Nagy a kínálat mostanában az európai urbanisztikai különlegességekből. Aki kulturális fővárost akar látni, elutazhat Kassára (micsoda öröm, hogy Márai Sándor köré is csoportosítottak programokat); aki „gyilkossági fővárost,” az két körutazáson is részt vehet: Bérczes László (kaposvári Csiky Gergely Színház, bemutató 2012. december 21.) és Gothár Péter (Kultúrbrigád és Átrium Film-Színház, bemutató 2012. december 30.) „idegenvezetésével”. Ezzel a két premierrel nyolcra emelkedett Martin McDonagh Vaknyugat című remeke magyar nyelvű bemutatóinak száma (Pesti Színház 2004, székesfehérvári Vörösmarty Színház 2007, Füleki Zsebszínház 2007, Ódry Színpad 2011 [csak részletek], Csíki Játékszín 2011, Katlan Csoport 2012). Érdemes lenne elgondolkodni azon, mi az oka, hogy míg a Leenane-trilógia két darabja, a Vaknyugat és a Leenane szépe folyamatosan jelen van a hazai színpadokon, addig a harmadik darabot, a Connemarai koponyát még nem láthattuk magyar nyelvű előadásban. A Vaknyugat színhelyét, Leenane-t nevezi Welsh atya – a darab kulcsfigurája – „Európa gyilkossági fővárosának, ahol a Jóisten nem illetékes”. 

A körutazás résztvevői mindamellett egy konyhában nézhetnek körül behatóbban. McDonagh előszeretettel választja a konyhát darabjai színteréül, hasonlóan a kitchen-sink (konyhai realizmus) típusú dráma képviselőihez, John Osborne-hoz és Arnold Weskerhez, akik a polgári vígjátékok nappaliját cserélik le a konyhára, hogy ott mondhassák el lázadó gondolataikat. McDonagh továbblép: az ő konyhájában gyújtogatnak, levelet égetnek, kínzások történnek, verekednek az étel fölött, sőt mi több, fegyvert fognak egymásra.

 A küzdő felekkel, a Connor fivérekkel apjuk meggyilkolása, illetve temetése után ismerkedünk meg. Nem igazán szomorkodnak, mint később megtudjuk, a gyilkos fivér, Coleman (Kovács Lajos m.v.), csupán hajviseletének kritizálása miatt puffantotta le apját, de nem ítélik el bátyja, Valene (Hunyadkürti György) hamis tanúvallomásának köszönhetően. A vallomás nem volt ingyenes, Valene cserébe megkapja a teljes örökséget, amihez foggal-körömmel ragaszkodik. Coleman pedig nem tehet mást: lopkodja a napi betevőt: a krumplipálinkát és a chipset. A fivérek mindenen hajba kapnak: véd- és dacszövetség helyett testvérháború dúl. A kaposvári előadás díszlete (Cziegler Balázs jegyzi) igazi telitalálat. A lepusztult konyhát, a megosztottságot erősítendő, középen lövészárokra emlékeztető földkupac osztja ketté, az árok két partjáról lődöznek egymásra a testvérek, nem csak szavakkal: puska és kés is előkerül. A tér is az egység hiányáról szól: a kétfelé nyitott színpad amolyan felemás térszínpadként egyrészt szinte lehetetlen vállalkozásra készteti a színészeket, hiszen kétfelé kell játszaniuk; másrészt ez a kényelmetlen diszfunkcionalitás, a kettéosztott nézőtér óhatatlanul arra a társadalmi és ideológiai megosztottságra emlékeztet, ami napjaink Magyarországát jellemzi.

A civakodó testvéreknek két állandó látogatójuk van: az apja krumplipálinkáját áruló Kicsilány (Mészáros Sára) és a kétségbeesetten megfelelni vágyó – hitével, gyülekezetével küzdő, és az ebből eredő feszültségek miatt az italhoz menekülő – helybéli pap, Welsh atya (Rátóti Zoltán), akibe a Kicsilány titokban szerelmes. McDonagh – akit szülei ír papok által vezetett katolikus iskolába írattak Londonban – személyes élményeiből gyúrta össze Welsh atya figuráját, drámáiban rendre előkerül a kérdés, hogy képes-e a katolikus egyház megküzdeni korunk problémáival. Az atya a többi szereplőhöz hasonlóan maga is káromkodik, hitbéli válsággal küzd, és képtelen elviselni, hogy gyülekezete tagjai között gyilkosok és öngyilkosok is vannak, kétségbeesett lépéseket tesz a testvérháború csillapítására. Fokozatosan próbálja meggyőzni őket: először jó szóval, majd borzalmas öncsonkítással: forró masszába mártja a kezét, amikor a fivérek nem hagyják abba a verekedést. Minden hiába. Végső elkeseredésében öngyilkos lesz, levélben kérve a fivéreket, hogy béküljenek ki. 

Nem könnyű eljátszani egy részeges megváltót, megteremteni az irónia és a pátosz egyensúlyát. A részegség kiszolgáltatottá és nevetségessé teszi Welsh atyát, és ezzel párhuzamosan váratlan patetikus megnyilvánulásokra készteti. Nem megoldás egyértelműen gyengének vagy nevetségesnek ábrázolni a figurát, mert akkor elvész a világjobbító szándék. Rátóti Zoltán, akit alkata elméletben más, energikusabb szerepekre predesztinál, rendkívül árnyalt szerepformálással elkerüli a szerep buktatóit. Az esendő pap szerepében számtalanszor mer és tud nevetséges lenni, és ezzel együtt súlyos gondolatokat megfogalmazni úgy, hogy hiszünk is neki. A hatalmas ember szinte összegörnyed a reverendája alatt, hangja is alig hallatszik – akkor sem mer torkaszakadtából ordítani, amikor a kezét megégeti –, de mégis figyelnünk kell rá. Ugyanakkor olyannyira eltompítja a környezet közönye és cinizmusa, hogy képtelen észrevenni a személye felé irányuló szeretetet, egyáltalán, az érdeklődést. Kicsilány őt szeretné megváltani, a szívszorító tóparti búcsújelenetben mintha néhány pillanat erejéig sikerülne is: Welsh atya görnyedt testtartása eltűnik, és az addig semmibe néző tekintete kitisztul. Ebben a jelenetben és végig az előadáson hibátlan alakítást nyújt Kicsilány szerepében Mészáros Sára, rendkívül finom rezdülésekkel mutatja meg a durva szövege mögé rejtőző, érzékeny, tiszta szívű, szeretetre vágyó emberpalántát. Ő a normalitás képviselője, gyönyörűen előadott, a fiatalság kirobbanó erejét, álmait és naivitását is tükröző, sugárzó beszéde az élet értelméről, a boldogság reményéről a darab egyik legmegrázóbb pillanata. Mert nincs fekete fehér nélkül. A roncsvilágból az élet lehetőségeinek akár csak minimális felvillantása, a remény nem maradhat ki. Nem véletlen, hogy a Leenane-trilógia mindhárom darabjának együttes előadása Hollandiában (The Netherlands and Flanders 2001) a Kicsilány életigenlését állította fókuszba, bizonyítván, hogy a trilógia és benne a Vaknyugat több irányú megközelítést tesz lehetővé.

Hunyadkürti György, Kovács Lajos és Mészáros Sára (fotó: Gündüz Attila)

Elvihető az előadás a két testvér gegekkel tűzdelt burleszkszerű ellenségeskedése felé, vagy megteremthető az egyensúly a megváltástörténet felmutatása és a fivérek mélyreható jellemábrázolása között. Kaposváron ez utóbbi valósult meg. Ehhez járul hozzá Hunyadkürti György, aki Valene szerepében egyszerűen nem tud téveszteni. Hunyadkürti az érzelmek széles skáláján játszik: pitiáner, szánalmas, nevetséges és undorító is tud lenni (ugyanabba a koszos zsebkendőbe fújja végig az orrát és törölgeti imádott tűzhelyét), mindezek ellenére néha még szerethető is: sokáig fogunk emlékezni arra, ahogy rutinszerűen ellenőrzi fétistárgyait: dugi pálinkáját, Szűz Mária és a szentek szobrainak gyűjteményét és természetesen vadonatúj tűzhelyét. Magunkra ismerhetünk kicsinyességében. Mint egy ketrecbe szorított vadállat vagy a cellájában köröző rab, ugyanazokat a köröket rója monomániásan, centiméterekre kiszámított koreográfiával. McDonagh roncsnyelvét tovább pörgetve játssza el a rendkívülien ravasz és zsugori, saját rögeszméihez hol szánalmasan, hol röhejesen ragaszkodó, néha már gyermeki mivoltához visszatérő emberi roncsot.

Nagyon illik Coleman szerepe Kovács Lajosra, akit nagy szeretettel fogadott a kaposvári közönség. Alkatára formált alakításából ugyanakkor hiányzik a feszültség, és az általam látott előadásokon úgy tűnt, mintha a szerepre mint feladatra kellene még koncentrálnia, az akadozó szövegtudás is gyengítette játékát. Mindezek ellenére néha félelmetesen pontosan hozza a kutyaszorítóba szorult ösztönlényt, aki gondolkodás nélkül megtorol minden sértést, de tulajdonképpen nincs is tisztában azzal, amit tesz. Viszont nem tudjuk tiszta szívből utálni, Valene provokálóan kínálkozó javai hol humoros, hol szánalmas fondorlatokra késztetik, és eközben bumfordi, mackós mivoltával szinte szerethetővé varázsolja a figurát.

A rendező, Bérczes László, nyilatkozataiból megítélhetően, a darab címének tükörfordításából indult ki, hiszen az eredeti cím, a The Lonesome West elhagyatott, árva nyugatot jelent. Írország legnyugatibb és legelmaradottabb részéről van szó, amely Synge A nyugati világ bajnoka című darabjától kezdve szimbolikus jelentéssel bír az írek számára. Bérczes ezt a világot és talán a hazai, hasonlóan elárvult vidékek világát akarja feltérképezni, ahol már-már abszurd módon magányos mindenki, ugyanakkor épp a szűkös létfeltételek miatt vészesen egymásra utalt. Az általa rendezett előadásból sem hiányzik a komédiázás, de ő a szereplők végletes magányosságára koncentrál, és hogy olyan közelségbe hozza a nem igazán szimpatikus testvéreket, ami érthetővé teheti számunkra Welsh atya áldozatát: ezek az emberek megérdemlik a megváltást. Bérczes néhány esetben meghúzta a szöveget, ami a trágár szavakat illetően mindenképpen „jó húzásnak” bizonyult. Az eredeti darabban közel kétszáz f-word (az angol nyelv eufemizmusa a leggyakoribb káromkodásukra, melynek kiszorítására már iskolai programokat is szerveznek) és származéka található – ezeket a fordító, Varró Dániel a tőle megszokott leleményességgel ültette át magyarra, mindazonáltal csökkentésük jót tett az előadásnak, mert nem vonják el a jobbító rendezői szándéktól a figyelmet. Ugyanakkor, amikor a fivérek teljesítik Welsh atya kívánságát és elkezdik a békülést, azaz meggyónni bűneiket, számos vétség nem kerül elő, kihúzásukkal nem érvényesül a fokozatosság, elvész a jelenetsor fergeteges ritmusa. A dráma utolsó mondatának elhagyásával viszont a megváltás beteljesedése felé mozdítja Bérczes az előadást, így Valene nem közölheti velünk régi-új döntését, miszerint: „…egy csepp sört sem veszek Colemannek”. A rendező így kívánja megszüntetni a köztük folyó morbid és tragikus játékot. 

 Az utolsó mondat helyett a kereszt alakú gerenda, rajta Welsh atya levelével és a Kicsilány szív alakú láncával éppen a konyha közepére, a lövészárokra veti árnyékát, a kereszt jele és árnyteste betemeti a lövészárkot. Ezzel a képpel térünk haza. 

SZVERLE ILONA