Tartok tőle, hogy ezt a cikket meg sem szabadna – vagy legalábbis nem illik? – megírni. Túl kevés és túl sok idő telt el a bemutató óta. Ilyenkor különösebb apropó kell ahhoz, hogy a kritikus visszatérjen a bemutató idején elmulasztott előadáshoz. Mondjuk, ha a premier idején elsikkadt, visszhang nélkül maradt a színház teljesítménye, vagy ha írtak is róla, utólag kiderült, hogy szakmánk – valamilyen ismert vagy ismeretlen okból, politikai meggondolásból, elfogultságból – méltatlan, igazságtalan volt.
Ilyenfajta vis maiorról ezúttal nincs szó: Pintér Béláéknak a Szkénében bemutatott Soha vissza nem térő című realista abszurd játékát annak idején, 2009 telén-tavaszán meglehetős érdeklődés és egyöntetű, bár némileg fékezett habzású elismerés fogadta. (Pintér Béla darabját és az előadást lapunkban, a Criticai Lapok 2009. évi 4. számában Gabnai Katalin és Szűcs Katalin Ágnes is meleg szavakkal méltatta.) De részletesen beszámolt a vállalkozásról az értők közül MGP, Koltai Tamás, Tarján Tamás és több más Pintér-fan is.
Miért éreztem mégis úgy, hogy ennyi év után az újrajátszás is megérdemel, ha nem is valamiféle pótkritikát, de legalább néhány üdvözlő mondatot? Csak azért, mert a fiatalság talán legnépszerűbb színházává avanzsált játszóhely előterét félórával az előadás kezdete előtt már zsúfolásig megtöltötte a felemelt helyárak megfizetésére is hajlandó diákközönség? Vagy mert remélhetően az idegenforgalomból következő nemzetközi érdeklődésre való tekintettel, a február 19-i előadást angol felirattal hirdette meg a műsorfüzet? (Igaz, ettől utóbb mindannyian, magyarok, angolok, hottentották el kellett, hogy tekintsünk.) De ettől függetlenül örömteli a fiatalok változatlan, meleg fogadtatása, a szokás szerint telt házas produkciót követő, mindig forró siker… Szerény, sőt inkább szerénytelen véleményem szerint, ennek a mostani fogadtatásnak nem is a hangulata, újszerű tartalma volt meghatározó. Az a tény, hogy mára eldőlt a darab bemutatása idején, sőt még később is eldöntetlen kérdés, túlélik-e a Pintér Társulat bemutatói az aktualitást, az adott produkciónak a közönséggel való alkalmi találkozását. Megállják-e a helyüket a darabok nyomtatásban, felújíthatóak-e, játszhatóak-e új betanulásban, rendezésben? Persze tudható, hogy a társulat életének első évtizedében már akadtak Pintér-darabokra épített sikeres vizsgaelőadások, és rangos antológiákba is bekerült Pintér-drámák, de a színészi, rendezői és írói adottságokkal egyaránt megáldott szerzőt – nyilatkozatai szerint – továbbra sem nagyon foglalkoztatta darabjai nyomtatott verziójának sorsa. E vallomás őszinteségét nincs okom kétségbe vonni, konkrét információ híján legfeljebb annyit mernék megkockáztatni, hogy azért Pintér Béla számára is öröm lehet, ha figurái, és az általa feltárt, tegnap aktuális konfliktusok máig is túlélték az első tapsokat.
Quitt László (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Napjainkban hihetetlenül gyorsan múlik a színházi idő is. Nem klasszikusok múlandóságába kapaszkodnék, éppen ellenkezőleg: a jelen idejű témák, történetek sorsát fenyegeti a Zeitstückök végzete. Aktuális reflexiók, publicisztikai utalások nem tartják fenn a játékok frissességét. Az a tény, hogy Pintér darabjai évek múltán is játszhatók, felújíthatók, amellett szól, hogy nem csak, vagy legalábbis nem elsősorban a felületen, hanem a mondanivaló lényegét tekintve jelen idejűek. Jó példa erre A soha vissza nem térő időszerűsége. Az a tény, hogy fél évtized alatt távolabb kerültünk ugyan a bemutató idején még közös élményként őrzött és joggal dicsért mozgalmi dallamvilágtól, de a cselekmény rugójaként prezentált külföldi ajánlat, a „soha vissza nem térő” anyagi lehetőség csábítása azóta nemcsak gyakoribb, de erőteljesebb is lett. Az eltelt évek alatt még keservesebben „vert tanyát tömegek szívében sok frusztráció”, még többen kergetik minden áron, egymás megfojtása, boldogsága, sőt élete árán is azt a bizonyos egymilliárdos virtuális profitot.
A bemutató elismerő kritikáiban azért fel-felbukkan valamiféle szkepszis: van, aki a téma és a történet mélységét hiányolja, a sztoriban a szappanoperákból kölcsönzött teatralitás árnyékát véli fölfedezni, s a melodráma és a bohózat ismerős ötvözetében többen is szóvá teszik az önismétlés veszélyét.
Csakhogy éppen a pénzt fialó kaland bűvöletében önmagukból kivetkőzött hősök erkölcsi csődje, a szolidaritás és a bajtársiasság végletes és végzetes kudarca bizonyítja, hogy Pintérnek van ereje és fantáziája e fenyegető és végül is kikerülhetetlen csődpaletta árnyalásához. Nem kívánom összefoglalni, még kevésbé elismételni a szocializmus idején szocializálódott, kapitalista illúziók által megvezetett figurák kiábrándulásának, lelki torzulásának komikus tragédiáját, inkább csak arra utalok, hogy Pintér Béla már az évezred első évtizedének végén is, később is képes tágítani és megújítani a maga vízióját. Saját útján járva jut el a „tündökletes középszer” veszélyének felismeréséhez, a körön kívülre került, nem csak cigány származása következtében diszkriminált kamaszok végzetének megragadásához. Kimondva, kimondatlanul is így bizonyosodik be, amiről nemigen szoktunk szólni, hogy Pintér Béla, tehetséges és hűséges munkatársaival, Enyedi Éva dramaturggal-színésszel, Kéménczy Antal zenei munkatárssal, Benedek Mari jelmeztervezővel, és karakterteremtő színészeivel – Roszik Hellával, Szamosi Zsófival, Thuróczy Szabolccsal, Quitt Lászlóval s a többiekkel együtt életművet épít.
Ezért lehet és ezért érdemes műsoron tartani, felújítani ma is a tegnapi sikereket. Nem minden fiatal, független társulat mondhatja el ezt gazdag és eredeti repertoárjáról.
FÖLDES ANNA
