Mohácsi János a legnagyobb magyar rendezők egyike ma. Elég csak rátekinteni az elmúlt két-három évadra országos léptékben, nem kíván ez itt és most okadatolt felsorolást. Pedagógiai munkájának a Kaposvári Egyetem színészhallgatóival folyamatosak az eredményei. Ennek állomása A Dohány utcai seriff című előadás, amely leginkább hangköltészeti ballada lehetne, ha mindenáron címkét akarunk hozzá. Megszólaltatói különböző együttesek tagjai, volt kaposvári hallgatók.
Claude Lanzmann Shoah című filmje emlékezőinek szövegei, a játszók által gyűjtött-hallott saját szövegek és más visszaemlékező „oral history” mondatok, foszlányok, bekezdések, töredékek adják ki azt a szövegtextúrát, mely része egy nagyobb, hallás által befogadható fonikus oratóriumnak.
A Jurányi kisebb termében ül a közönség. A lassan elsötétülő terem falain négy nagyobb festmény, Mohácsi Andráséi: hangulatilag is előkészítik szürke, földszerű anyagukkal vizuálisan, ami következni fog. Merthogy másfél óra teljes sötétségben, vak feketeségben telik. Elvesznek a bejáratott érzékek. Mindenki teljesen egyedül marad. Óriási művészi és emberi felelősség ez: aki rosszul lenne, kivezetik, megígérik. Ez ijesztő, de amikor tényleg megtörténik: megnyugtató. A közönség közvetlen közelében ülő és mozgó színészek/énekesek/zenészek távolsága-közeledése tapintható akusztikus hullámokat és köröket rajzol. Nyomasztó és rendkívüli fizikai hatás ez, élményszerű a szövegek tartalmától függetlenül is. A csak skálázásnak tűnő dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó szolmizálás a repetitív zene kicsi elmozdulásaival vált át a „szalonnát eszik a zsidó” nehezen egyszerű mondókának vélhető sorává. Ilyen módon szerveződik a továbbiakban is a fel-felhangzó tanúságtevő, emlékező szöveg és a „zsidó viccekből” egyre transzformáltabb, kimerevedett, más kontextusba átlépő poén, kérdés, szókapcsolat. Maga a cím is egy pesti zsidó(zó) vicc, kb. így: Kohn és Grün találkozik, Grünön nagy sárga csillag. Zsidó vagy, azért van rajtad? – kérdi Kohn. – Nem, én vagyok a Dohány utcai seriff – válaszolja Grün. A csillagmotívum visszatér egy túlélő, akkor fiatal lány szavaiból: hét diáklány az utcán együtt megy a sárga csillagos kabátban, a Göncölszekér alakzatában. Sírni való kép. Minden ismert vagy kevésbé ismert vicc egészen más összefüggésbe kerül az őt megelőző történetből. Gyerekek a gázos zuhanyozó embergúlájának legalján: meséli, akinek szörnyű feladata volt kitakarítani a helyiséget. Ezután hangzik el a „Hány éves vagy? – Kilenc leszek. – Nem leszel”, vagy a zsidó bújócska: ablakon be, kéményen ki „poénja”. A lineáris történeti ívet a magyarországi zsidótörvényekkel, majd 1944 májusának vidéki deportálásaival, s a lágerlét, a hazatérés és eltagadás állomásait megtartja Mohácsi. Minden szubjektív, egyedi történet érdekes. Mert saját, megélt, nem íróilag komponált, hanem élőbeszédből szűrt anyag. Nem mindegyik megszólalás tár fel új szempontot vagy élménydarabot, nem törekszik arra, hogy állandóan, azonos szinten rendítsen meg. Sokhangú, minden értelemben a zenei szólamok mintájára komponált emléksort ad ki a szómozaik. Különösen lesújtónak azok a történetdarabok tűnnek fel, amelyekben a szemlélők, a nem áldozatok reakciói mutatkoznak meg. A Klauzál téri hadnagy: „álljon fel, takarja el a kabátját, eredjen haza”-típusú történet szálai, illetve a kevés hazatérőt fogadó ingerültséget, közönyt vagy hallgatást leleplező emlék utal a feltáratlanabban maradt területekre. És az „egész” soha meg nem történtté tehető rettenetére.
Hamis képet kap az előadásról, aki nyomasztó ijesztgetésnek véli mindezt. A teret képző hang, hegedűszó, emberi beszéd, zenekar átmossa az embert, még ha elnyújtottnak is érzékelhető, pláne a klausztrofóbiára hajlamosnak. Itt nem katarzis felé halad a hallgató, hanem megért valamit abból a monotóniából is, amivel például az újonnan jöttek döbbenetét kiváltja a már több éve raboskodó lengyel foglyok unottsága Auschwitzban. Ahogyan Kertész Imre Sorstalanságának Köves Gyurija is ismétlődő, megszokható rendként éli meg napi-percnyi létezésre szűkült „sorsát”. Nyilvánvaló, hogy a játszó személy aznapi kondíciója, koncentrációja, akár torokkaparása is nyom a latban, milyenné sikeredik a produkció, melynek végén egy gyertya köré gyűlnek az addig a terem különböző pontjairól összesereglő színészek. Nincs taps. Különleges élmény, hétköznapokból induló, de hétköznapivá soha nem tehető élmények állhatatos, sodró, pedagógiailag és társadalom-lélektanilag is emlékezetes lenyomata A Dohány utcai seriff. Kovács Márton alkotótársként jegyzi a zenét, a zajt, a sóhajt. A kivitelezők mellette, azonos súllyal: Bánfalvi Eszter, Béli Ádám, Boros Anna, Deák Péter, Keresztény Tamás, Lakatos Máté, Némedi Árpád, Rainer-Micsinyei Nóra, Takács Nóra Diána, Tolnai Hella.
BUDAI KATALIN
