Ez nem az az előadás, ahol kint hagyhatja az ember a gondjait a kabátjával együtt a ruhatárban. Még a kabátját sem hagyhatja kint. A Gobbi Hilda Színpadra belépőtől a játszók veszik el a fölöslegessé váló ruhadarabot,  és beakasztják a díszletbe, mint később kiviláglik, saját kellékeik, felöltőik közé. Mintha csak Konsztantyin Gavrilovicsékhoz érkeztünk volna vendégségbe, hogy megtekintsük Kosztya Trepljov régi formákkal szakító, maga rendezte új darabját Nyina Zarecsnaja előadásában. Nézői szerepünk azonban az Alföldi Róbert rendezte előadásban nem szűnik meg a darabbéli performance megszakításával, csak átértelmeződik. A továbbiakban is közvetlenül kommunikálnak a szereplők a közönséggel, „kibeszélnek” hozzá, megszólítják – hol a házhoz tartozó személyzetként, hol publikumként, eloldva a játékot tértől és időtől az itt és most kizárólagos érvényességének jegyében. A Menczel Róbert tervezte játéktér benyúlik a nézőtérbe, ami csak e játéktéren keresztül megközelíthető, s a helyszínek konkretizálását a horizontális mellett a tér vertikális kihasználása teszi végképp lehetetlenné. Színház az egész…  A képzeletet gúzsba kötő reáliáktól való elszakadás, a térkezelés szabadsága ugyanakkor stiláris következetlenséggel társul: az előadás formanyelvében nincs előzménye az utolsó felvonás megoldásának, amikor is míg a darab szerint az egyik szobában Arkagyináék vacsoráznak, Trepljovhoz Nyina merészkedik be a végső búcsúra. Alföldi színpadán az étkezni visszavonulók a palánk jellegű díszletfal tetején jelennek meg, s mintegy mellvédre könyökölve  figyelik a mélyben történteket. Holott az egymásra figyelés emberként nem sajátjuk. Ez alól legfeljebb Mása kivétel, aki árnyékként követi Kosztya minden rezdülését, valamint a lány anyja, Polina, aki viszont Dorn doktort őrzi Nagy Mari megformálásában féltékenyen, kellemetlenül keserves aggodalommal, kisebbrendűségi komplexusokkal. (Alföldi 1997-es Sirály-rendezésében a Budapesti Kamaraszínházban Mása az utolsó felvonásra külső megjelenésében pont olyan lett, mint az anyja – akkor ez volt az elborzasztó perspektíva.)  

Nagy Mari és Kulka János (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Csehov egymás mellett komikusan elbeszélő alakjai a Nemzeti Színház előadásában még csak úgy sem tesznek, mintha dialogizálnának: Tompos Kátya cseppet sem naivnak tűnő Nyinája úgy lelkendezik a befutott, jó nevű Trigorinnak a művészlét vélelmezett szépségeiről, hogy felé sem néz, s Földi Ádám Trigorinja is szinte kizárólag befelé figyel. A rendezői gondolat markánsan érződik Földi Ádám alakításán, végtelenül pontosan megcsinált minden mozzanatában, Básti Juli lehengerlő, egyszerre rendkívül komikus és formátumos, végtelenül önironikus Arkagyinájához fűződő kapcsolata azonban nehezen hihető. 

Az előadás hangnemének meghatározója egyébként is az önirónia, a reális ön- és környezetismeret elviselésének egyetlen esélye. Ezzel az attitűddel dudorássza végig Kulka János Dorn doktora az előadást „ahogy lesz, úgy lesz” típusú slágerekkel, a nézőkkel kokettálva, s ez az attitűd nem enged teret a meghatottságnak, amikor Arkagyina így búcsúzik az éppen a ház személyzetét „játszó” nézőktől: „tartsatok meg jó emlékezetetekben”.

Alföldi Sirálya nem a tehetségről, annak mibenlétéről, illetve hiányáról szól, s nem is a művészgenerációk harcáról, újítók és konzervatívok örök ellentétéről, sokkal inkább ezt a nagy egészet, a világszínházat mozgató motivációkról, amelyek összetartják, ideig-óráig egymás mellé rendelik a szereplőket, játszókat és nézőket, szemlélődőket a színházban s az életjátékban. Motivációkról és perspektívákról. Tenki Réka Másája – akit a rendezés főszereplővé avat – már az előadás elején a céltalanság felismeréséhez vezető út végén tart; Kosztya darabjának feltehetően ő az egyedüli értője a társaságban. Abból idézve, az univerzum pusztulásának kozmikus képeit citálva adja értésünkre az előadás zárlataként, hogy mi lehetett a kintről hallott két lövés (mert itt kettő dörren), miután Trepljov, a már elfogadott, befutott író a csalódott, kiégett Nyina után rohant. Ezzel a gesztussal, a dráma végének radikális megváltoztatásával – Csehovnál Dorn doktor konstatálja Kosztya öngyilkosságát, s Arkagyina lelki nyugalmának megőrzése érdekében intézkedik – Alföldi egyetemessé tágítja az elmúlás vízióját (átszínezve Trepljov személyiségét s visszamenőleg „rehabilitálva” egyúttal ifjúkori zsengéjét), hogy azután mindjárt a földre rántsa a kozmikus távlatokba beleborzongó nézőt: Mása, a perspektívátlanságba beletörődött fekete angyal következő megszólalása már egy ruhatári szám. Szedhetjük a sátorfánkat, vége az előadásnak, a szereplők osztják a kabátokat, búcsúzkodás, köszönések, kézfogások. Alföldi nem engedi, hogy  szimpátiatüntetés bontakozzon ki, jóllehet a makacs néző végigvárja a kabátosztást, s aztán csak megtapsolja, amit látott. Kérdés persze, mi lesz tavasszal, kabátok nélkül.

SZŰCS KATALIN ÁGNES