamondták, és így tovább. A jóízű röhögések után komolyra fordítottuk a szót, és elmondtam: az volt az első rögeszmém az előadással kapcsolatban, hogy az ő szájából szólaljon meg Balázs Béla talányos verse: „Ím szólal az ének, / Ti néztek, én nézlek. / Szemünk pillás függönye fent: / Hol a színpad: kint-e vagy bent, / Urak, asszonyságok?” Aztán még dühöngött egy sort, hogy miért nem a Székely Mihály-féle felvételt használom, hiszen az az igazi, majd elrohant. A következő találkozásunkra három különböző felfogást dolgozott ki, amiből hosszú vita után természetesen egy negyedik született. Olyan, ami kettőnk személyes vallomása volt Bartókról meg a színházról. 

Konok elszántság vezette a legmagányosabb színpadi műfaj, a vers- és prózamondás felé. Mert Kézdy Gyuri (vagy híven a mostani szomorú írásom címéhez: Kézdygyuri), a szórakoztató társalgó, a vitatkozó, örökké vitákat provokáló, remek humorú, nyughatatlan társas lény magányos ember volt. Nem mintha kereste volna a magányt. Csak talán nem volt más választása. Nem volt emberkerülő, sőt, szerette a társaságot. Hálás volt minden közeledésért. Nagyon sok adósságom van vele kapcsolatban. Két olyan alkalomra emlékszem, amikor őszintén örült a közeledésemnek. Az egyik, amikor megnéztem a Kolibri Fészekben a Retemeteszt. A Balla Margit színpadra alkalmazásában és rendezésében, 2002-ben készült előadás is Gyuri legszemélyesebb vallomása volt. Öt Lázár Ervin-mese füzére, amely színház is, pódium is. Két nagy szerelem egyszerre, amelyben mindkét műfaj a legvonzóbb tulajdonságait kínálja a színésznek. Az előadó-művészi eszközöket mindig a lehetséges minimumra redukáló Kézdy lubickolhatott az eszközökben, hiszen bábok segítségével játszhatott gyerekeknek, észrevétlenül ő maga is visszatérhetett az ártatlan gyerekkorba. Meghatottsága és öröme zavarba ejtett, amikor meglátott a nézőtéren. (Tőle tudtam meg, hogy a három jó barát, Lázár Ervin, Orbán Ottó és Kézdy ugyanabban az évben, 1936-ban született. És hogy ő volt köztük a legöregebb, mégis a másik kettő távozott hamarabb. „Hát nem disznóság?” – tette hozzá ingerülten.)

A másik ilyen emlékem még fájdalmasan friss: 2012 karácsonyáról való. Felhívtam Földes Anna Pályakép című könyve kapcsán, amely Kézdy 75. születésnapjára jelent meg. Először mentegetőzni próbáltam, hogy csak most került a kezembe, mert karácsonyra kaptam a feleségemtől. Egy szaftos trágársággal belém fojtotta a szót, majd kézcsókját küldte a feleségemnek, aki ilyen becses ajándékkal lepett meg. Aztán közölte, hogy haladéktalanul találkoznunk kell, ha már Tahiban, ahol párszáz méterre van a hétvégi házunk egymásétól, évek óta nem vagyunk képesek összejönni. A találkozó létre is jött, mégpedig a Criticai Lapok szerkesztőségének szilveszteri koccintásán. Akkor még senki nem sejtette, hogy utoljára találkozunk.

Együtt jöttünk el, és mivel én „tömegközlekedve” járok a városban, hazahozott kocsival. A kezdeti szokásos élcelődésünk egyre keserűbb önvallomássá alakult, a betegségeit emlegette. A kapunk előtt még jó húsz percig beszélgettünk, egyre szomorúbb dolgokról. Öregségről, elmúlásról.

Csak búcsúzás után jutott eszembe, hogy elmehettünk volna néhány házzal arrébb, a Damjanich utca 27. számhoz, ahol Karinthy Frigyes született, és két emberöltővel később Eötvös Gábor lakott. Két emléktábla van a ház falán. Bizonyára értékelte volna igyekezetemet, hogy megmutatom: a Cirkusz írója és a kétszáz éves artistadinasztia leszármazottja, a tüneményes zenebohóc ugyanabban a házban élt. Amíg a liftre vártam, legyintettem. Nem baj, majd legközelebb. Csak el ne felejtsem.

Akkor még nem tudtam, hogy nem lesz többé legközelebb.

Talán a végső abgangját is azért nem bízta a véletlenre, mert nem bírta elviselni az egész életét végigkísérő, nyomasztó, fenyegető kiszolgáltatottságot. Inkább Hrabal példáját követte, aki galambokat etetett egy prágai kórház ötödik emeleti kórtermében, amikor kizuhant az ablakon. Talán véletlenül, talán akarattal. Rimbaud A részeg hajó című versének átköltésében ezt írta: „Szeretnék fiúcska lenni, ki ámbrás alkonyatban / papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg.”

Azzal próbálom vigasztalni magam, hogy hasonló szép gondolatok foglalkoztatták Gyurit is, amikor szörnyű tettét elkövette. 

BALOGH GÉZA 

 

NKA csak logo egyszines

1