Nagyszerű lenne, ha létezne olyan korszak és helyszín, amikor és ahol a Jövedelmező állás témája, karaktereinek konfliktusai időszerűtlennek hatnának. Megírása óta – saját geopolitikai közegében legalábbis – ez a veszély aligha fenyegette a művet.
Az már más kérdés, hogy eredeti változatában mára túlzottan didaktikusnak hat ez a karrierhajhászásról és korrupciós rutinokról szóló XIX. század közepi komédia. Ez azonban értékeiből – szókimondásából, szellemességéből, jól játszhatóságából – mit sem von le; pusztán annyit jelent, hogy az alapanyagot érinthetetlennek tekintve, múzeumszínházként játszva jó eséllyel érdektelen előadás születne. A járható utak vagy az aktualizálás a tovább-egyértelműsítés felé vezethetnek – a napi valóságot is behozva és az iróniát akár az abszurdumig tágítva –, vagy pedig a játék elemelése, teatralizálása felé vihetnek. A TÁP Színház Vajdai Vilmos rendezte előadása egyszerre mutat mindkét irányba.
Dokumentarista vonulatot látszik elindítani a ráhangolódásként bejátszott interjúrészlet – korrupciós kavarásról és a leleplezés groteszk fordulatairól –, s a továbbiakban is be-beszüremkedik az előadásba a direkten itt és most (nemrég és nem messze) nem is csak a vetített képek, hanem a verbalitás, a szövegbe illesztett ironizáló részletek szintjén is. A nevettetés szándéka már önmagában is felülírja a dokumentativitást. A vetítések, zenei betétek is kínálnak mulatságos részleteket. (Videó&technika: Gábor Marci, zene: Puszi Együttes.) És máris a játék teatralizálásánál tartunk: az előadás különböző rétegei a hangsúlyozottan színházias miliő részeiként jelennek meg. Ennek meghatározója mind a díszlet nélküli – csak jelzésekre, illetve olykor vetített kulisszákra hagyatkozó – fekete tér, a háttér impozáns emelvényén a zenekarral, mind pedig a naturalista ábrázolásmód síkjáról kibillentett színészi játék.
Gergely Katalin, Lázár Kati, Thuróczy Szabolcs és Szabó Simon (fotó: Vermes Kata)
A színészi alakítások együttesét olyasfajta eklektikus sokszínűség jellemzi, amilyen az előadás egészét is. Szabó Simon erősen elrajzolt Belogubovjától Kovács Krisztián visszafogott Zsadovjáig igen színes a paletta. Az előbbi a karrierizmus sok testbeszéddel ábrázolt szatíráját játssza (levegőbe nyaldos, földre kuporodva egy férfias testrész tájékán ügyködik), az utóbbi a feddhetetlenség alapelvéből származó belső konfliktusok lélekrajzát adja (maira hangolt, tépelődő ifjú értelmiségiként). Lázár Kati remek Kukuskinnéja – a fenyegető és bornírt, elviselhetetlen domináns boszorka – a komikus vonulatot erősíti, ahogyan a fennálló rend hidegvérű haszonélvezőit metsző éllel elénk állító Hegedűs D. Géza és Thuróczy Szabolcs alakítása is. (Kár, hogy a feleség[jelölt]ek szerepei kevésbé sikerültek.)
Vajdai Vilmos ötletgazdag rendezése olykor kifejezetten lendületes, máskor azonban tempóját veszti; néha soknak tűnik maga a szöveg is, máskor illusztratív jelenetek ékelődnek a történetbe (például a „forradalmárok gyülekeznek” típusú betétek). A feltehető alkotói szándékok és megvalósulásuk kérdését érinti az is, hogy az önálló zeneszámok és a szociofotó stílusú vetített képsorok megragadják ugyan a fantáziát, de megőrzik integritásukat az előadáson belül. Amikor a hangnak és a képnek az alkalmazott jellege kerül előtérbe – kísérőzeneként, illetve vetített kulisszaként –, akkor viszont gyakran elveszítik az érdekességüket.
„Hogy az eredeti műből mi marad, az maradjon titok” – olvasható a szórólapon. Az előadás arról tanúskodik, hogy a java mindenképpen. Fekete Ádám átdolgozása és Keszthelyi Kinga dramaturgi közreműködése sokban megfrissíti, kortárs hangoltságúvá alakítja a szöveget, és némileg tömöríti is. A hurrá-hepiend ebben a változatban elbizonytalanodik, és van egy pont – finálénak vélhetnénk, de még nem az –, amikor elhisszük, hogy Zsadov úgy dönt: mindent felad, és elfogadja azt a bizonyos jól jövedelmező állást. Annál hatásosabb, amikor kiderül: mégiscsak ellenáll, akár ha házassága bánja is. Az igazi fináléban azután magasra hág a forradalmi hevület – „repülj te lángoló, tűzszínű zászló” –, de a kertek alatt már ott gyülekeznek a gárdisták, és jelenésükre várnak. Ahogyan a rendező a szórólapon jelezte is: „Külön köszönet: mai magyar valóság.”
DÖMÖTÖR ADRIENNE
